Óóó... köszönöm a válaszokat, ebben olyasmit mutattatok meg nekem, amit én természetesnek és alapvetőnek tekintek - és ezek szerint egyáltalán nem az! Egy dologról beszélünk, amit én hihetetlen fontosnak, az emberi kommunikáció elsődleges céljának, legnagyobb eredményének tartok, ugyanakkor ti mindketten óva intetek tőle: ez a vita. Lehet, hogy ez ugyanolyan mélyen beégetett (véleményem szerint) alapvető koncepcionális hiba, mint a pénz? Csak amíg önmagammal vitázva könyvet írok, ez nem tűnhetett fel... Szóval igen, Gida, én vitázom veled, vitázom Pengével, Usztuval - mert veletek lehet; folyamatosan vitára: megértésre, érvelésre, cáfolatokra szólítok fel, és elhallgatok, amikor úgy látom, hogy a partner nem követi a "szabályaimat"...
Most viszont kicsit talán sikerült nézőpontot váltanom, más fényben látom a környezetünkben elérhető, média által sugallt mintákat, és úgy tűnik, igazatok van: csak olyasmit látok, amire ti figyelmeztettek, és sehol nem látom azt, amit én oly nagyra tartok. Bármit is próbálok felidézni, filmet, híreket, olvasmányokat, alapvetően azt sugallják, hogy amikor a szereplők vitatkoznak, az rossz. Sértegetik egymást, kiabálnak, megharagszanak a másikra, csapkodnak. Itt a fórumon is tapasztaltam, csak nem értettem meg, hogy ez a ma élő vita-minták visszajátszása, más, általam kizárólagosnak feltételezett minták helyett.
Amit felsoroltam, a szótáramban nem vita, körülbelül annak felel meg, amikor két óvodás tépi egymás haját meg köpködnek (aztán szövetségeseket keresnek, klikkeket alakítanak és öriharit fogadnak). Teljesen mindegy, hogy ezt a marhaságot a mi verejtékünkből élő politikusok, üzletemberek, vagy a direkt ezért fizetett "sztárok" adják elő...
Ugyanakkor nagyra tartjuk a sportokat, ahol ugyanígy ember ember ellen küzd, viszont a rögzített szabályokon túl is elvárjuk (bár sajnos ma már egyre kevésbé találjuk meg) azt, hogy a küzdőfelek tiszteljék egymást. Minden erejükkel harcoljanak a sakktáblán, de ne verjék szét azt egymás fején, hanem őszinte tisztelettel fogjanak kezet a játszma végén. Verjék véresre egymás fejét a ringben, de a gong után öleljék meg egymást.
Pedig ezek is csak a média által pörgetett "show" részei, és amit valójában nem látunk, a legfontosabb rész: az edzés, amikor olyan emberek, akiket soha nem fogunk látni, nem versenyzők, hanem barátok lépnek a tatamira, minden erejüket megfeszítve, de szigorú szabályokat követve csépelik egymást hétről hétre. Haragszanak egymásra? Dehogy. Csupán tudják, hogy a felkészülés egyik része a tanulás, a technikák pontosítása - a másik pedig, amikor éles helyzetben is tökéletes kontroll alatt kell használni a tudást. Harcra, versenyre készülnek? Dehogy. Békés életre készülnek, amelyben a legfeszültebb helyzetben is képesek a szükséges mértékben uralni a gondolkodásukat, és helyes megoldásokat keresni vagdalkozás helyett. Persze, ordíthat a főnök - de mi ez ahhoz képest, amikor azt a gyomrost bekaptam a múltkor... :-)
A vita ennek szellemi megfelelője, ezért gyakorolták rendszeresen az ókori görög iskolákban ("demokrácia", hoppá! :-) ), buddhista kolostorokban, sőt, még az európai kultúrában is, például hónapról hónapra újságok hasábjain, a legnagyobb gondolkodók. És bizony itt szégyen volt, ha valamelyik fél láthatóan nem értette meg a másik állításait, megsértődött, személyeskedni kezdett, elveszítette az önuralmát vagy a témára való összpontosítást. Ugyanúgy kiértékelték a vitát, kihagyott lehetőségeket, a téves állításoknál visszamentek a következtetési láncon, keresve a hibás logikai lépést vagy megalapozatlan feltételezést.
Vajon hányasra értékelnék a mai média-gágogást egy görög iskolában, ahonnan a reklámok szerint a példát vettük? Valójában milyen szinten állunk hozzájuk képest? A válaszhoz érdemes megfontolni a következő kérdést: ma az általános iskolában megtanuljuk a geometria szabályait, ezek elméletben köztudottak - viszont hány olyan ember lenne, aki képes lenne felfedezni ezeket a szabályokat akkor, ha nem ismerné őket? Hányan lennénk képesek annyira koncentrálni egy matematikai feladat megoldására, hogy türelmetlenül megsértsünk egy állig felfegyverzett, vértől csöpögő kardú katonát, aki ezért lecsapja a fejünket?
Véleményem szerint ma a "bölcs ember" (homo "sapiens") intellektuális téren egy puhány zsírpacni. Lehet, hogy hatalmas eredményeket tud mutogatni (ahogy néhány kiválasztott, agyonedzett és tuningolt példány gyorsabban úszik a feszített víztükrű, pontosan kimért medencében, mint bárki korábban), ez azonban üres csillogás, az elődök szellemi teljesítményeivel való visszaélés, a fizikai test tiszteletének és ápolásának totális félreértése. Ugyanakkor a lényeg: a hétköznapi életben tanúsított biológiai és intellektuális önfegyelem, bölcsesség, meggondoltság, az alapvető gondolkodási, matematikai szabályok nem csak betartása, hanem egyáltalán az ismeretük is hiányzik. Enélkül pedig csak látszat gondolkodást lehet művelni (ami persze segít elkerülni a fájdalmas következtetéseket), értelmeset nem.
(Ismerős lehet a vicc a süllyedő Titanic mellett úszó zenészekről: "De én nem tudok úszni!" - "Akkor imitáld...")
A fentiek alapján a vita valami versenynek, erőfitogtatásnak tűnhet, de nem az: eddig a vitáról, mint edzésről volt szó, a lényeg viszont a vita használata. Amikor "élesben megy", nem az a fő, hogy valaki felülkerekedjék, hanem az, hogy a legjobb megoldást sikerüljön megtalálni - teljesen lényegtelen, hogy mely része kitől származik. A szabályokat kibúvó nélkül tiszteletben tartó emberek (és csak ők) képesek egyidőben egyetlen feladatra fókuszálni, minden tudásukat (titkok és csúsztatások nélkül) a közösbe tenni, kíméletlenül de teljesen egyformán kritizálni saját és mástól származó gondolatot; a megcáfoltakat nyugodt szívvel elvetni, a megmaradókat a logika igen szigorú szabályai szerint összeilleszteni. Ez egy építkezésen oly természetesnek tűnik - szellemi téren ma teljesen idegen, pedig a hasonlatot felhasználva enélkül malterrel leöntött kőrakáson kívül sok mást nem lehet létrehozni...
Csak tessék körülnézni... :-) Mi a haszna ennek az autónak? Ööö... semmi. De GYORS! Mi értelme ennek a toronynak? Ööö... ez a LEGMAGASABB! Óvoda? Nem, ez a mai csúcsteljesítmény...
Ha viszont sikerül, az az emberi közösség legnagyobb eredménye: a közösség független biológiai egyedekből képes egy közös agyat építeni, különböző tapasztalati és értékelési rendszerek (magyarul: személyiségek) következtetéseit integrálni, párhuzamos rendszerként egyes feladatokat az arra leginkább alkalmas, felkészült "processzorokon lefuttatni" (azt hiszem itt jön be az "egyenrangúság" kontra "feladatkörök" kérdés); a logika szabályai mentén a következtetéseket elrendezni, belőlük olyan struktúrákat létrehozni, amely bármely résztvevő egyed egyéni képességeit meghaladná. (Spirituálisabb vénával rendelkezőkben megpendülhet, hogy ez esetleg nem csak intellektuális, hanem mélyebb: pl energia, erkölcs, szeretet szintjén is működhet, hogy Jézus szavai: "Ha ketten vagy hárman vagy többen összejöttök az én nevemben én ott vagyok köztetek!" tényleg jelenthetnek is valamit...)
Nos, ezek után mit szóltok egy jó kis vitához? ;-D
------
Ezt volt számomra a legfontosabb a két hozzászólással kapcsolatban, és már így is elég hosszú ez, tehát röviden:
Gida, veled továbbra is egyetértek: a csendes többségről lényegében ugyanazt írjuk. Fenntartom: jól kell segíteni azt, amit csináltok - a mai irányítási rendszertől viszont ezt nem, csak élősködést vagy támadást kaphattok. A helyes segítség egy váz, amit a csendesek tapasztalata és eredményei töltenek meg élettel és alakítanak az igényeik szerint. A váz alapszabályai: önmagam felvállalása, őszinteség, felelősségtudat, "fenntartó szemlélet"... a "csendesek" alaptörvényei, viszont a "hódító" monetáris irányítási rendszerrel ellentétesek, együttműködni képtelenek.
Tévedés ne essék: nem "koordinálni" szeretném, csak reménykedem abban, hogy képes leszek részt venni a megvalósításában. Igen, leírok szabályokat, de ezek rám vonatkoznak, számomra adnak rendszert, célt és... boldogságot :-) Ezért terjesztem ki, mint lehetséges közösségi szabályrendszert.
A földi poklot mindnyájan megéljük, érzékenységünk függvényében különböző szinteken, amelyek egymáshoz nem hasonlíthatók. Hálás lehetek azért, hogy a megfelelő időben a megfelelő mértékben kaptam meg a tapasztalatokat ("hit") - vagy áltathatom magam ugyanezzel lelki egyensúlyom fenntartása érdekében ("ráció"). Nézőpont kérdése, nekem az előbbi szimpatikusabb, ezért azt választottam :-)
Végigfutottam a korábbi neked szóló hozzászólásaimat, ezekben úgy érzem követtem a vita szabályait, megállapításokat támadtam de a tiszteletet megtartottam. Ha nem sikerült hihetővé tenni, hogy természetesen egyenrangúnak (mivel ez számomra alap, valóban nem sok időt vesztegetek rá), sok téren előttem járónak tartalak, akkor nem fogalmaztam túl jól, de jobban nem tudnék - nem vagyunk egy hullámhosszon. Külön jelzem: ez a fejemben nem "az enyém magasabb", hanem a "kettő együtt nem harmonikus" értelmezésben van: a jól hangolt zongorán is tudni kell, mely billentyűket nem érdemes egyszerre lenyomni. Megint egy jó hasonlat, mert több van benne: a legdiszharmonikusabb összhangzat is megtalálhatja a helyét, sőt kikerülhetetlen lehet egy zeneműben, ahol a szólamok közötti természetes feszültség halmozódik, az utána következő feloldás értelmetlen és súlytalan lenne a megelőző konfliktus nélkül. Hozzáteszem, a világ mai történéseit is ezzel a képpel írom le (amikor optimista hangulatban vagyok).
Köszönöm, hogy ezt az érzést ilyen nyíltan megosztod velem, ez az én értelmezésem szerinti vitában egy tiszteletre méltó lépés. Egy buddhista kolostorban talán ilyenkor fut végig elismerő mormogás az öregebbek sorain. :-)
Szerintem csak idő kérdése, most a megértést valószínűleg az akadályozza, hogy nem tudom megmutatni, én mit gondolok hozzátenni egy működőbb világhoz. Csak írni tudok róla, ez pedig óhatatlanul hordozza azt a belső feszültségemet, hogy ha képes lennék végre megcsinálni, akkor nem csak a habokra pofáznék - de még mindig nem vagyok elég jó! Esetleg még az okozhat furcsa érzést, hogy igen, hiszek a magasabb rendű létezésben, amely bennem, benned, mindnyájunkban jelen van. Ennek fényében igyekszem kommunikálni - ha így érthető: igyekszem én csöndes lenni, hogy ÉN beszélhessek, aki talán néha nem veled, hanem VELED beszél - vagy talán valakivel, akit én nem is látok, pedig ÉN LÁTOK. Talán ezért érezheted, hogy néha én (tudatos szinten természetesen a "kisbetűs" vagyok) nem a szemedbe nézek... például ezt sem tudom, miért és miért pont így írom, de nem írni nem tudom :-)
Hű, de hosszú lettem...
Eredeti hely
Válaszul erre
Válasz 1
