Mese az evolúcióról (1)

Egy történet, amelyhez szerintem a legtöbb feltétel adott ma is: Gron :-)

Pandora szelencéje

2050-et írunk. Persze, írhatnánk sokkal rövidebb számot is ide, annyira más a mai világ, mint azoké, akik eddig elszámoltak. Ugyanakkor a mi világunk nem megtagadása, hanem továbbvitele mindannak, amit elődeink álmodtak, kitaláltak és megalkottak. Ha eldobnánk a mégoly keserű, a mi életünket is meghatározó tanulságokat, ugyanúgy tovább rontanánk mindenen, és ugyanúgy nem tudnánk utódaink szemébe nézni, ahogy ők néznek félre, amikor saját idejükről kérdezzük őket. Pedig nincs több okuk szégyenkezni, mint elődeiknek, nekünk, vagy akár utódainknak. Emberek vagyunk mindannyian, hasonló késztetésekkel, álmokkal és bukásokkal... csak hát nekik egy igen különleges korban adatott meg embernek lenni.

Amikor gyerekek voltak, az utolsó, atomfegyverekkel vívott háború réme fenyegette őket. Akkor az volt a logikus következtetés: „kelet” a „nyugat” ellen, felülről parancsra szervezett közösség az alulról építkezővel szemben, kommunizmus a tőkés rendszer ellen.


Ők viszont úgy döntöttek, hogy gyermekek maradnak: nem fognak egyetlen eszme szolgálóivá sem válni, kérdés nélkül beállni az egymásnak feszülő hadseregbe csak azért, hogy felnőttnek érezzék magukat. Ha az ember kikerülhetetlen önpusztító lény, akkor jobb kicsinek maradni, élvezni a lehetőségeket, amelyeket az elődök megteremtettek. Szórakozni, fogyasztani, mindenből nagyobbat, szebbet, jobbat akarni a többieknél, nem gondolni következményekre, erőforrásokra, vagy azokra, akik esetleg mindebből kimaradnak. Csak játszani, szurkolni lelkesen, az örök fiatalság, halhatatlanság, boldogság álmát kergetni mindenhol, mindenben.

Sajnos, félelmetesen erős „gyerekek” voltak. Először ábrándjaik gondtalan kergetése közben, később pedig az erre mentséget teremtő mesék könyörtelen logikája által létrehozott rémálom elől rohanva, egyetlen generáció alatt felélték erőforrásaink jelentős részét, szétrombolták bolygónk élővilágának körfolyamatait, százezer években mérhető időtávon ható sugárzó hulladékot szórtak szét mindenhol. A mi életünket, és az utánunk jövőkét is jócskán behatárolja ez az örökség.

Mégis köszönettel tartozunk nekik. Köszönettel azért, hogy egyáltalán létezünk, és esélyünk van döntéseket hozni, alkotni, éppen azért, mert eldobták a felnőtté válás számukra ismert fogalmát, az egyszerű, gyermeki életet választották a hősi halál helyett. Köszönettel azért, hogy az utolsó pillanatban ismét az életet, az öntudatra ébredés fájdalmas folyamatát választották. Köszönettel az őszinteségért, amellyel végül szembenéztek önmagukkal és velünk, eldobták légváraikat, és megalkották azokat az alapfogalmakat, amelyekre mai életünk hajlékony, folyamatosan változó, mégis szilárd váza épül.

Hogy is kezdődött a változás? Ahogy minden nagy zeneműben. A darab csúcspontján minden hangszer teljes erővel játszik, egyetlen óriási káoszba olvad össze harci induló, gyereknóta, vallásos ének, cirkuszi csinnadratta. A hangorkán rezegteti az épületet, már bántja a zenészek és hallgatók fülét, disszonáns, ijesztő futamok csapnak ki belőle, mintha mindenki elvesztette volna a fonalat és uralmat a dallamok fölött. Ekkor felbukkan egy hangszer, amely mintha rátalált volna egyetlen, egyszerű dallamra, amely végig megbújt a darab hátterében; csendesen, de kitartóan játszani kezdi. Eleinte fel sem tűnik, nem is tudható, pontosan mikor kezdődött, hiszen csak akkor vehető észre, amikor egyre több hangszer kezdi visszavenni a hangerőt, és az első dallammal párhuzamosan futó azzal harmonizáló saját szólamot játszani. Végül elhal a káosz, csak a teremben rezeg tovább az emléke, miközben a zene az egymáshoz simuló, kergető, évődő számtalan egyedi dallam között felbukkanó, folyamatosan változó harmóniává alakul.

Valahogy így történt. A 2010-es években, az akkor egyeduralkodó „fejlett államokban” minden síp, dob és harsona egyszerre ordított. A dallam és összhang: a szavak által hordozott értelem, tudás, és azok kölcsönhatása már régen nem számított, csak a hangerő, a színek, a meggyőzőnek szánt, egyszerre elszánt és megértő mosoly a mindenki számára nyilvánvalóan vicsorgó önzés és akarat felszínén. A közösségi média az egyértelmű hatalmi viszonyok miatt a „tömeg” tájékoztatásától a befolyásolása felé fordult, a művészet a gondolatok ébresztése helyett a szórakoztatásra, értelmetlen minták sulykolására váltott, mert az volt „eladható”.

A megcélzott „tömeg” ez elől az újonnan megjelenő közvetlen kommunikációs eszközök és hálózatok irányába menekült, azonban itt sem volt képes másra, csak a korábban kapott minták gondolkodás nélküli ismétlésére, terjesztésére. A külső hangzavar miatt befogott fülekkel üvöltöztek egymással, nem fogva fel semmit azoktól sem, akikkel személyesen kommunikáltak, hiszen nem szoktak hozzá, hogy ne a kifogásokat, hanem az értelmet keressék a másikban. Akit még nem rémített volna el a médiából áradó értéktelen hulladék, azokat az „alternatív gondolkodók” által teljes meggyőződéssel sulykolt végítélet-jövendölések, összeesküvés-elméletek és ordas fajelméleti eszmefuttatások zsibbasztották a felszínen fecsegő és kacagó, belül kétségbeesett, tehetetlen roncsokká. Persze voltak, akik dacból „csak azért is” közösségeket építettek, amelyek a pusztulás felé rohanó világ perifériáján a túlélés és fenntarthatóság átmeneti illúzióját nyújtották az erre vágyók számára, amelyben ha megalapozottan bízni nem is, de legalább reménykedni lehetett.

Nehéz lenne meghatározni, hol és mikor jelent meg először a mai szemmel is értelmesnek tekinthető gondolkodási minta, hiszen ezer éves írásokban is jelen volt. Hiába, hiszen csak harci zászlókra festették azok, akik nem voltak képesek felfogni értelmüket, egy olyan korban, amely kommunikációs eszközök, közös nyelv és alap tudás hiányában még nem volt képes a mai rendszer működtetésére. Minden technikai és civilizációs feltétel kialakulásával együtt járt, hogy ezeket először rosszul használták. Most is el kellett rohannunk a szakadék szélére, muszáj volt megéreznünk a halál hűvös leheletét az arcunkon ahhoz, hogy az addig szőnyeg alá söpört, fel nem dolgozott félelmeink, fájdalmaink felé forduljunk.

Az óriási lármában felfedeztük, hogy csupán saját, félelmünk keltette ordításunkat halljuk milliárdnyi torokból visszaverődni. Egyre többen vettük le a kezünket a fülünkről, hagytuk, hogy átrohanjon rajtunk az értéktelen zaj, keresni kezdtük az értelmet. Elcsendesedtünk, halkan szóltunk, bizalommal fordultunk egymás felé és bizalmat kaptunk vissza. Persze ez mindig is létezett, és akkor már önmagában kevés lett volna. Megjelentek azonban olyan hálózatok, amelyek lehetővé tették kapcsolatok kialakítását, a valódi értékek, tudás és erőforrások megosztását, szervezését bárki számára, bármilyen, az adott közösség számára elfogadott és hasznosnak talált cél mentén.

Természetesen voltak botlások egyéni és közösségi szinten egyaránt, de a „karma” (ami ebben a környezetben csupán annyit jelent, hogy mindenkit végig kísér minden döntése, véleménye, kimondott szava), gyorsan levágta a vadhajtásokat. Nem lehetett többé „marketing eszközökkel” elfeledtetni a közösséggel a korábban kimondott, aztán megtagadott szavakat. Az akkoriban egyeduralkodónak tekintett, már régtől fogva haldokló politika és gazdaság légvárai egyetlen egyszerű kérdéstől összeomlottak: „Pontosan milyen képességek is kellenek ahhoz, hogy valaki ma kiemelkedő üzletember vagy politikus legyen?”

Nem lehetett többé saját magunknak titokban javakat szerezni, mert a rendszer minden szöget számon tartott. „Rabság!” kiáltották akkor sokan – pedig csupán arról szól ez a megközelítés, hogy a gyermeki lelkivilág valóban csak kényszer hatására alakul át felelős, közösségben és generációkban gondolkodni képes, felnőtt emberi tudattá. Ez a kényszer pedig a rendszer azon képessége, hogy mindenkit szembesít önmagával, cselekedeteivel, és kapcsolatuk mértékének megfelelően megosztja azt másokkal is. Minél közelebb kerülök egy másik emberhez, minél komolyabb felelősséget szeretnék vállalni egy közösségben, annál többet láthatnak belőlem, és nem csak azt a részemet, amelyet mutatni kívánnék. Így képesek lehetnek felelős döntést hozni velem kapcsolatban, én pedig igyekszem minden területen hosszú távú álmaimnak megfelelően élni, fejlődni, viselkedni – nem csak akkor, amikor el szeretném adni magam.

Megtanultuk tisztelni a tárgyakat. Addig képesek voltunk elfogadni az egyirányú, nyitott gyártás-vásárlás-használat-hulladék folyamatot, innentől viszont minden egyes létrehozott, megvásárolt tárgynál érdeklődni kezdtünk aziránt, hogy végül hova kerül? Megláttuk nem csak a csomagolásban, hanem a ma csillogó eszközben is a holnapi kidobandó szemetet. Feltettük a kérdést, hogy lehet-e jobban? És lehetett, mert a tudásunk már megvolt ahhoz, hogy hatékony, hosszú élettartamú, javítható tárgyakat hozzunk létre – csak ez a szándék volt a mindenható piacgazdaság törvényei között értelmezhetetlen.

Megtanultuk tisztelni a távolságokat. Igaz, hogy képesek vagyunk hatalmas távolságokat beutazni – de minek, ha csak azért tesszük, mert otthon nem érezzük jól magunkat? Igaz, hogy képesek vagyunk a világ másik végéről hozni olyan dolgokat, amelyeket mi magunk is elkészíthetnénk – de csak azért, mert „odaát” számunkra elfogadhatatlan körülmények között élő, következésképpen „olcsó” embertársaink végzik el a rabszolgamunkát? Ma is szabadon utazunk, de csak oda, ahol hosszú távon dolgunk van, ahol maradni és beilleszkedni, „otthon lenni” szándékozunk.

Megtanultuk tisztelni és elfogadni önmagunkat – a valódi embert, nem a mutatni kívánt képet. Annak idején ez tűnt a legtávolabbi célnak, pedig aki önmagát nem ismeri és becsüli, az senki és semmi mást sem képes értékelni. Akkor még nem vettük komolyan, hogy gondolkodásunk nem olyan, mint egy számítógép, hanem egy élő szerv, egy neuronháló működésének terméke, amelyre katasztrofális hatást gyakorol, ha ostoba, értelmetlen mesevilággal fertőzik nap mint nap, ha nem kap követhető élet-mintákat, jövőképet. Ma már tudjuk, hogy a pillanatnyi gondolkodási szintjén feldolgozhatatlan információ méreg, amely tönkre tehet, sőt pusztító parazitává alakíthat bárkit.

Hogyan élünk ma? Hát, nem bonyolítjuk túl a dolgainkat, amint azt elődeink tették, de nagyon odafigyelünk az alapvető szabályokra.

Gyermekeink szerető, gondoskodó családok közösségében kezdenek ismerkedni a világgal. Az első években mindenki a saját anyanyelvét tanulja meg magas szinten művelni. Megismerkedik otthona élővilágával, történelmével, helyi sajátosságaival. A közösség tagjaitól kézművességet, énekeket, táncokat, játékokat tanul, állatokkal ismerkedik, fut, úszik vagy síel – annak megfelelően, ahová született.

Amikor már saját közösségéhez megfelelő mértékben kötődik, pozitív példákon alapuló helyi öntu­datra szert tett, elkezdődik ismerkedése a civilizációs örökséggel. Ezt a közös nyelv megtanulása vezeti be, amely egyszerűbb és lényegre törőbb, mint az anyanyelv, szigorúan logikus rendszerében egyértelmű állítások fogalmazhatók meg. Ebben kezdi elsajátítani a gondolkodás alapelveit, megtanulja azokat az alapismereteket, amelyek a hétköznapi jelenségek megértéséhez, eszközök használatához elengedhetetlenek. Mindenkinél más életkorban kezdődik, és a képességekhez alkalmazkodik a tanulás rendje. A legtöbb gyermek mégis körülbelül azonos korban és sebességgel sajátítja el az ismereteket, az ő számukra már ekkor fontosabbak a társas kapcsolatok, együttlét. Az átlagtól eltérő fejlődésű gyermekekkel külön foglalkozunk, hiszen a tehetségek felkutatása és egyénre szabott kifejlesztése éppen olyan fontos, mint az átlaghoz közelebb állók felkészítése.

A többségből lesznek a Fenntartók, civilizációnk legszélesebb rétege, akik vállán nyugszik minden. E csoport szervezett, magas szintű munkája „termeli ki” azt az idő és erőforrás-többletet, amelyet a piramis felsőbb szintjei használnak fel. Tapasztalataik, szaktudásuk szintén hatalmas értéket képvisel, ennek feldolgozása vezet új szervezési, termelési módszerekhez, amelyek hosszú távon még megbízhatóbbá teszik alapvető létszükségleteink kielégítését. Nehéz dolgunk van, a népesedési hullámot csak mostanra sikerült mederbe terelni, a klímaváltozás következményei is küzdelemre kényszerítenek minket. A Fenntartók kemény munkája révén azonban egyelőre tartjuk a frontot, és bízunk benne, hogy a folytatás idővel könnyebb lesz majd. A hálózat révén ők is pontosan tudják, mennyire fontos mindez, büszkék arra, hogy mindennapi, néha embert próbáló munkájukkal hozzájárulnak az ember fennmaradásához ezen a bolygón.

Vannak, akiket képességeik és érdeklődésük messzebbre vezet, jobban vágynak új ismeretek elsajátítására. Ők lesznek az Őrzők: tanítók, művészek, orvosok, a gazdálkodás irányítói, … Mindazok, akik elsajátítják egy szakterület mélyebb tudását, ezáltal képesek lesznek részt venni a fiatalok oktatásában, társaik egészségének megőrzésében vagy helyreállításában, közösségek tevékenységének szervezésében, … Az ő szerepük a civilizáció rendjének fenntartása, a szabályok és eddig megszerzett tudás alkalmazása, tapasztalatok gyűjtése és rendszerezése.

Még szűkebb kört alkot a Szolgálók csoportja, amelynek többsége Segítő, a maradék pedig Szervező – közkeletű elnevezéssel: a Kezek és a Fej. Az ő kiválasztásuk is korán kezdődik. A Szolgálóvá válás alapvető feltétele az önzetlenség, ők azok a gyerekek, akik mindig szívesen segítenek a többieknek, akár kockázatot is vállalnak mások érdekében. Ez a Szolgálat tagjaival szemben egész életük során elvárás lesz, a szűrés tehát kemény, minden résztvevő tudatában van annak, akár a Szolgálat jelöltje lesz, akár nem, jó eséllyel a számára megfelelőbb helyre került.

Mindkét csoport nagyon magas szintű matematikai és kommunikációs képzést kap, illetve az érdeklődési területüknek megfelelő tudományos és mérnöki felkészítést. Ezen túl a Kéz csoport erős fizikai és gyakorlati technológiai továbbképzésben részesül, a Fej tagjai kíméletlen mentális és gondolkodási feladatokat kapnak. Életbevágóan fontos, hogy mindazok, akik nem oda valók, időben elhagyhassák ezt a pályát, és Őrzőként vagy Fenntartóként találják meg a helyüket.

Akik ugyanis maradnak, a frontvonalra kerülnek. Ők azok, akik megküzdenek a ránk leselkedő veszélyekkel: a Fej feladata bármilyen gond esetén az azonnali beavatkozás megszervezése és végrehajtása a Kezek kiválasztása és irányítása révén – legyen szó egy balesetről vagy egy hosszú távú szennyezés felszámolásáról. Igen, ma is Fukushima, illetve a szerte hagyott sugárzó hulladékok kezelése a legnagyobb feladat, de ugyanígy sok gondot okoz az elszabadult időjárás okozta károk, a majdnem lakhatatlanná vált területek újraélesztése is.

Nekünk is vannak hőseink, azonban ők nem „világsztárok” által játszott mesehősök, hatalommániás hólyagok, vagy állatként méricskélt „versenyzők”. Nem, ők azok a Fenntartók, akik életük nagy részét arra áldozták, hogy egy terület jó gazdái legyenek, és jó kezekbe adhassák örökségül. Azok az Őrzők, akik gondoskodtak egy közösség tagjainak jó közérzetéről, boldogságáról. Azok a Kezek, akik testi épségüket, életüket kockáztatták, vagy éppen feláldozták azért, hogy bennünket kihúzzanak a bajból; és azok a Fejek, akik képesek voltak őket eközben a legjobb tudásuk szerint vezetni, segíteni, és néha elveszíteni.

Kaptunk elődeinktől feladatot bőven, de egyelőre úgy látszik, urai vagyunk a helyzetnek. Komoly áldozatokat hoztunk, és fogunk is a jövőben, de bízunk benne, hogy szebb örökséget adunk tovább utódainknak, akiknek így majd szabadabban választhatnak majd új álmokat, célokat az ember számára. Bízunk benne, hogy a mi nyomunkban járva ők is újra szívesen vállalják a felnőtté válás felelősségét, áldozatait és boldogságát.

Azt kérdezed, mikor kezdődik mindez? Talán éppen most, egy frankfurti hotel apró szobájában, ahol egy ember képes volt Őrzőként tekinteni önmagára. Hosszú ideje érett benne a gondolat, hogy világunk fő problémája a jövőkép hiánya, és elhatározta, hogy ha már más nem képes rá, alkot egy legendát, amelyben nincsenek meseűrhajók, ufóhangyák, globális végpusztulás, legyőzendő főgonoszok és halhatatlan jógyerekek, … Pontosabban: gyerekes álmodozás és duzzogás helyett felnőtthöz méltó felelősségtudat, történelmi tapasztalatokkal és tudományos kísérletekkel igazolható bizalom az ember iránt.

Viszont ha azt kérdezed, meddig kell még várnod a fordulatra, a válasz így szól: örökké.

Ha a várakozást választod, csak a rémálmaid fognak valóra válni, és mindez mese marad. Viszont ha hajlandó vagy komolyan venni az itt leírtakat, ha magaddal viszed ennek a mítosznak a kérdéseit, ha beleragadnak a gondolkodásodba, mint a bogáncs – akkor benned a fordulat most elkezdődött.

A Sötét nap túloldalán

Vicces, mennyire nem vagyok képes irányítani a gondolataimat. Antalffy Tibor blogján jelent meg egy írás (első és második rész) arról, mit eredményez Magyarországon az, ha egy napkitörés elsöpri az elektromos hálózatot. Beszálltam a vitába, a hozzászólásaimat ide is áthoztam (első és második csomag), majd megpróbáltam kilépni belőle.

Ennek ellenére képtelen voltam megszabadulni a gondolattól, így én is írtam egy (szokatlan módon Imre írásához képest rövid) novella-szerűséget. A kiinduló pont ugyanaz, a "fikció" annyi benne, hogy feltételezem: a világon élő tényleg intelligens embereknek van olyan része, akik nem "intelligens mosóport" meg "még nagyobb kijelzős mobilt" tervez, értékesít és hasonlók. Létezik és megfelelő erőforrásokkal rendelkezik egy olyan szervezet, amely tisztában van azzal, milyen mértékben fenntarthatatlan jelen állapotunk és fejlődésünk iránya, felelősséget érez az iránt, hogy mi lesz velünk, az emberi civilizációval.

Belegondolva, inkább az a feltételezés tűnik abszurdnak, hogy ilyen nincs, és tényleg az a csúcsteljesítmény, amit a tévében láthatunk, nem? Íme a "mű"...

---

A sötét nap háta mögött

Kényelmesen nyújtózom egyet. Megint sikerült úgy ébrednem, hogy még sötét van, így talán van egy órám gondolkodni, olvasni a reggeli rutin előtt. Az órára pillantok, hajnal két óra tíz percet mutat. Ez azért nem stimmel. A mobil halványan dereng. Basszus. REM fázisos ébresztés. Ezek szerint nem olyan sürgős, hogy "téves hívást" kapjak, ráér az a pár óra, amíg "éppen jókor", az álom ciklus megszakítása nélkül kelthetnek – viszont a következő órákban az összes agyamra szükségem lesz.
Motyogva ballagok ki a fürdőszobába. Újabb kellemetlen hír, öt pillangó kergeti egymást a képernyővédőn – öt percem van összeszedni magam, utána jön egy gyors ügyességi játék a telefonon, majd a pontos utasítás a serkentő szerekkel kapcsolatban.

Nem szeretem őket, de ez lényegtelen, az Emberi Erőforrás Osztály a világon sehol nem értelmezhető annyira szó szerint, mint a Szervezetnél. Pontosan tudják, hogy kit, mikor és mivel kell megkeresni. Csak olyan kérdést tesznek fel, amiről tudják: igen lesz a válasz.
Csatlakozol a Szervezethez, miután láttad az elemzéseket, és megértetted, mit jelentenek számodra, szeretteid számára, a jövőre nézve? Igen (szeretnék élni). Soha senki nem fogja megtudni tőled, hogy mivel foglalkozol valójában? Soha (úgysem hinne nekem). Nem fogsz élni semmilyen tudatmódosító szerrel, alkohollal; pontosan be fogod tartani a maximális adagokat? Igen (korábban sem volt jellemző, és kinek kéne még egyszer az a hét, amikor beállították a drog-profilomat?)
Tudják, hogy minden feltételt elfogadok, sőt, megtisztelőnek tartom, hogy kiválasztottak. Talán minden erőltetés nélkül is ugyanezt tenném, és csak lehetőséget kaptam tőlük. Ismerik a motivációimat, amelyek számukra hasznos, megbízható erőforrássá tesznek. 
Éppen ezért kerestek meg.

Egy kék és fél sárga? Ennyire nem voltam rossz... A gyomromban érzett nyomás nem enyhül, itt valami csúnya játék következik. Mély levegő, karkörzés... nem hiába a sok gyakorlat, a testi reakciók azért kordában tarthatók. Lassan megérkezik a „sárga hatás”, melegség önti el a tarkómat. Indulhatok a géphez.
A telefon és a gép között egy sima USB kábel van, mint bárki másnál. Az elinduló program szokatlan kissé, ha visszafejtenék, annyi lenne benne a furcsa, hogy a külső eszközön át letölt egy másik programot a gépemre, majd elindítja. Ez persze csak akkor történik meg, ha én fogom a kezemben a telefont, és a megfelelő kódot írom be.

Tervező
Ez a besorolásom a Szervezetnél. A feladatok néha nagyon megviselnek, mégis örülök, hogy ide kerültem. Ez nem is lehet másként: az Emberi Erőforrás osztályon nagyon ritkán követnek el hibát. Olyat pedig soha, ami a Szervezetnek hosszabb távon hátrányt jelentene, és ez akkor is igaz, ha bárki másnak bármekkora hátrányt jelent.
Az évek során számos forgatókönyv létrehozásában vettem részt, jól viselem a terhelést, okos vagyok. Nem tudom, hány embernek jelent annyit a megjelenő adathalmaz, mint nekem – hiszen személyesen nem ismerek senkit a valódi munkatársaim közül. Nem tudom, hányan bámulnak ebben a pillanatban hozzám hasonló elképedéssel a képernyőre, hányan tudatosítják magukban a hányingert elnyomó kék tabletta hatását. Nekem viszont mindent elmesél az elmúlt órákból, majd pedig az emberiség most kezdődő történelméről.

A SOHO műholdak néhány órával ezelőtt regisztrálták a napkitörést, elemezték a részecskenyaláb összetételét, sebességét, irányát. A megérkező adatokat újabb mérésekkel pontosították, majd hatalmas teljesítményű számítógépekkel etették meg. A modellek válasza egyértelmű volt.
Érdekes elképzelni, ahogy a forgó Föld bolygón tudósok fekszenek és kelnek, valahol mindig munkaidő van, szakemberek dolgozzák fel a híreket. Egyetemeken, magánszervezeteknél, kormányoknál – és természetesen a Szervezetnél. Nos, itt volt néhány azonnali riasztás, mert az elemzés és a döntés egy másodpercet sem késhet. Utána alhatnak tovább, de persze nem tudnak: a "Napsütés" forgatókönyv indító fázisba lépett, így nagyon sok munkatársam velem együtt csatasorba állt mostanra.
Innen még természetesen lefújható minden, volt már rá példa gyakorlatként és teljesen éles változatban is, a hatósugárnak megfelelően a forgatókönyvek változhatnak, a visszavonásig viszont mindenki a legjobb formáját kell hozza. A hibák, késések súlyos következményekkel járnak.

Következmények
Lojális vagyok a Szervezethez. Mindenki az. Jól fizetnek érte? Nos, nem igazán, ez inkább véletlenszerű. Megkérdőjelezhetetlen hűségünk oka a személyi kvótákban rejlik.
A Szervezet minden tagja a saját szaktudásának megfelelő körű tájékoztatást kap, és ezzel a korábbi életének bizonyos szempontból vége szakad. Pontos számokat kap az erőforrásokról, veszélyhelyzetekről, azokról a tényezőkről, amelyek bármelyike civilizációs szintű összeomláshoz vezethet. Elemzéseket kap arról, mennyire rugalmatlan jelenlegi társadalmunk, gondolkodásunk, milyen mértékben képtelen elfogadni a változtatás szükségességét, sürgető voltát. Kimutatásokat arról, milyen következményekkel jár, milyen önerősítő folyamatokat indít be egy véletlenszerűen, bármely pillanatban bekövetkezhető törés.
Az ember alapvetően biztonságra törekszik, igyekszik kizárni tudatából az erősödő jelzéseket. Nos, az Emberi Erőforrás Osztály érti a lezárt szemek feltépésének módját; tudja, kinél és mikor próbálkozzon. Bemutatja a leendő helyzetet, és a benne felkínált szerepet. Tudja, hogy akit megkérdezett, el fogja fogadni. Tudja, hogy utána hűséggel fog szolgálni, mert személy kvótát kap. Plusz egy ember, plusz két ember. Feleség. Gyerek. Prioritás.
Ismerem a forgatókönyveket. Az összeomlás során a Biztonsági Osztály a prioritási lista szerint fogja keresni a megjelölt személyeket, és ez a rangsor az egyéni teljesítmény szerint súlyozott. Ha elég jó vagyok, talán minden gyermekem bele fog férni. Ha nem...
Hűséges és szorgalmas tagja vagyok a Szervezetnek. Mindenki az. Mindenki ismeri a listát és ezt a szabályt.

A kitörés óriási energiával történt, a beérkezésig kevesebb, mint húsz óra van hátra. Az előzetes számítások szerint ki fogja ütni az elektromos rendszereket a bolygó majdnem teljes felszínén, minden kontinens érintett lesz. Kiesnek a kommunikációs rendszerek, leáll a központi áramszolgáltatás. Beindulnak a vészforgatókönyvek, a kormányok szükségállapotot rendelnek el, kijárási tilalom, mozgósítás.
Mégsem sikerül fenntartani a rendet. Tudom. Számos forgatókönyv megírásában részt vettem az Értékesítési és a Piackutatás osztály megbízásából.

Értékesítés és Piackutatás
A nyerő páros. A Szervezetnél az Értékesítők ugyanolyanok, mint bármely más cégnél, árut hirdetnek és tömegek számára terjesztik – csak az áru szokatlan kissé: gondolatok, vélemény, szokás, jövőkép. Vagy inkább az utóbbi hiánya. 
Az ember nagyon furcsa szerkezet. Hiába biológiai lény, hiába elsődleges célja az életben maradás, magasabb célok érdekében képes önfeláldozó módon viselkedni. Mint például közülünk a Szervezetben bárki, mert tudjuk, hogy erőfeszítéseink egyértelműen szeretteink javára válnak. Bizalom, jövőkép, hit – ezek nélkül viszont az ember csupán egy önző, könnyen irányítható egyed, maximum pár fős mikro-közösség. Könnyen szétzúzható, bármilyen reménnyel megfogható.
A Piackutatás még vadabb csoport. Ők szondázzák a tömeget, ötleteket helyeznek el váratlan helyeken, "oknyomozó riportokat" írnak, összeesküvés-elméleteket gyártanak vagy zúznak szét – és figyelnek, elemzik a reakciókat, a lecsengés idejét, a hangadókat. Valakit bevonnak, valakit vezetnek, valakit hagynak, valakit eltakarítanak. Újabb lehetőségek, forgatókönyv variánsok után kutatnak, hiszen válsághelyzetben apróságokon múlhatnak nagy változások. A Szervezetnek pedig uralnia kell a változást, bármelyik pillanatban és bármilyen okból is következzék be. 
A "tömeg" nem fog hinni az irányítók által hirdetett megoldásban, leszokott arról, hogy megbízzon a hivatalos vezetőkben. Hirtelen felemelkedő, ismeretlen, okos, nyugodt, és meglepő szervező erőkkel bíró emberekben fog önkéntelenül is megbízni. 
Bennünk.

Valahol tréfás ez az egész. A forgatókönyvek legnagyobb problémája az első lépés: az infrastruktúra átmeneti kizökkentése, a szükséges elemek megtartásával, a lehető legnagyobb területen. A részleges kibillenések, forradalmak, helyi katasztrófák mindig megtartanak nagyobb, összefüggő hálózat elemeket (nagy családok, gazdasági körök, hadsereg, maffia), amelyek aztán sok zavart, helyi hatalom koncentrációt okoznak, nehezen megjósolható következményekkel, alkudozással járnak. A legfontosabb feladat egyidejűleg minden kommunikációs hálózat leállítása, illetve ellenőrizhetővé tétele.
Erre jön az Anyatermészet, és intézkedik. Lecsapja a biztosítékokat, kiiktatja a kommunikációs rendszereket.
A riadót még mindig nem vonták vissza, a forgatókönyvek élesednek. A feladatom most viszonylag egyszerű, a szükséges adatokat ebben a pillanatban kezdtem letölteni. Először látok majd neveket, címeket, személyes kapcsolatfelvételre alkalmas kódokat. Mindezt természetesen ki is kell nyomtatnom, megfelelően előkészített lapokra, amiket...
Azért van humora a Személyügynek. Profilom szerint hívő, bár templomba nem járó ember vagyok, senkinek nem okozhat meglepetést egy kopott Biblia, amit magamnál hordok, és akár igen hevesen ragaszkodom hozzá. Ez természetes is, hiszen a most nyomtatás alatt álló betétlapok tartalmazzák (csak számomra olvasható módon) mindazt, amivel később a feladatomat elláthatom.

Személyügy
A nagy varázsló. Úgy gondolom, a Szervezetben mindenkinek egyformán megadatott a két élet lehetősége. Az egyiket bizonyára tapasztalt szappanopera-szerzők alakítják, általában különösebb fordulatok nélkül, unalmas sablonokból. Én alvállalkozó cég informatikusa vagyok, nem túl szorgalmas, de elfogadható kódoló. Minden nap egy órát kell azzal töltenem, hogy átnézem az aznapi "munkámat", levelezésemet, dokumentációimat - amit természetesen valaki más csinált. Újabban rákaptam a kézikönyv írásra... talán kevesebb az erőforrás? Végigolvasom a véleményemet különböző dolgokról, várható beszélgetésekről. Néha telefonálnom kell, vannak személyes találkozók is, de szerencsére nagyon kevés. Valami betegségem is van, ezért nem szeretnek velem találkozni, jóindulatból alkalmaznak. Vagy valami ilyesmi. Nem érdekel különösebben.

Ahogy végeztem, nincs több dolgom, élem a szokásos életem. Nem tehetek semmit szeretteimért, egyedül esélytelen lennék a várható zűrzavarban. Pontosan tudom, hiszen ismerem az elemzéseket, némelyiket én magam írtam, jól végiggondoltam. Csak remélem, hogy a besorolásom, meg a rendelkezésre álló kvótám elég előre sorolják őket. A nyavalyás Megrendelők mindig újabb és újabb kvóta halmokat követelnek tőlünk.

Kvóták és a megrendelők
Ezt a két dolgot talán mindenki utálja a Szervezetnél. A Megrendelőkből élünk, ők adják a forrást minden tevékenységünkhöz. Nem elég okosak ahhoz, hogy a munkánkat elvégezzék – de ahhoz igen, hogyan kell őket utáló, náluk okosabb emberekkel bánni. Nem ismerjük egymást, így nem bízhatunk meg a munkatársainkban. Soha nem adhatunk magunkról semmilyen árulkodó, személyes adatot. A figyelmeztetés súlyos, és egyszeri alkalom mindenkinek elég. Nekem több, mint két hétig nem működött a "mobilom", és eleget tudok ahhoz, hogy kétségbe essek miatta – ugyanakkor ha észrevehető rajtam, soha nem fogadnak vissza.
A Megrendelők tudják, hogy nincs sok idejük a mai hatalmi rendszer szerint fent lenni – de azt is tudják, hogy a ma óriási tömegek által elpazarolt erőforrások töredéke is elég, ha azt csak ők használhatják a mai módon. Az energia jó része pedig kiváltható engedelmes szolgák tömegével, akiket csak életben kell tartani. Az ország adottságai kiemelkedően jók: klíma, víz, mezőgazdaság – a többi egyelőre nem számít annyira. Sok kvótát kérnek ide, ami egyébként  jó is, hiszen sok hangyára lesz szükségük, a váltás kevesebb áldozatot "követel" majd.
Dühít, hogy én és az utódaim jó eséllyel őket fogják szolgálni, de legalább tanulhatnak, írhatnak, dönthetnek majd bizonyos dolgok felett – nem úgy, mint a leendő hangyák.

Amikor végeztem, lekapcsolom a rendszereimet, és gondosan leárnyékolom őket. Nem mintha működésbe tudnám őket hozni, mobil hálózat és műholdak nélkül nem sokat érek velük. Viszont ez az előírás. A Szervezet nem dob el semmit: vagy vigyáz rá, vagy azonnal és tökéletesen megsemmisíti. A Bibliám viszont velem lesz, és tudni fogom, hova menjek az új eszközökért.

A Fejlesztési Osztály
Komoly eredményeket ért el, és nagyon számítunk rájuk. Alacsony energiás rádiós eszközeiket, számítógépeiket, e-papír alapú kijelzőiket gyakorlatilag egy alkar erősítőnek kinéző generátorral vagy egy rajzlapnyi napelemmel is működtethetem. Állítólag. Ahogy azt is garantálják, hogy a műholdas kapcsolatokat is helyreállítják a napkitörés hullámainak elvonulása után. Néhány öreg rakétasiló ma már nem atomfegyvereket, hanem kommunikációs műholdakat pályára állító rakétának ad otthont. Az új kor valódi fegyverei: a kritikus tömegen túl hizlalt, mindent összezúzó izmok helyett az információ feletti hatalom.
A lekapcsolás után 13 órával kezdhetem majd próbálgatni a kapcsolatfelvételt, eldobható eszközökkel, van belőlük egy maréknyi. Aztán helyreáll majd a Szervezet működése megadott protokollok szerint. A kieső pontokat erőforrás mértékétől függően a Biztonsági Osztály megpróbálja megkeresni.
Még így is riaszt az a rövid némaság, amikor a ma megszokott elektronikus zsibongás elhallgat, és csak a saját szívverésünket hallhatjuk majd. Meg a riadt ember-állatok ordítását, szűkölését, jajgatását, amikor a falra festett álomképek eltűnnek, csak a ketrec marad, a gondozók pedig nem jelennek meg a vacsorával.

Az ezt követő forgatókönyveknek már csak kis hányadát ismerem. Tudom, hogy az első napok, főleg a nagyvárosokban katasztrofálisak lesznek. A kórházak akut betegei, a folyamatos ellátást igénylők... nos igen, meghalnak. Nincs más megoldás, és az ezernyi személyes tragédia megtöri azokat, akik a hasznunkra lehetnek. Olyanokat áldozunk fel, akik fenntartására úgysem lesz erőnk. Biztos vagyok benne, hogy mindnyájan szerettünk volna jobb megoldást találni. Sajnos, nincs ilyen.
Ez a kritikus időszak. A gyengék elhullanak, néhány őrült kiskirályságot szervezne, de túl későn ébred rá, hogy nincs felkészülve a kommunikáció hiányára. Nincs Google, nincs térkép, nincs Facebook, nincs mobiltelefon, tévé, rádió. A rádióamatőrök könnyű célpontot jelentenek, de ők meg csak nyílt kommunikációt tudnak, rejtjelek kitalálására nincs idő.

Színre lép a Közönségkapcsolat osztály
Barátságos, meleg hangú, nagy termetű de nem hivalkodó férfiak, határozott, anya-képet sugárzó asszonyok. A "család" örök, belénk kódolt hívójele. Megfejelve a saját kommunikációs hálózatunkkal, előre elkészített, alapos terveinkkel. A rendszerünk felállása után ők jelennek meg a színen, és elkezdik a betakarítást. 
A nyers valóságtól megrettent, tragédiáktól megtört emberek jönnek, mint lepkék a lámpa fényébe, és pontosan azt kapják, amire vágynak. Náluk felkészültebb, szervezett embereket, akik végre megmondják, hogy mit tegyenek. A Biztonsági Osztály néhány szakértőjével karöltve a létfenntartáshoz szükséges készletekkel előre ellátott helyeken biztonságos átmeneti szállásokat alakítanak ki, amíg a célállomásra nem vihetik őket.
Lázongások biztosan lesznek, de a szervezett, egymással kapcsolatban álló, egymásban bízó emberekből álló sejtek elég ellenállóak lesznek. És megfelelő mértékben túlterveztük a számukat. A Közönségkapcsolat tagjai ennek tudatában vállalták a feladatot. 
Valóban jó emberek. Ezért választották őket.

Az erősebb, csak önmagukra számító csoportok kirajzanak vidékre. Fegyverek, készletek, esetleg előre elkészített menedékhelyek, 5-25 fős csoportok. Lényegében ez az a létszám, amely  egymásban ilyen körülmények között is megbízni képes, és kommunikációs eszközök hiányában is hatékonyan irányítható. És ez az utóbbi tulajdonság, ami miatt a Szervezet számára nem jelentenek akadályt.
Már az első körben alaposan ellátják egymás baját. A maradék egy része letelepedésre, a másik fele portyázásra szakosodik. Hamar kiderül, hogy a messzire hordó lőfegyverek korában nincs olyan méretű közösség, amely hatékonyan lenne képes megvédeni egy akkora területet, amelyen a létfenntartását biztosítani tudja. Egyszerűen nincs elég ember a határok folyamatos védelmére olyanokkal szemben, akik rabolni akarnak.
Az ő elvesztésük kevésbé fáj. Ők azok, akiknek volt választási lehetőségük, erőforrásuk ahhoz, hogy békés, közösségi megoldásokban gondolkodjanak, ne ostoba vadnyugatos mintákat kövessenek.
Mi elég időt terveztünk magunknak, és jön még a tél is. Ez különösen jó időszak a drónokkal végzett éjszakai hőkamerás felderítésekhez.

A Biztonsági Osztály takarít
Valószínűleg a rendvédelmi, biztonsági cégek kulcsemberei tagjai a Szervezetnek, és talán ők azok, akik korábban személyesen ismerhették egymást. Elvégre a Biztonsági Osztály már eddig is beavatkozott a hozzám hasonló munkatársak életébe.
Nem lesz nehéz dolguk. Járművek, kommunikációs eszközök, több ezres, talán tízezres, közös tervek alapján mozgósítható, állandó rejtett kommunikációra képes létszám, szükség esetén légi felderítés. Elsöprő erő.
Címre mennek. Nem volt túl nehéz összeállítani az infláció mérésére szolgáló "fogyasztói kosár" mellett a "túlélő kosár" tartalmát. Nem tudom pontosan a követési módszert, viszonylag alacsony aktivitású, gamma sugárzó homogén izotópra tippelek, amit nyomjelzőként kevertek a megfelelő termékek közé (lőszer, konzerv, technikai eszközök). Ezek kis mennyisége érdektelen, a tulajdonosok mindeddig rejtve tárolták őket. Most viszont előkerülnek a szekrényekből, pincékből, és mozogni kezdenek. Csak olvasni kell a jeleket, kicsit irányítani, egymás ellen provokálni őket.
Csalikat használnak. Bemondja a rádió, hogy Paks felé indulnak a tartálykocsik. Egy darabig lesznek, akik nem gondolnak arra, hogy valójában hol is lehet helyileg az ország stratégiai olajkészlete, és ugyan miért lenne máshol, mint ahol a legnagyobb szükség van rá? A kamionok megfelelően páncélozott fülkéiben természetesen a Biztonsági Osztály emberei ülnek, viszonylag biztonságban, mert a támadók csak eltéríteni, puskával kilőni akarnak, rakétázni, robbantani nem. És meghalnak, mert a Biztonsági Osztály viszont csak ezt akarja.

A fő feladatom egy mezőgazdasági termelő övezet tervezése volt, oda fog vinni a Biztonsági Szolgálat a megfelelő időben. Sok mellékes feladattal jár egy minimális külső erőforrás-igényű telep kialakítása. Föld alatti, emberi élőmunkával létrehozható, szinte teljes hőszigetelésű közösségi szállások. A fűtésről az emberi testek melege és a komposzt tartályok gondoskodnak, amikor kell. Az építőanyagot régen elhelyeztük, a munkát majd a hangyák végzik.

Persze, emberek. Törődünk velük, megkeressük a családtagjaikat, összehozzuk őket. Foglalkozunk azzal, hogy jól érezzék magukat, kis paradicsomnak tartsák azt a területet, amit tőlünk kapnak. Hálát kell érezniük irántunk, hogy megmentettük őket, új, sokkal békésebb életet adunk nekik. Nem kell többet gondolkodniuk, mint korábban. Ha nem akarnak, nem kell dönteniük semmiben, nem tolnak ki velük a náluk intelligensebbek. Hiszen mostantól ők is közvetlenül érdekeltek abban, hogy jól érezzék magukat, és szorgalmasan dolgozzanak.
Nem fognak tanulni sem. Hiszen nem is szerették soha. Az írásbeliség egyszerű jelrendszerre korlátozódik, a zene a könnyen felfogható, táncolható egyen-ritmusra, a gondolkodás és világkép néhány jól összeillesztett klisére. Nem lesznek nagyra törő vágyaik, nem akarnak világot látni, hiszen szerintük a világból talán csak a mi kertünk maradt meg, és semmi kedvük nem lesz elhagyni a fészket. Ha mégis, nem fognak visszatérni, mert esélyük sincs a Biztonságiakkal szemben.
Hangyák. De nem halottak. Segítenek átmenteni a globális emberi fajt saját ostobaságának következményein. Mindent meg fogunk tenni azért, hogy a klímaváltozás, szennyezések, erőforrásválság jelen világrendben halálos következményeit egységes fajként túlélhessük. Ennek motorját a végletesen túlhasznált, elpazarolt erőforrások helyett éppen azok fogják szolgáltatni, akik eddig két kézzel szórták: a "fogyasztói társadalom" embertömege. Egyszerű, kétkezi munkával. Még egészségesek és boldogok is lesznek. Mindent meg fogunk tenni értük.

Azt hiszem, minden munkatársamra igaz, hogy másról álmodott. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk fejében megfordult: ezek a tervek akkor is használhatók lennének, ha nem kéne előtte számtalan ember életének feláldozásával megtörni a konok módon ismételgetett gondolati sablonokat. Ha nem kéne birkaként terelni, végül hangyává zsugorítani saját fajtársainkat. Ha valahogy meg lehetne győzni megfelelő mennyiségű embert arról, hogy akár most is el lehetne kezdeni.

Talán több is ez, mint vágyálom. Időnként nagyon furcsa írások jelentek meg az interneten, blogokon, fórumokon – olyan könnyű rájuk bukkanni, ha az ember tudja, mit keres. Pláne, ha megfelelően paraméterezett kereső algoritmusok rostálják ki a szemetet előtte... Szakadár tagok, vagy a Piackutatási Osztály kísérletei? A kísérletek mindig elhaltak, lőtéri gyakorlatba és házi szélkerék építésbe fulladtak... Tényleg ekkora a homály, vagy az Értékesítés lépett közbe?

Nem fogjuk megtudni. T-18 óra. A Nap megtette a kezdőlépést. Indul életem utolsó hétköznapja.