Ábel
Loránd, ha szeretném megérteni életed főművét, mit kellene ahhoz elolvasnom?
Ez fogós kérdés... mi "életem főműve"?
Ha valóban van ilyen, akkor nem nevezed így, mert feloldódsz benne, túlmutat rajtad. Ha a kérdés az: mi alapján értékelem a létezésemet, ami minden elemzésem és munkám eredményeként megjelenik, a válasz két szó: Respektu tempon. Ez eszperantó, (amely nyelven nem beszélek egyébként), jelentése: Tiszteld az időt.
Mit kell ahhoz elolvasni, hogy ezt megértsd? Nem tudom, az elmúlt harminc évem melyik olvasmánya és tevékenysége milyen mértékben számított - azt tudom, hogy tizenkét éves koromban kezdtem Tőkei Ferenc kínai filozófia szöveggyűjteményében Lao-ce, Csuang-ce, Mo-ti olvasásával... ("kocka", csak máshogy). Talán a Mátrix első része, Douglas Adams Galaxis útikalauza, Karinthy Skarlát, Címszavak a nagy enciklopédiához, Randy Pausch Utolsó tanítás. Csan buddhista szövegek, Anthony de Mello. Gandhi önéletrajza. Asimov, Lem, Hoyle, Konrad Lorenz, Zimbardo, ... hmm... ez így elég reménytelen :-)
Saját publikus írásaimból (sajnos az is több ezer oldal) mondjuk a Taste of Luck-ot javasolnám beugróként. Aztán google...
Másként nézve: életem főműve én vagyok ;-)
Gyerekként elhatároztam, hogy ha nagy leszek, felnőtt szeretnék lenni. Ez nyilván elárulja, hogy mást értek felnőtt emberen, mint az évek számát. Találtam is rá módszert, informatikus lettem egy szeptemberi délutánon. A történet: a nyári szünet két hónapját lényegében azzal töltöttem, hogy édesapám munkahelyén levő számítógépen (IBM XT, az akkori technika csúcsa) egy 3D kockaforgató programot írtam. A gimnázium géptermében az első mozdulattal helyrehozhatatlanul letöröltem az egészet. Egy percig sem dühöngtem, mert akkor és ott leesett: nem egy C forrásszöveg megírásával ment el a két hónap, hanem azzal, hogy képessé váltam megírni. Három órával később működött ismét.
Na ezt csinálom húsz éve. Megérteni tanulok, működő rendszerek létrehozása és szétszedése, újrakezdése révén.
Konkrét válasz jobb lenne, mi az a rendszer, amiről folyton rizsázok?
Nyilván nem tudom "elmagyarázni" (de a diplomamunkám bizonyára publikus lesz, ha érdekel), csak mesélni róla. Ez, ha sikerül (mert az, hogy mindent feltettem rá, még nem garantálja a sikert) lényegében "egy vékony határoló réteg két tartály között", mint George Phelps esetében. Az egyikben az emberi tudás és a világ aktuális állapota (legjobb tudásunk szerint), a másikban annak megbízható tárolására és végrehajtására alkalmas gépi reprezentációja van. Ez képes lehetne egyetlen struktúrában kezelni az emberi civilizációt ma is üzemeltető (csak szétszórt, rejtett, sok esetben titkolt) globális hálózatot.
Természetesen egy ember nem képes ezt átlátni vagy irányítani. Én magam is képtelen vagyok átlátni a saját rendszerem működését, pedig én írtam, ahogy nem "tudjuk" az általunk olvasott/írt könyveket sem szóról szóra, úgy, mint a papír. Viszont ez segíthet szelektálni a közösségek hierarchiájának felelős vezetőit. Ahogy az Apollo programot sem "irányította" senki, de volt egy olyan cél, amely összehangolta a motivációkat.
A cél a Föld nevű űrhajó hosszú távú üzemeltetése, amely nyilván túlmutat egyéni érdekeinken, lásd fent, az egyéni túlélő program felülírása és kapcsolata a kasztrendszerrel. Mostanra váltunk képessé globális műveletek tervezésére és végrehajtására, csak még nem tudunk "tudatos fajként" élni a lehetőségeinkkel. Ha nem tanuljuk meg (most azonnal!), akkor kiirtjuk magunkat.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hajnalvilág. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Hajnalvilág. Összes bejegyzés megjelenítése
2016. augusztus 4., csütörtök
2016. május 13., péntek
Should we love or hate complexity?
LinkedIn - Should we love or hate complexity?
Nice article, and I also like your questions, short answers
1: yes, that's what people and media calls "life", see "space" or "nuclear": truth vs. ideas;
2: I had to do it all the time with my systems, and lost my job because of that;
3: Should. Very much. But as individuals, we all fight against that, see Pink Floyd: The Wall;
4: Transparency and flexibility of structure and adult participants. None of them is popular or visible today.
I would only extend it with some of mine.
Business does not seek simplicity for implementing anything, but to convince others that it is the best, because that sells. Customers should buy the thing, not to understand it. That may be it a mobile phone or the business "plan" (see motivated reasoning) of the next startup company. You can't "sell" a solution if the buyer should learn in order to understand and compare it, because they feel uncomfortable with learning.
Personal experience, all the time.
Are we stupid then, because we complicate the things? Or simply we don't want to see the answer, and complicate it because that is an escape from the inevitable bad news? This is the natural operation of the human brain, and only exceptional people can handle it. However, these exceptional people have created the backbone of a global technical civilization, and to protect our planet from the natural side effects, we would need more that cave age politics and customer hordes.
Darwin is never about individuals but complete species, and works fine on homo... er... "sapiens", too.
My profession and passion is "applied philosophy".
I create complex sentences of simple words, that reveal the structure of the situation and therefore, give paths to the solution (be it a social or an IT task). I consider myself an adult - though I don't see adults among the famous people today. Of course, my words don't "sell well", but I don't care, I get enough money by solving "impossible problems" most of the time. I like your approach, and wish the best to the child in you - but growing up can also be fun! :-)
Tiny samples (of 800+ unread or quickly forgotten articles):
http://hajnalvilag.blogspot.hu/2015/05/a-prayer-for-human-mind.html
http://hajnalvilag.hu/projects/TasteOfLuck.pdf
Or here:
https://www.linkedin.com/pulse/how-destroy-civilization-lorand-kedves
https://www.linkedin.com/pulse/writing-source-code-evil-lorand-kedves
For heavy lifters:
http://hajnalvilag.hu/books/MondoAurora_en.pdf
Have fun!
- Have you experienced efforts to simplify which have led to overly-simplistic solutions?
- Has your company mapped the interconnected nature of its business problems?
- Just as we have human consciousness, can an organization have consciousness?
- If yes, what does organizational consciousness mean to you?
Nice article, and I also like your questions, short answers
1: yes, that's what people and media calls "life", see "space" or "nuclear": truth vs. ideas;
2: I had to do it all the time with my systems, and lost my job because of that;
3: Should. Very much. But as individuals, we all fight against that, see Pink Floyd: The Wall;
4: Transparency and flexibility of structure and adult participants. None of them is popular or visible today.
I would only extend it with some of mine.
Business does not seek simplicity for implementing anything, but to convince others that it is the best, because that sells. Customers should buy the thing, not to understand it. That may be it a mobile phone or the business "plan" (see motivated reasoning) of the next startup company. You can't "sell" a solution if the buyer should learn in order to understand and compare it, because they feel uncomfortable with learning.
Personal experience, all the time.
Are we stupid then, because we complicate the things? Or simply we don't want to see the answer, and complicate it because that is an escape from the inevitable bad news? This is the natural operation of the human brain, and only exceptional people can handle it. However, these exceptional people have created the backbone of a global technical civilization, and to protect our planet from the natural side effects, we would need more that cave age politics and customer hordes.
Darwin is never about individuals but complete species, and works fine on homo... er... "sapiens", too.
My profession and passion is "applied philosophy".
I create complex sentences of simple words, that reveal the structure of the situation and therefore, give paths to the solution (be it a social or an IT task). I consider myself an adult - though I don't see adults among the famous people today. Of course, my words don't "sell well", but I don't care, I get enough money by solving "impossible problems" most of the time. I like your approach, and wish the best to the child in you - but growing up can also be fun! :-)
Tiny samples (of 800+ unread or quickly forgotten articles):
http://hajnalvilag.blogspot.hu/2015/05/a-prayer-for-human-mind.html
http://hajnalvilag.hu/projects/TasteOfLuck.pdf
Or here:
https://www.linkedin.com/pulse/how-destroy-civilization-lorand-kedves
https://www.linkedin.com/pulse/writing-source-code-evil-lorand-kedves
For heavy lifters:
http://hajnalvilag.hu/books/MondoAurora_en.pdf
Have fun!
2014. április 10., csütörtök
Megint utolér az idő
Egyetemista koromban (régen volt), elhatároztam, hogy informatikusként sosem fogok (az akkor igen népszerű) discman-t venni. Ugyanis a CD-n a zene digitális formában kerül tárolásra, és egy processzor állítja elő belőle a hangot. Következésképpen teljesen értelmetlen dolog egy akkumulátor energiáját arra pazarolni, hogy egy műanyag korongot pörgessünk, arról lézerrel olvassuk le a biteket. El kell jönnie annak a napnak, amikor a zene memóriában lesz, és az elem csak arra kell, hogy a beépített kis processzoron fusson egy minimális rendszer, olvassa és hanggá alakítsa a memóriában lévő tartalmat.
Azt hiszem, tizenöt évet kellett várnom, de amikor megjelent, azonnal vettem egy ilyen lejátszót.
Még régebbi az a gondolatom (nem is túl eredeti), hogy egy könyv csupán karakterek sorozata, amelyekből formázott bekezdéseket építünk, képeket és táblázatokat illesztünk, lapokra tördelünk, majd valahogy az olvasóhoz juttatunk. Egy ilyen objektum tárolásához és szállításához semmi köze a papírnak, hiszen ma már a könyv maga is elektronikusan születik, számítógépen szövegszerkesztőben írják, a nyomdászok tördelő programban tördelik és csak a nyomdagép alakítja festékpacákká hatalmas papír íveken. De minek?
Minek, ha nekem van egy olyan eszközöm, amely e-papír kijelzővel rendelkezik, ezért energiát csak lapozáskor igényel? Folyamatos használat mellett több mint egy hónapig nem kell feltölteni, vagy más szóval: napelemmel, marokba fogható generátorral tölthető, tehát teljesen konnektor-függetlenként kezelhető bármilyen körülmények között. Energiaválság, szevasz?
Minek, ha ez az egyetlen eszköz több, mint ezer könyv tárolására képes (és ez csak költség és használhatóság szempontjából korlátozott, hiszen ugyanarra a helyre tízszer nagyobb kapacitású memóriacsip ugyanúgy behelyezhető)? Csak képzeljük el azt az erdőt, amelyet nem kellett ledarálni és irgalmatlan mennyiségű energia felhasználásával papírlapok tömegévé alakítani... Huszonegyedik század, ugye?
Minek, ha ezeket a könyveket percek alatt megtalálhatom az interneten, letölthetem a számítógépemre, majd onnan erre az eszközre (vagy, amennyiben rendelkezik hálózati kapcsolattal, közvetlenül rá)? Eltekintve attól, hogy a szerzői jogok ezt illegálissá teszik. Eltekintve attól, hogy a teljesen eltérő, százas nagyságrendben létrehozott és fejlesztett digitális dokumentum formátum halom ezt gyakorlatilag rendkívül kényelmetlenné vagy lehetetlenné teszi. Pedig az egész civilizációnk legfontosabb értéke, hogy tagjai az idő és hely korlátain átlépve hozzáférhetnek hozzájuk hasonló gondolkodású emberek eredményeihez. Józan ész, merre mentél?
Hát itt van az e-könyv olvasóm, amely csak azért nem helyettesíti ma a teljes könyvespolcomat, mert egy idióta gazdasági rendszerben kell léteznem, amely mindent pénzben kíván mérni a teljesen egyszerű józan ész és nyilvánvaló értékek helyett.
De nem ezért írtam ezt a bejegyzést, hanem mert találkoztam ezzel a TED videóval.
Örömmel látom, hogy egy 1998 táján írt merengésemet valaki elindította a fizikai megvalósulás felé. Persze a cikk végén feltett kérdések ugyanúgy kérdések maradtak... Örökkévalóság pillanatai: Teremtés
Miért is nem vagyok én "futurológus"? :-D
(talán azért, mert jobban szeretem megcsinálni a jövőt, mint beszélni róla. Főleg akkor, ha nincs olyan hallgató, aki képes lenne racionálisan értékelni, és elfogadni, hogy a saját választása és lelkesedése nélkül, vagyis helyette és nélküle nem fog megszületni...)
Azt hiszem, tizenöt évet kellett várnom, de amikor megjelent, azonnal vettem egy ilyen lejátszót.
Még régebbi az a gondolatom (nem is túl eredeti), hogy egy könyv csupán karakterek sorozata, amelyekből formázott bekezdéseket építünk, képeket és táblázatokat illesztünk, lapokra tördelünk, majd valahogy az olvasóhoz juttatunk. Egy ilyen objektum tárolásához és szállításához semmi köze a papírnak, hiszen ma már a könyv maga is elektronikusan születik, számítógépen szövegszerkesztőben írják, a nyomdászok tördelő programban tördelik és csak a nyomdagép alakítja festékpacákká hatalmas papír íveken. De minek?
Minek, ha nekem van egy olyan eszközöm, amely e-papír kijelzővel rendelkezik, ezért energiát csak lapozáskor igényel? Folyamatos használat mellett több mint egy hónapig nem kell feltölteni, vagy más szóval: napelemmel, marokba fogható generátorral tölthető, tehát teljesen konnektor-függetlenként kezelhető bármilyen körülmények között. Energiaválság, szevasz?
Minek, ha ez az egyetlen eszköz több, mint ezer könyv tárolására képes (és ez csak költség és használhatóság szempontjából korlátozott, hiszen ugyanarra a helyre tízszer nagyobb kapacitású memóriacsip ugyanúgy behelyezhető)? Csak képzeljük el azt az erdőt, amelyet nem kellett ledarálni és irgalmatlan mennyiségű energia felhasználásával papírlapok tömegévé alakítani... Huszonegyedik század, ugye?
Minek, ha ezeket a könyveket percek alatt megtalálhatom az interneten, letölthetem a számítógépemre, majd onnan erre az eszközre (vagy, amennyiben rendelkezik hálózati kapcsolattal, közvetlenül rá)? Eltekintve attól, hogy a szerzői jogok ezt illegálissá teszik. Eltekintve attól, hogy a teljesen eltérő, százas nagyságrendben létrehozott és fejlesztett digitális dokumentum formátum halom ezt gyakorlatilag rendkívül kényelmetlenné vagy lehetetlenné teszi. Pedig az egész civilizációnk legfontosabb értéke, hogy tagjai az idő és hely korlátain átlépve hozzáférhetnek hozzájuk hasonló gondolkodású emberek eredményeihez. Józan ész, merre mentél?
Hát itt van az e-könyv olvasóm, amely csak azért nem helyettesíti ma a teljes könyvespolcomat, mert egy idióta gazdasági rendszerben kell léteznem, amely mindent pénzben kíván mérni a teljesen egyszerű józan ész és nyilvánvaló értékek helyett.
De nem ezért írtam ezt a bejegyzést, hanem mert találkoztam ezzel a TED videóval.
Örömmel látom, hogy egy 1998 táján írt merengésemet valaki elindította a fizikai megvalósulás felé. Persze a cikk végén feltett kérdések ugyanúgy kérdések maradtak... Örökkévalóság pillanatai: Teremtés
Miért is nem vagyok én "futurológus"? :-D
(talán azért, mert jobban szeretem megcsinálni a jövőt, mint beszélni róla. Főleg akkor, ha nincs olyan hallgató, aki képes lenne racionálisan értékelni, és elfogadni, hogy a saját választása és lelkesedése nélkül, vagyis helyette és nélküle nem fog megszületni...)
2014. március 23., vasárnap
Crazy enough (elég bolond) 2
Az LMP-t elég sokat ekéztem onnantól, hogy a “Lehet Más a Világ” mozgalomból párttá alakult, lásd pl ezt 2008-ból. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet fogok írni, ha úgy tetszik, ez életem első “reálpolitikai nyilatkozata”. Viszont nem kritizálhatok másokat folyamatosan az álmodozás miatt, ha magam is csak azt teszem.
Viszont valamiben alapvetően eltér a véleményünk, ez pedig a politika definíciója. A politika szerintem is a köz ügyeinek intézéséről szól. Ma viszont a politikai elit túlnyomó (általam leváltandónak ítélt, “sült hal/majonézes krumpli”) része a magánügyeit intézi és pártérdekeit követi – narancsos, szegfűs, turulos, stb. köntösben (ahogy ezt egyébként a “modern demokrácia” szabályai szükségszerűvé teszik, aki nem így gondolkodik, széllel szemben… halad)
A szerintem is politizálásnak nevezhető tevékenységhez rendszerszemléletű gondolkodásra, a saját (személyes és pártszintű) érdekek háttérbe szorítása alap – viszont ezzel a mai, szintén “sült hal” színvonalon álló magyar társadalomban, amely leszokott arról, hogy a politika színvonalának megkövetelése egyedül az ő (tehát a te vagy én) személyes feladata és felelőssége lenne. Az LMP/TESZ ennek a feltételnek felel meg szerintem: teljesen ellentétes “oldalon” (liberális/konzervatív), de minőségi munkát végez. Az ő összefogásuk és korrekt kiegyezésük a valódi (gazdasági) elittel, illetve az e lépés szükségszerűségét elfogadó, tehát a habzó szájú üvöltözést felfüggesztő, józan öntudatra ébredő magyar társadalom szerintem az egyetlen kiút.
Úgy vélem jogom és kötelességem ennek a véleményemnek hangot adni, ha már egyszer (érdemben soha nem cáfolt, viszont beteljesülő előrejelzéseimmel és szakmai pályafutásommal jócskán alátámasztott) állításom szerint sokakkal ellentétben képes vagyok hosszabb távon, objektív módon gondolkodni. Még akkor is, ha a hallgatóság az elmúlt évek alatt bizonyította, hogy nem képes a bábszínház mögé követni engem, így “pl. szavazókra” nyilván nem számíthatok.
Ez ám a 22-es csapdája… :-)
Én nagyon hosszú utat jártam be a szenvedélyes Fidesz-ellenességtől addig, hogy mára elhiszem a frontemberek, és a bennük hívők jó szándékát. Ez azonban kevés, és éppen a pokol útján haladunk általa, az erről való letérés receptje szerintem a fenti felsorolás – lehet konkrét javaslatokat kritizálni, jobbakat mondani. Viszont a végén lévő javaslatodat emiatt elutasítom.
Ez a “nyilatkozat” szerintem politikának nevezhető. Amire te hivatkozol, nem az. Elfogadom, hogy ma ez a “modern demokrácia” szabályrendszere, így nyilván te is jó szándékkal hívod rá fel a figyelmemet – ennek elismerése mellett jelzem, hogy ez az út a pokolba vezet. Szó szerint, és éveken belül.
Viszont valamiben alapvetően eltér a véleményünk, ez pedig a politika definíciója. A politika szerintem is a köz ügyeinek intézéséről szól. Ma viszont a politikai elit túlnyomó (általam leváltandónak ítélt, “sült hal/majonézes krumpli”) része a magánügyeit intézi és pártérdekeit követi – narancsos, szegfűs, turulos, stb. köntösben (ahogy ezt egyébként a “modern demokrácia” szabályai szükségszerűvé teszik, aki nem így gondolkodik, széllel szemben… halad)
A szerintem is politizálásnak nevezhető tevékenységhez rendszerszemléletű gondolkodásra, a saját (személyes és pártszintű) érdekek háttérbe szorítása alap – viszont ezzel a mai, szintén “sült hal” színvonalon álló magyar társadalomban, amely leszokott arról, hogy a politika színvonalának megkövetelése egyedül az ő (tehát a te vagy én) személyes feladata és felelőssége lenne. Az LMP/TESZ ennek a feltételnek felel meg szerintem: teljesen ellentétes “oldalon” (liberális/konzervatív), de minőségi munkát végez. Az ő összefogásuk és korrekt kiegyezésük a valódi (gazdasági) elittel, illetve az e lépés szükségszerűségét elfogadó, tehát a habzó szájú üvöltözést felfüggesztő, józan öntudatra ébredő magyar társadalom szerintem az egyetlen kiút.
Úgy vélem jogom és kötelességem ennek a véleményemnek hangot adni, ha már egyszer (érdemben soha nem cáfolt, viszont beteljesülő előrejelzéseimmel és szakmai pályafutásommal jócskán alátámasztott) állításom szerint sokakkal ellentétben képes vagyok hosszabb távon, objektív módon gondolkodni. Még akkor is, ha a hallgatóság az elmúlt évek alatt bizonyította, hogy nem képes a bábszínház mögé követni engem, így “pl. szavazókra” nyilván nem számíthatok.
Ez ám a 22-es csapdája… :-)
Én nagyon hosszú utat jártam be a szenvedélyes Fidesz-ellenességtől addig, hogy mára elhiszem a frontemberek, és a bennük hívők jó szándékát. Ez azonban kevés, és éppen a pokol útján haladunk általa, az erről való letérés receptje szerintem a fenti felsorolás – lehet konkrét javaslatokat kritizálni, jobbakat mondani. Viszont a végén lévő javaslatodat emiatt elutasítom.
Ez a “nyilatkozat” szerintem politikának nevezhető. Amire te hivatkozol, nem az. Elfogadom, hogy ma ez a “modern demokrácia” szabályrendszere, így nyilván te is jó szándékkal hívod rá fel a figyelmemet – ennek elismerése mellett jelzem, hogy ez az út a pokolba vezet. Szó szerint, és éveken belül.
2014. március 18., kedd
Singularity
Dear Mr. Kurzweil,
I am Lorand Kedves, 41, "all-round programmer" from system analysis to typing code in various areas, languages and environments. I worked on AI field before 2000 (our company, Mindmaker/Cygron won PC Week's Best of Comdex award in Las Vegas with DataScope); worked on national data management systems in Hungary, have experience in telco environment, etc. As a hobby project, I work on the programming environment which "could be the only way to build Skynet" if that is possible at all. This is not a joke, today I use a small subset of those ideas in real life development.
After this introduction, you may not flush the following notice immediately.
Singularity is also in my focus, but in a very different way. After reading the "Singularity Q&A" on your website, I think you are simply, ultimately wrong.
You totally forget about the fundamental difference between human brain and computer (remember: I have trained my brain to merge with computers for 20 years, full time). You seem to want to get rid of your own humanity - but hey! This is our hardware! Your approach is perfectly reflected in out planet: dreaming about the techno-future, but leave chemical, radiation, energy (climate change), social and political (the next cold war is coming) pollution everywhere. You are a brilliant person, but seem to forget that we must survive the next few years first, with the current population, before going towards your dreams (or something else that we are unable to dream about).
For me, singularity is here. We, as human beings are able to break the limits of space and time literally: we build partnership, our life is changed by people lived thousands of years ago, on the other end of the planet, whose language we don't know. Our civilization as a whole, and we as individuals, meet the singularity of knowledge, or to say, memetic and control singularity. But we are not prepared for that, and that is really dangerous.
Here is a short lecture about these concepts: Taste of Luck
I am interested in your view about "my singularity", or my critic on yours.
Thank you
Lorand Kedves
[edited: links and references added]
I am Lorand Kedves, 41, "all-round programmer" from system analysis to typing code in various areas, languages and environments. I worked on AI field before 2000 (our company, Mindmaker/Cygron won PC Week's Best of Comdex award in Las Vegas with DataScope); worked on national data management systems in Hungary, have experience in telco environment, etc. As a hobby project, I work on the programming environment which "could be the only way to build Skynet" if that is possible at all. This is not a joke, today I use a small subset of those ideas in real life development.
After this introduction, you may not flush the following notice immediately.
Singularity is also in my focus, but in a very different way. After reading the "Singularity Q&A" on your website, I think you are simply, ultimately wrong.
You totally forget about the fundamental difference between human brain and computer (remember: I have trained my brain to merge with computers for 20 years, full time). You seem to want to get rid of your own humanity - but hey! This is our hardware! Your approach is perfectly reflected in out planet: dreaming about the techno-future, but leave chemical, radiation, energy (climate change), social and political (the next cold war is coming) pollution everywhere. You are a brilliant person, but seem to forget that we must survive the next few years first, with the current population, before going towards your dreams (or something else that we are unable to dream about).
For me, singularity is here. We, as human beings are able to break the limits of space and time literally: we build partnership, our life is changed by people lived thousands of years ago, on the other end of the planet, whose language we don't know. Our civilization as a whole, and we as individuals, meet the singularity of knowledge, or to say, memetic and control singularity. But we are not prepared for that, and that is really dangerous.
Here is a short lecture about these concepts: Taste of Luck
I am interested in your view about "my singularity", or my critic on yours.
Thank you
Lorand Kedves
[edited: links and references added]
2014. február 7., péntek
Megvilágosodás 2
Nyilván hajnalban, lehet ennél megfelelőbb idő ilyen történetekre?
Szóval rájöttem, hogy mekkora hülye vagyok - ami nem meglepetés, és ahhoz is kell egy elég különös agyszerkezet, hogy ennek örülni tudjak. Ám én pontosan erre gyúrok gyakorlatilag azóta, mióta az eszemet tudom: a tapasztalatra fókuszálok, nem az eredményre. Így az egész életemet képes vagyok edzésnek, felkészülésnek tekinteni, megmarad a gondolkodásom gyermeki rugalmassága, viszont olyan tapasztalatokat gyűjtök, amelyeket ahogy látom, senki más. Az ok egyszerű: olyan dolgokkal próbálkozom, amelyekre te azt mondanád, lehetetlen, többet hibázok és többet tanulok belőle mint te.
Nagyon sokáig egyenrangúnak próbáltam feltételezni önmagam veled, abban reménykedtem, hogy csak meg kell mutatni neked a dolgok egy újszerű elrendezését, azt te megérted, és a világ megváltozik. Én úgy értelmezem, erről az illúzióról írt Szepes Mária sok könyvet: ahogy megjelenik az új minta, az hopp, átültethető másokba. Ezért írtam meg az Örökkévalóság pillanatai, majd a Hajnalvilág című könyveket, és tettem elérhetővé őket minden felületen. A kísérleteim arra utalnak, hogy ez legalábbis nekem nem megy: mi magunk teremtjük meg ezt a mintarendszert, majd általa (édesmindegy, hogy a törvényeit vakon, objektív kérdések nélkül követve, vagy elborult aggyal támadva) ezt a világot. Ahhoz, hogy egy új gondolkodásmód megjelenhessen az agyunkban, helyet kell neki csinálni, ez pedig fájdalmas folyamat (lásd: "tényleg ekkora hülye vagyok? - igen..."), azonnali érzelmi hárítást, a tudat beszűkülését vonja maga után.
Miután elfogadtam, hogy az "ember" szó köznapi definíciója nem érvényes rám, hosszú időt töltöttem azzal, hogy e kötöttségtől megszabadulva olyan messzire menjek le a megszokott térképről, amilyen messzire csak tudok, egy fonalat húzva magam után, hogy ha rossz irányba mennék, legalább a tévedéseim hasznosak lehessenek mások számára. Ez a Hajnalvilág blog. Közben persze próbálkoztam kommunikációval is különféle fórumokon, ahol akkor még nem értettem ugyan, de a fenti hárítással találkoztam.
Az is sok idő volt, mire elfogadtam, hogy nem csak hogy kilógok a sorból, de hasonló módon kilógó emberek szervezett hálózata nélkül el fog pusztulni az emberi civilizáció; következésképpen meg kell próbálnom megváltoztatni az embereket. Kedvenc képem a lángoló óvoda, ahol először én is óvodás szerepben próbáltam a csoporttársakat a szerintem helyes viselkedésre ösztönözni, utána az óvóbácsi szerepét öltöttem magamra és kiabáltam. Semmi eredmény.
Akkor felvettem a tűzoltó ruhát, elhatároztam, hogy a szaktudásom segítségével meg kell terveznem és részben meg is alkotni azt az informatikai környezetet, amely az új emberi civilizáció gerincét alkothatja. Merész vállalás, de mit csináljak, ha senki nem foglalkozik ezzel, én meg azt látom, hogy muszáj? Egész jól haladok vele, de azért a racionális korlátokat túlfeszítettem sok szempontból. Viszont működnek azok a dolgok, amiket írok, és olyannal játszom, amivel a Google, Eclipse community, OSGI, Apple, stb. - csak nekem koherens képem is van a háttérben. Szóval szerintem szerkezetében jobb, de mennyiségében és "vonzerejében" nevetséges - hiszen meg kellene érteni. És már megint ugyanott járok.
Szóval megérkeztem arra a pontra, ahol Micimackónak végre feltűnik, hogy a követett lábnyomok a sajátjai a hóban, és fel tudja tenni az értelmes kérdést: elfogadva a körülményeket, mit lehet tenni? És a jó kérdésre már lehet jó választ keresni.
Hiába érzem jogosnak a frusztrációmat (lásd Küszöb), attól még nem lesz vonzó. Hiába gondolom, hogy nem butíthatom le a gondolataimat, mert azok az értéküket veszítik - attól még nem keletkezik motiváció például benned arra, hogy megismerd őket. Hiába vagyok dühös [szerk: innen egy kis nyafogás törölve] ezzel nyilván nem teremtek vonzó mintát.
Úgy kell tekintenem rád, mint egy turistára. Vastag természetrajzi könyvekkel (mint az írásaim) nem tudlak új utakra csábítani, hiába gondolom, hogy márpedig ezt kell megértened ahhoz, hogy valóban részt tudj venni a tűzoltásban. Színes, csábító brosúrákat kell készítenem, amelyek a mai szokásokkal szemben a valóságot csomagolják számodra emészthető formába. "Evangéliumot", örömhírt kell mondanom neked, mert csak arra vagy fogékony - és ha felcsillant a szemed, akkor már hozzád vághatom a tűzoltó szerelést azzal, hogy örülök, hogy tetszik az álmom, de még meg kell csinálni...
Szóval vissza kell térnem a Hajnalvilág Nagykövetség képhez, csak értelmes formában: marketinges szerepben, prospektusokkal. Még a hely is adott, a mondoaurora.org címen elkezdhetem a játékot. Elnézést, de valószínűleg angolul, mert igen, számít a megszólítható emberek mennyisége. Nagyobb tenger - nagyobb fogás.
Azt mondod, hogy hiszen ez az, amit évek óta minden kritikusom számon kér rajtam? Ezt nyilván én is tudom. Viszont korábban mást értettem ezen a feladaton, más lett volna az eredmény (valami ugyanolyan butító szekta-irodalom, mint a Szcientológia, a Túlélő-felkészülő emberek, vagy a Fidesz kánonja) - és azt valóban nem kellett volna létrehozni. Akkor nem lettem volna képes jól megoldani. Persze most sincs erre garancia, de ma reggel már másként látom ezt a területet, és készen állok arra, hogy megpróbáljam.
Nos, ha eddig el is jutottál, nyilván azt hiszed, viccelek. Valami kampányt folytatok, fogadásból csinálok bohócot magamból, majd összekacsint veled valaki valahol emiatt, kandi kamerás műsorban szerepelsz és igyekszel okosnak látszani. Körülnéztél? Nincs ott senki...
Mivel most biztosítalak, hogy egyikről sincs szó, elkezdesz "aggódni" értem. Azt hiszed, megijesztettem magam, pánikot keltek; messiás-komplexusban szenvedek. Komolyan azt gondolod, aggódnod kell a gyermekeim, családom (ha tényleg vannak, és nem csak mesélek róluk) vagy a munkahelyem (ha nem az elmegyógyintézetből írogatok) miatt. Utánanézhetsz, de elég valószínű, hogy egy szót nem fogsz érteni abból, amivel foglalkozom, viszont bocsi, tényleg működik. Ilyen dolgokat csak a filmekben raknak össze nyáladzó őrültek, a való világban ehhez működőképes gondolkodás kell.
Természetesen lehet, hogy őrült vagyok, azt pedig örömmel aláírom, hogy régen elveszítettem, pontosabban tudatosan darabokra téptem azt, amit te józan gondolkodásnak tartasz. Viszont ha te vagy magadnál, igazán nem kell félned még egy kis játéktól, amiben a te józan eszedre hivatkozom.
Az emberiség minden egyes tagjának, még ötven évvel ezelőtt is, volt reális képe a jövőről. Te, "felvilágosult" mobiltelefon és internethasználóként babonásnak tartod őket, mert ez a kép a hitre épült - de ők tisztában voltak a személyes felelősségükkel, feladatukkal azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan szabad tenniük annak érdekében, hogy helyesen használják a (tiédhez képest nevetségesen csekély) lehetőségeiket.
És mi a helyzet veled? Ha hajlandó vagy végiggondolni a tényeket? Állandó, a megoldódás jeleit csak időnként, "szakértői nyilatkozatban" (lásd még: kincstári optimizmus) mutató gazdasági folyamatok; politikai, etnikai, vallási feszültségek; a klímaváltozás egyre egyértelműbb, a normális működést akadályozó jelei (több hetes iszonyú fagyok Amerikában vagy Szlovéniában; Anglia víz alatt, ...); haldokló óceánok, megoldatlan atomkatasztrófák ("még" a roskadozó csernobili szarkofágról, a folyamatosan szennyző Fukushimáról beszélek, de mire ezt olvasod, újabb is lehet); vidáman gömbölyödő szemét-kontinens...
Neked ezek birtokában van képed arról, milyen lesz a világ valójában ötven év múlva? Pontosítok: olyan, amiről tudod, hogy nem tündérmese (Star Trek és társai), nem krimi (nyomozós marhaságok) vagy világpusztulás és háborúk (maradék sci-fi-k); amelyet nyugodt lélekkel vállalsz az ötven év múlva születendő gyermekek szemébe nézve? Amelyről tudod, hogy személyesen neked mit és hogyan kell tenned azért, hogy megvalósuljon? Neked, aki hagytad és elfogadtad, hogy egyre szánalmasabb idióták és harácsoló vadállatok generációi irányítsák a "szabad" életed (Magyarország, rendszerváltozás után), aki ma is csak dünnyögni vagy agyatlanul hőzöngeni vagy képes ebben a kérdésben? Aki tényleg azt hiszed, hogy a négyéves választási ciklusokban gondolkodó politikai, vagy a negyedéves nyereség-jelentések alapján jutalmazott gazdasági vezetőkre, erre a rendszerre szabad bízni a jövőt?
Hahó, kispajtás! Társam az óvodás csoportban, akit éppen a gonosz világgal állandó hadban álló kotlós bácsi terel meleg szárnyai alá, hogy megvédjen az aggodalomtól, amit a beszakadó plafon recsegése kelthetne! Ez nem mese, nem játék, és nem bújhatsz senki háta mögé, ez személyes kérdés.
Szóval rájöttem, hogy mekkora hülye vagyok - ami nem meglepetés, és ahhoz is kell egy elég különös agyszerkezet, hogy ennek örülni tudjak. Ám én pontosan erre gyúrok gyakorlatilag azóta, mióta az eszemet tudom: a tapasztalatra fókuszálok, nem az eredményre. Így az egész életemet képes vagyok edzésnek, felkészülésnek tekinteni, megmarad a gondolkodásom gyermeki rugalmassága, viszont olyan tapasztalatokat gyűjtök, amelyeket ahogy látom, senki más. Az ok egyszerű: olyan dolgokkal próbálkozom, amelyekre te azt mondanád, lehetetlen, többet hibázok és többet tanulok belőle mint te.
Nagyon sokáig egyenrangúnak próbáltam feltételezni önmagam veled, abban reménykedtem, hogy csak meg kell mutatni neked a dolgok egy újszerű elrendezését, azt te megérted, és a világ megváltozik. Én úgy értelmezem, erről az illúzióról írt Szepes Mária sok könyvet: ahogy megjelenik az új minta, az hopp, átültethető másokba. Ezért írtam meg az Örökkévalóság pillanatai, majd a Hajnalvilág című könyveket, és tettem elérhetővé őket minden felületen. A kísérleteim arra utalnak, hogy ez legalábbis nekem nem megy: mi magunk teremtjük meg ezt a mintarendszert, majd általa (édesmindegy, hogy a törvényeit vakon, objektív kérdések nélkül követve, vagy elborult aggyal támadva) ezt a világot. Ahhoz, hogy egy új gondolkodásmód megjelenhessen az agyunkban, helyet kell neki csinálni, ez pedig fájdalmas folyamat (lásd: "tényleg ekkora hülye vagyok? - igen..."), azonnali érzelmi hárítást, a tudat beszűkülését vonja maga után.
Miután elfogadtam, hogy az "ember" szó köznapi definíciója nem érvényes rám, hosszú időt töltöttem azzal, hogy e kötöttségtől megszabadulva olyan messzire menjek le a megszokott térképről, amilyen messzire csak tudok, egy fonalat húzva magam után, hogy ha rossz irányba mennék, legalább a tévedéseim hasznosak lehessenek mások számára. Ez a Hajnalvilág blog. Közben persze próbálkoztam kommunikációval is különféle fórumokon, ahol akkor még nem értettem ugyan, de a fenti hárítással találkoztam.
Az is sok idő volt, mire elfogadtam, hogy nem csak hogy kilógok a sorból, de hasonló módon kilógó emberek szervezett hálózata nélkül el fog pusztulni az emberi civilizáció; következésképpen meg kell próbálnom megváltoztatni az embereket. Kedvenc képem a lángoló óvoda, ahol először én is óvodás szerepben próbáltam a csoporttársakat a szerintem helyes viselkedésre ösztönözni, utána az óvóbácsi szerepét öltöttem magamra és kiabáltam. Semmi eredmény.
Akkor felvettem a tűzoltó ruhát, elhatároztam, hogy a szaktudásom segítségével meg kell terveznem és részben meg is alkotni azt az informatikai környezetet, amely az új emberi civilizáció gerincét alkothatja. Merész vállalás, de mit csináljak, ha senki nem foglalkozik ezzel, én meg azt látom, hogy muszáj? Egész jól haladok vele, de azért a racionális korlátokat túlfeszítettem sok szempontból. Viszont működnek azok a dolgok, amiket írok, és olyannal játszom, amivel a Google, Eclipse community, OSGI, Apple, stb. - csak nekem koherens képem is van a háttérben. Szóval szerintem szerkezetében jobb, de mennyiségében és "vonzerejében" nevetséges - hiszen meg kellene érteni. És már megint ugyanott járok.
Szóval megérkeztem arra a pontra, ahol Micimackónak végre feltűnik, hogy a követett lábnyomok a sajátjai a hóban, és fel tudja tenni az értelmes kérdést: elfogadva a körülményeket, mit lehet tenni? És a jó kérdésre már lehet jó választ keresni.
Hiába érzem jogosnak a frusztrációmat (lásd Küszöb), attól még nem lesz vonzó. Hiába gondolom, hogy nem butíthatom le a gondolataimat, mert azok az értéküket veszítik - attól még nem keletkezik motiváció például benned arra, hogy megismerd őket. Hiába vagyok dühös [szerk: innen egy kis nyafogás törölve] ezzel nyilván nem teremtek vonzó mintát.
Úgy kell tekintenem rád, mint egy turistára. Vastag természetrajzi könyvekkel (mint az írásaim) nem tudlak új utakra csábítani, hiába gondolom, hogy márpedig ezt kell megértened ahhoz, hogy valóban részt tudj venni a tűzoltásban. Színes, csábító brosúrákat kell készítenem, amelyek a mai szokásokkal szemben a valóságot csomagolják számodra emészthető formába. "Evangéliumot", örömhírt kell mondanom neked, mert csak arra vagy fogékony - és ha felcsillant a szemed, akkor már hozzád vághatom a tűzoltó szerelést azzal, hogy örülök, hogy tetszik az álmom, de még meg kell csinálni...
Szóval vissza kell térnem a Hajnalvilág Nagykövetség képhez, csak értelmes formában: marketinges szerepben, prospektusokkal. Még a hely is adott, a mondoaurora.org címen elkezdhetem a játékot. Elnézést, de valószínűleg angolul, mert igen, számít a megszólítható emberek mennyisége. Nagyobb tenger - nagyobb fogás.
Azt mondod, hogy hiszen ez az, amit évek óta minden kritikusom számon kér rajtam? Ezt nyilván én is tudom. Viszont korábban mást értettem ezen a feladaton, más lett volna az eredmény (valami ugyanolyan butító szekta-irodalom, mint a Szcientológia, a Túlélő-felkészülő emberek, vagy a Fidesz kánonja) - és azt valóban nem kellett volna létrehozni. Akkor nem lettem volna képes jól megoldani. Persze most sincs erre garancia, de ma reggel már másként látom ezt a területet, és készen állok arra, hogy megpróbáljam.
Nos, ha eddig el is jutottál, nyilván azt hiszed, viccelek. Valami kampányt folytatok, fogadásból csinálok bohócot magamból, majd összekacsint veled valaki valahol emiatt, kandi kamerás műsorban szerepelsz és igyekszel okosnak látszani. Körülnéztél? Nincs ott senki...
Mivel most biztosítalak, hogy egyikről sincs szó, elkezdesz "aggódni" értem. Azt hiszed, megijesztettem magam, pánikot keltek; messiás-komplexusban szenvedek. Komolyan azt gondolod, aggódnod kell a gyermekeim, családom (ha tényleg vannak, és nem csak mesélek róluk) vagy a munkahelyem (ha nem az elmegyógyintézetből írogatok) miatt. Utánanézhetsz, de elég valószínű, hogy egy szót nem fogsz érteni abból, amivel foglalkozom, viszont bocsi, tényleg működik. Ilyen dolgokat csak a filmekben raknak össze nyáladzó őrültek, a való világban ehhez működőképes gondolkodás kell.
Természetesen lehet, hogy őrült vagyok, azt pedig örömmel aláírom, hogy régen elveszítettem, pontosabban tudatosan darabokra téptem azt, amit te józan gondolkodásnak tartasz. Viszont ha te vagy magadnál, igazán nem kell félned még egy kis játéktól, amiben a te józan eszedre hivatkozom.
Az emberiség minden egyes tagjának, még ötven évvel ezelőtt is, volt reális képe a jövőről. Te, "felvilágosult" mobiltelefon és internethasználóként babonásnak tartod őket, mert ez a kép a hitre épült - de ők tisztában voltak a személyes felelősségükkel, feladatukkal azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan szabad tenniük annak érdekében, hogy helyesen használják a (tiédhez képest nevetségesen csekély) lehetőségeiket.
És mi a helyzet veled? Ha hajlandó vagy végiggondolni a tényeket? Állandó, a megoldódás jeleit csak időnként, "szakértői nyilatkozatban" (lásd még: kincstári optimizmus) mutató gazdasági folyamatok; politikai, etnikai, vallási feszültségek; a klímaváltozás egyre egyértelműbb, a normális működést akadályozó jelei (több hetes iszonyú fagyok Amerikában vagy Szlovéniában; Anglia víz alatt, ...); haldokló óceánok, megoldatlan atomkatasztrófák ("még" a roskadozó csernobili szarkofágról, a folyamatosan szennyző Fukushimáról beszélek, de mire ezt olvasod, újabb is lehet); vidáman gömbölyödő szemét-kontinens...
Neked ezek birtokában van képed arról, milyen lesz a világ valójában ötven év múlva? Pontosítok: olyan, amiről tudod, hogy nem tündérmese (Star Trek és társai), nem krimi (nyomozós marhaságok) vagy világpusztulás és háborúk (maradék sci-fi-k); amelyet nyugodt lélekkel vállalsz az ötven év múlva születendő gyermekek szemébe nézve? Amelyről tudod, hogy személyesen neked mit és hogyan kell tenned azért, hogy megvalósuljon? Neked, aki hagytad és elfogadtad, hogy egyre szánalmasabb idióták és harácsoló vadállatok generációi irányítsák a "szabad" életed (Magyarország, rendszerváltozás után), aki ma is csak dünnyögni vagy agyatlanul hőzöngeni vagy képes ebben a kérdésben? Aki tényleg azt hiszed, hogy a négyéves választási ciklusokban gondolkodó politikai, vagy a negyedéves nyereség-jelentések alapján jutalmazott gazdasági vezetőkre, erre a rendszerre szabad bízni a jövőt?
Hahó, kispajtás! Társam az óvodás csoportban, akit éppen a gonosz világgal állandó hadban álló kotlós bácsi terel meleg szárnyai alá, hogy megvédjen az aggodalomtól, amit a beszakadó plafon recsegése kelthetne! Ez nem mese, nem játék, és nem bújhatsz senki háta mögé, ez személyes kérdés.
Én vagyok én, te vagy te. Ki a hülye, én vagy te?
2014. február 4., kedd
Küszöb
Egy Facebook párbeszéd, és némi tanulság... (türelmetlenek számára ugrás a lényegre)
Az egész egy hozzászólással kezdődött ehhez a Washington Post cikkhez: Holocaust historian returning award to Hungary - Holocaust survivor and historian Randolph L. Braham says he is returning a high state award to Hungary to protest what he says are government efforts to rewrite history and exonerate the country from its role in the Holocaust.
“Those who cannot remember the past, are condemned to repeat it,” (George Santayana)
… and it’s not about Viktor Orban or Gabor Vona, but “us”, the nation – our leaders only serve our needs. We don’t remember, or even worse, do our best to forget about this:
When the Nazis came for the communists,
I remained silent;
I was not a communist.
When they locked up the social democrats,
I remained silent;
I was not a social democrat.
When they came for the trade unionists,
I did not speak out;
I was not a trade unionist.
When they came for the Jews,
I remained silent;
I wasn’t a Jew.
When they came for me,
there was no one left to speak out.
(Martin Niemöller)
If you read more carefully, you may realize that the story is NOT about the Holocaust, but about creating a false history for ideological reasons. I have responded with two quotes, Santayana wrote his one in 1905, Niemöller was a Lutheran pastor, and he mentioned Jews as one of the suffering groups. I do not see any reason for your comment here.
I'm just stated that there were much more casualities of that era - I could mentioned the Japaneese army's training camps in China, where the targets were chinese civilians prisoned for no reasons.
At that time, hate and blood spread all over the world - and I feel that is the fact, that we all have to make clear in our minds. We cannot live anymore in blaming Romanians for Transylvania and blaming Hungarians for Holocaust. That has no sense.
We have to mantain a common place, where everyone can meet in peace, where everyone's pain and suffering get respected regardless of it's cause - that's the only way to sustain humanity within the mankind.
I've just stated that your statement is not related to the current topic (it rather shows that you have not got the point). It's like when some people talks about a problem with the engine of an airplane, and you come with saying: "Do you know the most famous crashes? I hate them!" True, but how it comes here?
Kedves Lóránd!
Lehet, rosszul értelmezted hozzászólásaimat, vagy én írtam nem megfelelő nyelvezettel vagy "logikával". Lényeg a lényeg, annyit szerettem volna kifejteni, hogy amíg az ember különbséget tesz a fajok/nemzetek között, addig kirekesztő a magatartása, és át kéne adni ezt a helyet valami nagyobbnak, valami többnek.
Sokan fujjognak a holokausztra, ezzel szemben én pont azt akartam megfogalmazni, hogy a továbblépéshez az kell, hogy minden ember a másik fájdalmát kellő tiszteletben tartsa. Ez sokszor úgy érzem sérül, amikor a magyarokat okolják bizonyos dolgokért, hiszen - más kontextusban és másoktól, de - mi is ugyanúgy szenvedtünk, mint a tébolyult kor akármely más nemzete.
A lelkésztől származó idézeted továbbfűzéseként gondoltam azt, hogy nem kellett fegyvertelennek lenni ahhoz, hogy áldozattá váljon az ember.
Az emberek közti megértéssel kapcsolatban a Hajnalvilágban is valami hasonlóról beszéltél - most nem értem, miért "akasztottál tengelyt" hozzászólásomért. (még ha ki is hagytam 1-2 érvelési lépcsőfokot)
Személyes benyomásom Veled kapcsolatban az, hogy tudásodat végső soron arra használod, hogy áthatolhatatlan védelmi rendszerként megvétózz minden hozzád kerülő információt bármilyen - akár formai - hibáért. Ezek szerint ez még nem a "JÓ" tudás, mert még elválaszt és nem felold. Szerintem sokkal érthetőbben át tudnád adni a Benned felgyűlt tudásanyagot, ha kicsit másképpen viszonyulnál az emberekhez. Az pedig szerintem mindenki épülését szolgálná.
Szeretném, ha tényleg átgondolnád, szabad-e elzárnod a Benned rejlő tudást azok elől, akikkel nem értesz mindenben egyet.
A kérdés tökéletes. Elzárásnak nevezhető-e az, ha MINDEN gondolatomat utólagos toldozás nélkül, húsz éve elérhetővé teszem? Szerintem nem. Viszont programozó vagyok, arra képeztem magam, hogy "embertelen precizitással" gondolkodjam, mert a felületesség az oka annak, hogy a szép álmaink ellenére a falnak megyünk. A gondolataiddal, remélem ez egyértelmű volt, egyetértek. Viszont amit csinálsz, nem építő kommunikáció, mert nem struktúrát épít, csak hozzáken valamit. "Igazságokat" egymásra hajigáló emberekkel tele van a padlás. Ezeket objektívan értékelni, belőlük rendszert építeni képesekből meg totális hiány. Én az utóbbi vagyok, ezt, és csak ezt tudom, akarom hozzátenni a világhoz, mert hiába nem esik jól senkinek (mellesleg nekem sem mindig), ERRE VAN SZÜKSÉG. Megengeded, hogy ezt a párbeszédet a blogomra feltegyem? Nem te vagy az egyetlen, akit ezzel kergetek el.
Megengedni megengedem, de jobban örülnék, ha gondolati sémádon hangolnál, és felállítanál egy új szempontot, egy új koordinátát rendszeredben, ami az elfogadás.
Nem a populizmusra akarlak sarkallni - abból tényleg nincs hiány -, pusztán azt szeretném, ha nem zárnál el könyörtelen hozzáállásoddal útkeresőket, hanem mondjuk úgy, inspirálnál. Hogy hovatovább ne menjek, itt a facebookon a Coelho-idézetek mintájára sok ember életére tudnál hatni.
Amúgy egy filozófus mondta:
"Az igazsághoz két ember kell, egy, aki kimondja, és egy, aki meghallgatja."
Saját élettapasztalatom valahogyan azt sugallja számomra, hogy van egy egyetemes rendezői elv, ami alapján épült ez az egész, de "igazságok"hoz mindenki csak felismerései által juthat. Az az igazság, amit - esetleg - Te, mint bölcsebb, mint érettebb rábeszélnél a másikra, az nem ivódna bele úgysem a tetteibe, hanem egy kellőképp ködös és jól hangzó fedőelmélet lenne, amivel tudná igazolni tetteit, ezzel szemben ha 3-4 év tapasztalás után magától rájönne ugyanezen igazságra, és a mögötte álló tartalomra, akkor az életében valódi változást hozna.
Ezért mondom azt, hogy a cél nem a kegyetlen igazságok kikürtölése, hanem sokkal inkább utalások, inspirációk, ösztönzések terén található. Mondhatni nem konzervet kell adni az embernek, mert lehet, nincs ahhoz való konzervnyitója. Egyszerűen kell az a burok, amiből mindenki magának kihámozhatja az igazat. És ha az csak a féligazságig jut el? A semminél az is 0,5-tel több. Egy idő után úgyis megérti majd a másik felét is. Nem versenyfutás.
Érted, mit szeretnék mondani?
A Mennyiségi helyett a Minőségire tedd a hangsúlyt. Ne az legyen a kérdés, hogy hányszor szóltál igazat, hanem hogy hány másik ember tudta megérteni.
Objektív világnézeted lehet kulcsa a Te ajtódnak, de mások ajtajához lehet, hogy szubjektív kulcsok kellenek.
Megint a precizitás. Arra kérsz, hogy a minőségre tegyem a hangsúlyt, és azért kritizálsz, mert... a minőségre teszem a hangsúlyt. Nem érdekel az általam elért emberek mennyisége. Az számít, hogy legyen néhány, aki tényleg megérti, amit mondok, és nem azok tömege, akik valami ködös ábrándokat kergetnek róla. Vannak feladatok, amikhez tömeg kell, de az én játékom a konkrét megvalósítás, nem az álmodozás.
Figyelj, én kertész vagyok. NEM termelhetek ehetetlen növényt. Fenn kell tartanom egy "mások számára OK" listát. Így már remélem érted.
Nem az a bajom, hogy miket nyilatkoztatsz ki, hanem az, hogy a stílusoddal rengeteg olyan embert kizársz, akiknek ettől még a szavaidra ugyanúgy szüksége lenne.
Azt mondtam, hogy az eddigiek mellé készíts egy új szempontot, kiegészítésnek, ahol azt is megvizsgálod, hogy csak a tárhelynek írtad a dolgokat, vagy konkrétan EMBERI életeken is javítottál vele.
Legalább egy kipróbálás erejéig üzemeld be ezt a koncepciót úgy, hogy az eddigi elveidből egy tapodtat sem engedtél.
A legtöbb diktatúra amúgy nem a féligazságai miatt lesz diktatúra, hanem mert kikapcsolják ezt a "monitoringot", amit mondok.
Olyan kedves lenne tőled, ha vennéd a fáradságot és a blogomat olvasva rájönnél: ÉVEKET töltöttem pont ezzel a kísérlettel. ÉN sokat tanultam belőle, a "másik oldal" viszont SEMMIT, mert azt feltételezte, hogy tényleg érti azt, amit írok. Sajnálom, ha ezzel megbántok bárkit, de tapasztalatom szerint van egy minimális szint, ami alá nem érdemes lemennem, mert aki ezt kéri, az nem is akar feljebb lépni. Te sem fárasztod magad azzal, hogy tényleg utánanézz, belegondolj abba, amit mondok - de tanácsokat adsz. Kösz, erre nincs szükségem.
Rendben, akkor jó folytatást kívánok ezen az úton.
... én pedig örömmel látlak viszont, ha lesz kedved beletenni azt a melót, amit gonosz módon elvárok. Nemsokára megpróbálom mindezt (szerintem) értelmes módon, ezt a párbeszédet felhasználva megfogalmazni a blogon is...
Szóval...
Igen, végtelenül magányosnak érzem magam, mert hosszú keresgélés dacára SENKIT nem találtam, akivel egyenrangú félként tudtam volna beszélni a számomra legfontosabb problémákról. Ezzel nyilván megsértettem azokat is, akik átmenetileg rám szántak valamennyi időt az életükből, de talán elfogadható ez az ár azért cserébe, hogy a te számodra tisztább legyen a kép.
Én abból élek, hogy gondolkodom. Ezt tanultam, és ezt művelem még a szakmámon belül is egyedi módon, folyamatosan elemzem saját megoldásaimat, mindig keresem a gyenge pontokat és nem félek kidobni hónapok keserves munkáját, mert tudom, hogy a lényeg nem az eredmény, hanem a tapasztalat, megismerés. Ezzel a hozzáállással dolgozom fel a mai világ szerkezetét, folyamatait.
Hőzöngő rizsa, ugye? Neked igen. De vegyünk köznapi példát. Bemész a kórházba, és találkozol egy kutató orvossal. Bemész egy bányába, találkozol egy húsz éve ott dolgozó vájárral. Bemész egy asztalosműhelybe, találkozol a mesterrel. Elkezded oktatni a szakmájáról? Szerinted tanácsot, segítséget kér tőled?
Te feltételezed, hogy tudsz gondolkodni. Tisztában vagy azzal, hogy ezt a tevékenységet mondjuk a görögöknél a legmagasabb szintű tudománynak tekintették? Zen buddhista szerzetesek évtizedeket szántak rá az életükből, de a mi világunkban sem ismeretlen a "lelkigyakorlat" fogalma. Úgy véled, hogy mindezek idejétmúlt ostobaságok, és neked, mert van mobiltelefonod, tudsz Facebookozni és ott "véleményt mondani", már minderre nincs szükséged?
Lehet, de akkor itt nem jó helyen jársz. Én ugyanis úgy vélem, hogy egyikünk sem bölcsebb mondjuk Marcus Aureliusnál, Lao-ce-nél vagy Jézusnál csak azért, mert nekünk van villanykapcsolónk, nekik meg nem volt. Nekem évtizedeim vannak abban, hogy ma úgy érzem, elég jól felfogom a gondolataikat, és több év elkeserítően hiábavaló kísérletezés azzal, hogy ezt megosszam olyanokkal, akik érteni vélik a szavaimat.
[Szerk] Na jó, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, mutatok is valamit. Ezt a játékot senki nem vállalta be velem, de megismétlem a kedvedért, oké?
2012.július.28th. at 07:41
Höhö… Majd a moderálás után látható lesz az előző szövegem is (két link van benne), de ez nagyon fáj:
Diktatórikus
Nemzeti
Együttműködés
Rendszere
Mi ez? REND, csak fordítva…
2012.július.28th. at 09:22
Tudjátok mit? Játsszunk egyet!
Ugye, annyira nagyra vagyok a gondolkodásommal. Most például az történt, hogy újraolvastam az előző poénomat, vakartam a fejem és azt mondtam: basszus, ez piszkosul nem vicc. Találós kérdés: vajon mi futott át azon a hibbant agyamon pár másodperc alatt?
Akinek van kedve, forgassa meg a fejében, és írja le a saját változatát; pár nap múlva én is ideírom az enyémet (nekem öt bekezdés, 232 szó). Nem minősítés vagy egyéb a cél, hanem az, hogy “más, fura”, de talán így is logikus. Persze szabad szánalmas önfényezésnek is tekinteni most is, utólag is, mindegy. Akinek van kedve játszani, fel van festve a pálya.
2012.július.28th. at 09:37
63, Jani "... Az itteni megnyilvánulásaid alapján a fő gondod az, hogy nem tudod megértetni az emberekkel a mondanivalódat..."
65 Tibor bá "...Senki se olvassa végig, amikor látja, hogy még mennyi minden hátra van..."
Láthatjátok: éppen hogy teljes mértékben igazat adok nektek! Nem tudom magam érthetően kifejezni, és talán megbocsátható, hogy kicsit meguntam: évek során, jó pár igen hosszú személyes beszélgetés alatt megtanultam felismerni az első pontokat, ami után már érdektelen folytatni. Itt már azonnal hátralépek, vagy egyszer-egyszer megint próbálkozom a “magam értelmetlen módján”. Érted, tök mindegy, akár bennem, akár másokban van a hiba.
Ha egyszerű hőbörgéssel meg bűnbak-kereséssel megoldható lenne a civilizációs problémánk, akkor már meg lenne oldva! Miért olyan furcsa, hogy esetleg bonyolult, hosszú, és személyes ellenkezést is kiváltó irányokban érdemes egyáltalán kutatni???
ÉN legjobb tudásom szerint megvalósíthatónak és megvalósítandónak látom.
Tibor bá romantikus álmodozásnak.
A bizonyítás meg nem novella, hanem több lexikon, ami csurig van informatikai struktúrákkal (amik ráadásul az ottani “köztudattól” ugyanolyan idegenek, mint nektek az itteni eszmefuttatásaim).
Lényegtelen, hogy mi a véleményetek róla, vagy rólam – az egyetlen kérdés, hogy amit csinálok, működik-e. Ha működik, akkor lesz néhány olyan ember, aki utánanéz annak, amit már (elfogadom, “udvariatlan, nem ismeretterjesztő” módon) nem kivonatolok éppen ide, éppen nektek, de számomra már századszor. Ha nem működik, akkor meg tök mindegy, nem?
Szóval most csukok, a játék felhívás áll: írtam egy három szavas programot, adtam kis háttér információt – nektek hogyan futtatja le ezt az agyatok?
Kérlek, gondolkodj el ezen a "REND, csak fordítva" kifejezésen, a tőled telhető legbonyolultabb összefüggésrendszerben, ameddig akarsz. Aztán kattints erre a linkre, az én megoldásom a lap közepe táján olvasható.
Túlbonyolítom? Dehogy, ellenkezőleg: egy nagyon pici részt mutatok abból a hálózatból, ami az én koponyámban üldögélve darálja le az aktuális eseményeket. Csak pillants bele ebbe a könyvbe, amelyet 17 évesen kezdtem írni, 25 évesen fejeztem be, és alapvetően inkább az ezoterikus irodalom polcon lenne a helye egy gondolkodni is hajlandó világban. Most 41 vagyok, és ilyen (a közönség miatt angol nyelvű) előadást raktam össze a gondolataimból.
Az én napjaim általában hajnali négy körül kezdődnek azzal, hogy átnézem az éjszaka a tudatom küszöbe alatt keletkezett üzeneteket. Egy részük azonnali feladat, mint például ez a betoldás itt; más részük a napi programozási munkámmal kapcsolatos, amelyek nélkül nem érteném, miért nem megy az, amit csinálok, és merre keressem a helyes megoldást.
Számomra ez a gondolkodás...
Nagyon egyszerűnek látom a helyzetet. Egy éven belül érdemi előrehaladást kell tennünk egy gyökeresen más civilizáció irányába, mert amikor, mondjuk öt év múlva, már valóban az ellátórendszereinket fenyegeti a klímaváltozás, vagy beüt a következő, kevésbé szerencsés atombaleset, már késő lesz.
Tudom, hogy az agyad ebben a pillanatban "film-módba" kapcsolt, és a vilgámegmentő hős után forgatod a fejed, aki néhány véletlenszerű rúgással megjavítja a központi reaktort. Helló! Nincs ilyen hős!
Mondom újra. Egy éven belül egy valóban működő, új civilizáció részrendszereire van szükség. Különben a gyerekeinknek esélye nincs érdemi, emberi életre, hacsak nem jön a csoda, a Jóisten, az ufók. Hahó! Nem jönnek, mert az evolúció már csak ilyen: aki túl ostoba az életben maradáshoz, az elpusztul. Ez az emberi fajra is igaz.
Na, én ezzel foglalkozom, a saját szakterületemen: újra akarom definiálni a számítástechnika mai alapfogalmait. Szerintem egész jól haladok, bár mivel nem tudtam elmagyarázni például Bojár Gábornak, ezért ma nem nyilvános egyetemi kutatásról és oktatásról, hanem munkahelyen végzett, zárt forrású fejlesztésről van szó, és nem tudom, hogyan lehet majd közössé tenni.
[Szerk2: Akinek Bojár Gábor neve nem ismerős: a Graphisoft céggel nemzetközi terepen sikeres vállalkozó, aki az amerikai álom helyett Magyarországon hozott létre magánegyetemet (AIT-Budapest), meggyőződése, hogy a saját vagyonát oktatásba fektetni Magyarországon érdemes, mert ez a jövő záloga. Vesd ezt össze a mai magyar oktatáspolitikával, a mi adónkból kövéredő (érted), minket közmunkás rabszolgaként használó "nemzeti oligarcháinkkal". Azt pedig, hogy pár évvel ezelőtt miért nem jelentkeztem állami egyetemen, ma már talán senkinek nem kell magyarázni. Nekem meg érne a pofám, ha ennyire nyilvánvaló dolgot nem láttam volna előre.]
Nem érdekel a mai politikai, gazdasági, nemzeti, ... cicaharc. Igen, persze ebbe is bele lehet dögleni, a mai Magyarország bármelyik nagyura röhögve sétálhat át rajtam. Na és? "Okos tanácsadóim" (miután állítólag olvasták az írásaimat) felhívják a figyelmemet arra, hogy esélytelen küzdelmet vívok. Ha nem írtam le harmincszor, akkor egyszer sem: tudom, és ezt választottam. Továbbá: nem tudok mit kezdeni senkivel, aki ezt nem képes vagy hajlandó felfogni, és ennek dacára az intézményesített hülyeség helyett értelmes módon gondolkodni, cselekedni, élni.
Tehát, a Hajnalvilág nagykövetsége nyitva van, de az ajtón be kell jönni. Ha kíváncsi vagy minderre, olvass! Ne lapozgass, hanem vedd tudomásul, hogy minimális esélyed van elsőre felfogni azt, amit írok. Nekem nem a "hited" vagy a "szavazatod" kell, nem érdekel a "tömeg", a "Like gombot" nem találod meg rajtam, nem kell nyomogatni. Fogd fel, nézz utána, keress gyenge pontokat (de ne találj ki olyanokat, amelyek nincsenek ott). Sok éve blogolok, jó eséllyel válaszoltam már arra, amit kérdezel, keress utána.
Akkor mi a fenét akarok? Nyitottságot, a változásra való hajlandóságot - most, amikor még nem a következmények elől menekülsz, amikor még van mozgástered. Azt, hogy a saját szakterületeden (amihez én ugyanúgy nem értek, ahogy neked gőzöd nincs arról, amit én csinálok) keresd a valóban működő mintákat, mert ezeket kell nagyon hamar működő rendszerré alakítanunk. Ne kérdezd, hogyan és mikor, mert természetesen fogalmam sincs róla. Azt tudom, hogy a magam oldalát oda kell tennem, mert a világon nem találtam senkit aki ezzel így foglalkozna (és persze ez jelentheti azt is, hogy én csinálom rosszul).
Azt is tudom, hogy ha egyedül bohóckodom mindezzel, akkor úgyis hiába csinálom. De kérlek, ne rabold az időmet, mert éppen lehetetlen feladaton dolgozom. Éveket töltöttem mindazok leírásával, amiket el tudnék mondani - akkor miért akarsz csacsogni velem? Bocsáss meg azért, mert ettől dühös leszek Az értelmes terveidről szeretnék beszélgetni (ha orvos vagy, akkor egészségügyről, és nem a fizika megújításáról, hacsak nincs egy éven belül tömegben használható megoldásod).
Remélem, érthető voltam - de tudom, hogy nem... Ezen nem tudok segíteni. Viszont ha mondjuk ezt itt elolvasod annyiszor, hogy belülről érzed, mit akarok vele mondani, akkor talán beljebb vagyunk: Megvilágosodás
Az egész egy hozzászólással kezdődött ehhez a Washington Post cikkhez: Holocaust historian returning award to Hungary - Holocaust survivor and historian Randolph L. Braham says he is returning a high state award to Hungary to protest what he says are government efforts to rewrite history and exonerate the country from its role in the Holocaust.
“Those who cannot remember the past, are condemned to repeat it,” (George Santayana)
… and it’s not about Viktor Orban or Gabor Vona, but “us”, the nation – our leaders only serve our needs. We don’t remember, or even worse, do our best to forget about this:
When the Nazis came for the communists,
I remained silent;
I was not a communist.
When they locked up the social democrats,
I remained silent;
I was not a social democrat.
When they came for the trade unionists,
I did not speak out;
I was not a trade unionist.
When they came for the Jews,
I remained silent;
I wasn’t a Jew.
When they came for me,
there was no one left to speak out.
(Martin Niemöller)
Jews were unarmed against Nazi soldiers. My great-grandfather was armed with a unreliable carbine against Sovilet T-34 tanks at the crossing at River Don. Later, many defenceless member of my nation was raped or executed by raging russian soldiers. What is the difference?
Why is it enabled to monopolize all of the sufferings for just ONE race all over the world, neglecting every other casualities?
I don't deny Holocaust. But I have to raise my voice for ALL members of the mankind on every single continent, who suffered in thoose days.
I'm just stated that there were much more casualities of that era - I could mentioned the Japaneese army's training camps in China, where the targets were chinese civilians prisoned for no reasons.
At that time, hate and blood spread all over the world - and I feel that is the fact, that we all have to make clear in our minds. We cannot live anymore in blaming Romanians for Transylvania and blaming Hungarians for Holocaust. That has no sense.
We have to mantain a common place, where everyone can meet in peace, where everyone's pain and suffering get respected regardless of it's cause - that's the only way to sustain humanity within the mankind.
I've just stated that your statement is not related to the current topic (it rather shows that you have not got the point). It's like when some people talks about a problem with the engine of an airplane, and you come with saying: "Do you know the most famous crashes? I hate them!" True, but how it comes here?
Kedves Lóránd!
Lehet, rosszul értelmezted hozzászólásaimat, vagy én írtam nem megfelelő nyelvezettel vagy "logikával". Lényeg a lényeg, annyit szerettem volna kifejteni, hogy amíg az ember különbséget tesz a fajok/nemzetek között, addig kirekesztő a magatartása, és át kéne adni ezt a helyet valami nagyobbnak, valami többnek.
Sokan fujjognak a holokausztra, ezzel szemben én pont azt akartam megfogalmazni, hogy a továbblépéshez az kell, hogy minden ember a másik fájdalmát kellő tiszteletben tartsa. Ez sokszor úgy érzem sérül, amikor a magyarokat okolják bizonyos dolgokért, hiszen - más kontextusban és másoktól, de - mi is ugyanúgy szenvedtünk, mint a tébolyult kor akármely más nemzete.
A lelkésztől származó idézeted továbbfűzéseként gondoltam azt, hogy nem kellett fegyvertelennek lenni ahhoz, hogy áldozattá váljon az ember.
Az emberek közti megértéssel kapcsolatban a Hajnalvilágban is valami hasonlóról beszéltél - most nem értem, miért "akasztottál tengelyt" hozzászólásomért. (még ha ki is hagytam 1-2 érvelési lépcsőfokot)
Személyes benyomásom Veled kapcsolatban az, hogy tudásodat végső soron arra használod, hogy áthatolhatatlan védelmi rendszerként megvétózz minden hozzád kerülő információt bármilyen - akár formai - hibáért. Ezek szerint ez még nem a "JÓ" tudás, mert még elválaszt és nem felold. Szerintem sokkal érthetőbben át tudnád adni a Benned felgyűlt tudásanyagot, ha kicsit másképpen viszonyulnál az emberekhez. Az pedig szerintem mindenki épülését szolgálná.
Szeretném, ha tényleg átgondolnád, szabad-e elzárnod a Benned rejlő tudást azok elől, akikkel nem értesz mindenben egyet.
A kérdés tökéletes. Elzárásnak nevezhető-e az, ha MINDEN gondolatomat utólagos toldozás nélkül, húsz éve elérhetővé teszem? Szerintem nem. Viszont programozó vagyok, arra képeztem magam, hogy "embertelen precizitással" gondolkodjam, mert a felületesség az oka annak, hogy a szép álmaink ellenére a falnak megyünk. A gondolataiddal, remélem ez egyértelmű volt, egyetértek. Viszont amit csinálsz, nem építő kommunikáció, mert nem struktúrát épít, csak hozzáken valamit. "Igazságokat" egymásra hajigáló emberekkel tele van a padlás. Ezeket objektívan értékelni, belőlük rendszert építeni képesekből meg totális hiány. Én az utóbbi vagyok, ezt, és csak ezt tudom, akarom hozzátenni a világhoz, mert hiába nem esik jól senkinek (mellesleg nekem sem mindig), ERRE VAN SZÜKSÉG. Megengeded, hogy ezt a párbeszédet a blogomra feltegyem? Nem te vagy az egyetlen, akit ezzel kergetek el.
Megengedni megengedem, de jobban örülnék, ha gondolati sémádon hangolnál, és felállítanál egy új szempontot, egy új koordinátát rendszeredben, ami az elfogadás.
Nem a populizmusra akarlak sarkallni - abból tényleg nincs hiány -, pusztán azt szeretném, ha nem zárnál el könyörtelen hozzáállásoddal útkeresőket, hanem mondjuk úgy, inspirálnál. Hogy hovatovább ne menjek, itt a facebookon a Coelho-idézetek mintájára sok ember életére tudnál hatni.
Amúgy egy filozófus mondta:
"Az igazsághoz két ember kell, egy, aki kimondja, és egy, aki meghallgatja."
Saját élettapasztalatom valahogyan azt sugallja számomra, hogy van egy egyetemes rendezői elv, ami alapján épült ez az egész, de "igazságok"hoz mindenki csak felismerései által juthat. Az az igazság, amit - esetleg - Te, mint bölcsebb, mint érettebb rábeszélnél a másikra, az nem ivódna bele úgysem a tetteibe, hanem egy kellőképp ködös és jól hangzó fedőelmélet lenne, amivel tudná igazolni tetteit, ezzel szemben ha 3-4 év tapasztalás után magától rájönne ugyanezen igazságra, és a mögötte álló tartalomra, akkor az életében valódi változást hozna.
Ezért mondom azt, hogy a cél nem a kegyetlen igazságok kikürtölése, hanem sokkal inkább utalások, inspirációk, ösztönzések terén található. Mondhatni nem konzervet kell adni az embernek, mert lehet, nincs ahhoz való konzervnyitója. Egyszerűen kell az a burok, amiből mindenki magának kihámozhatja az igazat. És ha az csak a féligazságig jut el? A semminél az is 0,5-tel több. Egy idő után úgyis megérti majd a másik felét is. Nem versenyfutás.
Érted, mit szeretnék mondani?
A Mennyiségi helyett a Minőségire tedd a hangsúlyt. Ne az legyen a kérdés, hogy hányszor szóltál igazat, hanem hogy hány másik ember tudta megérteni.
Objektív világnézeted lehet kulcsa a Te ajtódnak, de mások ajtajához lehet, hogy szubjektív kulcsok kellenek.
Megint a precizitás. Arra kérsz, hogy a minőségre tegyem a hangsúlyt, és azért kritizálsz, mert... a minőségre teszem a hangsúlyt. Nem érdekel az általam elért emberek mennyisége. Az számít, hogy legyen néhány, aki tényleg megérti, amit mondok, és nem azok tömege, akik valami ködös ábrándokat kergetnek róla. Vannak feladatok, amikhez tömeg kell, de az én játékom a konkrét megvalósítás, nem az álmodozás.
Figyelj, én kertész vagyok. NEM termelhetek ehetetlen növényt. Fenn kell tartanom egy "mások számára OK" listát. Így már remélem érted.
Nem az a bajom, hogy miket nyilatkoztatsz ki, hanem az, hogy a stílusoddal rengeteg olyan embert kizársz, akiknek ettől még a szavaidra ugyanúgy szüksége lenne.
Azt mondtam, hogy az eddigiek mellé készíts egy új szempontot, kiegészítésnek, ahol azt is megvizsgálod, hogy csak a tárhelynek írtad a dolgokat, vagy konkrétan EMBERI életeken is javítottál vele.
Legalább egy kipróbálás erejéig üzemeld be ezt a koncepciót úgy, hogy az eddigi elveidből egy tapodtat sem engedtél.
A legtöbb diktatúra amúgy nem a féligazságai miatt lesz diktatúra, hanem mert kikapcsolják ezt a "monitoringot", amit mondok.
Olyan kedves lenne tőled, ha vennéd a fáradságot és a blogomat olvasva rájönnél: ÉVEKET töltöttem pont ezzel a kísérlettel. ÉN sokat tanultam belőle, a "másik oldal" viszont SEMMIT, mert azt feltételezte, hogy tényleg érti azt, amit írok. Sajnálom, ha ezzel megbántok bárkit, de tapasztalatom szerint van egy minimális szint, ami alá nem érdemes lemennem, mert aki ezt kéri, az nem is akar feljebb lépni. Te sem fárasztod magad azzal, hogy tényleg utánanézz, belegondolj abba, amit mondok - de tanácsokat adsz. Kösz, erre nincs szükségem.
Rendben, akkor jó folytatást kívánok ezen az úton.
... én pedig örömmel látlak viszont, ha lesz kedved beletenni azt a melót, amit gonosz módon elvárok. Nemsokára megpróbálom mindezt (szerintem) értelmes módon, ezt a párbeszédet felhasználva megfogalmazni a blogon is...
Szóval...
Igen, végtelenül magányosnak érzem magam, mert hosszú keresgélés dacára SENKIT nem találtam, akivel egyenrangú félként tudtam volna beszélni a számomra legfontosabb problémákról. Ezzel nyilván megsértettem azokat is, akik átmenetileg rám szántak valamennyi időt az életükből, de talán elfogadható ez az ár azért cserébe, hogy a te számodra tisztább legyen a kép.
Én abból élek, hogy gondolkodom. Ezt tanultam, és ezt művelem még a szakmámon belül is egyedi módon, folyamatosan elemzem saját megoldásaimat, mindig keresem a gyenge pontokat és nem félek kidobni hónapok keserves munkáját, mert tudom, hogy a lényeg nem az eredmény, hanem a tapasztalat, megismerés. Ezzel a hozzáállással dolgozom fel a mai világ szerkezetét, folyamatait.
Hőzöngő rizsa, ugye? Neked igen. De vegyünk köznapi példát. Bemész a kórházba, és találkozol egy kutató orvossal. Bemész egy bányába, találkozol egy húsz éve ott dolgozó vájárral. Bemész egy asztalosműhelybe, találkozol a mesterrel. Elkezded oktatni a szakmájáról? Szerinted tanácsot, segítséget kér tőled?
Te feltételezed, hogy tudsz gondolkodni. Tisztában vagy azzal, hogy ezt a tevékenységet mondjuk a görögöknél a legmagasabb szintű tudománynak tekintették? Zen buddhista szerzetesek évtizedeket szántak rá az életükből, de a mi világunkban sem ismeretlen a "lelkigyakorlat" fogalma. Úgy véled, hogy mindezek idejétmúlt ostobaságok, és neked, mert van mobiltelefonod, tudsz Facebookozni és ott "véleményt mondani", már minderre nincs szükséged?
Lehet, de akkor itt nem jó helyen jársz. Én ugyanis úgy vélem, hogy egyikünk sem bölcsebb mondjuk Marcus Aureliusnál, Lao-ce-nél vagy Jézusnál csak azért, mert nekünk van villanykapcsolónk, nekik meg nem volt. Nekem évtizedeim vannak abban, hogy ma úgy érzem, elég jól felfogom a gondolataikat, és több év elkeserítően hiábavaló kísérletezés azzal, hogy ezt megosszam olyanokkal, akik érteni vélik a szavaimat.
[Szerk] Na jó, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, mutatok is valamit. Ezt a játékot senki nem vállalta be velem, de megismétlem a kedvedért, oké?
2012.július.28th. at 07:41
Höhö… Majd a moderálás után látható lesz az előző szövegem is (két link van benne), de ez nagyon fáj:
Diktatórikus
Nemzeti
Együttműködés
Rendszere
Mi ez? REND, csak fordítva…
2012.július.28th. at 09:22
Tudjátok mit? Játsszunk egyet!
Ugye, annyira nagyra vagyok a gondolkodásommal. Most például az történt, hogy újraolvastam az előző poénomat, vakartam a fejem és azt mondtam: basszus, ez piszkosul nem vicc. Találós kérdés: vajon mi futott át azon a hibbant agyamon pár másodperc alatt?
Akinek van kedve, forgassa meg a fejében, és írja le a saját változatát; pár nap múlva én is ideírom az enyémet (nekem öt bekezdés, 232 szó). Nem minősítés vagy egyéb a cél, hanem az, hogy “más, fura”, de talán így is logikus. Persze szabad szánalmas önfényezésnek is tekinteni most is, utólag is, mindegy. Akinek van kedve játszani, fel van festve a pálya.
2012.július.28th. at 09:37
63, Jani "... Az itteni megnyilvánulásaid alapján a fő gondod az, hogy nem tudod megértetni az emberekkel a mondanivalódat..."
65 Tibor bá "...Senki se olvassa végig, amikor látja, hogy még mennyi minden hátra van..."
Láthatjátok: éppen hogy teljes mértékben igazat adok nektek! Nem tudom magam érthetően kifejezni, és talán megbocsátható, hogy kicsit meguntam: évek során, jó pár igen hosszú személyes beszélgetés alatt megtanultam felismerni az első pontokat, ami után már érdektelen folytatni. Itt már azonnal hátralépek, vagy egyszer-egyszer megint próbálkozom a “magam értelmetlen módján”. Érted, tök mindegy, akár bennem, akár másokban van a hiba.
Ha egyszerű hőbörgéssel meg bűnbak-kereséssel megoldható lenne a civilizációs problémánk, akkor már meg lenne oldva! Miért olyan furcsa, hogy esetleg bonyolult, hosszú, és személyes ellenkezést is kiváltó irányokban érdemes egyáltalán kutatni???
ÉN legjobb tudásom szerint megvalósíthatónak és megvalósítandónak látom.
Tibor bá romantikus álmodozásnak.
A bizonyítás meg nem novella, hanem több lexikon, ami csurig van informatikai struktúrákkal (amik ráadásul az ottani “köztudattól” ugyanolyan idegenek, mint nektek az itteni eszmefuttatásaim).
Lényegtelen, hogy mi a véleményetek róla, vagy rólam – az egyetlen kérdés, hogy amit csinálok, működik-e. Ha működik, akkor lesz néhány olyan ember, aki utánanéz annak, amit már (elfogadom, “udvariatlan, nem ismeretterjesztő” módon) nem kivonatolok éppen ide, éppen nektek, de számomra már századszor. Ha nem működik, akkor meg tök mindegy, nem?
Szóval most csukok, a játék felhívás áll: írtam egy három szavas programot, adtam kis háttér információt – nektek hogyan futtatja le ezt az agyatok?
Kérlek, gondolkodj el ezen a "REND, csak fordítva" kifejezésen, a tőled telhető legbonyolultabb összefüggésrendszerben, ameddig akarsz. Aztán kattints erre a linkre, az én megoldásom a lap közepe táján olvasható.
Túlbonyolítom? Dehogy, ellenkezőleg: egy nagyon pici részt mutatok abból a hálózatból, ami az én koponyámban üldögélve darálja le az aktuális eseményeket. Csak pillants bele ebbe a könyvbe, amelyet 17 évesen kezdtem írni, 25 évesen fejeztem be, és alapvetően inkább az ezoterikus irodalom polcon lenne a helye egy gondolkodni is hajlandó világban. Most 41 vagyok, és ilyen (a közönség miatt angol nyelvű) előadást raktam össze a gondolataimból.
Az én napjaim általában hajnali négy körül kezdődnek azzal, hogy átnézem az éjszaka a tudatom küszöbe alatt keletkezett üzeneteket. Egy részük azonnali feladat, mint például ez a betoldás itt; más részük a napi programozási munkámmal kapcsolatos, amelyek nélkül nem érteném, miért nem megy az, amit csinálok, és merre keressem a helyes megoldást.
Számomra ez a gondolkodás...
Nagyon egyszerűnek látom a helyzetet. Egy éven belül érdemi előrehaladást kell tennünk egy gyökeresen más civilizáció irányába, mert amikor, mondjuk öt év múlva, már valóban az ellátórendszereinket fenyegeti a klímaváltozás, vagy beüt a következő, kevésbé szerencsés atombaleset, már késő lesz.
Tudom, hogy az agyad ebben a pillanatban "film-módba" kapcsolt, és a vilgámegmentő hős után forgatod a fejed, aki néhány véletlenszerű rúgással megjavítja a központi reaktort. Helló! Nincs ilyen hős!
Mondom újra. Egy éven belül egy valóban működő, új civilizáció részrendszereire van szükség. Különben a gyerekeinknek esélye nincs érdemi, emberi életre, hacsak nem jön a csoda, a Jóisten, az ufók. Hahó! Nem jönnek, mert az evolúció már csak ilyen: aki túl ostoba az életben maradáshoz, az elpusztul. Ez az emberi fajra is igaz.
Na, én ezzel foglalkozom, a saját szakterületemen: újra akarom definiálni a számítástechnika mai alapfogalmait. Szerintem egész jól haladok, bár mivel nem tudtam elmagyarázni például Bojár Gábornak, ezért ma nem nyilvános egyetemi kutatásról és oktatásról, hanem munkahelyen végzett, zárt forrású fejlesztésről van szó, és nem tudom, hogyan lehet majd közössé tenni.
[Szerk2: Akinek Bojár Gábor neve nem ismerős: a Graphisoft céggel nemzetközi terepen sikeres vállalkozó, aki az amerikai álom helyett Magyarországon hozott létre magánegyetemet (AIT-Budapest), meggyőződése, hogy a saját vagyonát oktatásba fektetni Magyarországon érdemes, mert ez a jövő záloga. Vesd ezt össze a mai magyar oktatáspolitikával, a mi adónkból kövéredő (érted), minket közmunkás rabszolgaként használó "nemzeti oligarcháinkkal". Azt pedig, hogy pár évvel ezelőtt miért nem jelentkeztem állami egyetemen, ma már talán senkinek nem kell magyarázni. Nekem meg érne a pofám, ha ennyire nyilvánvaló dolgot nem láttam volna előre.]
Nem érdekel a mai politikai, gazdasági, nemzeti, ... cicaharc. Igen, persze ebbe is bele lehet dögleni, a mai Magyarország bármelyik nagyura röhögve sétálhat át rajtam. Na és? "Okos tanácsadóim" (miután állítólag olvasták az írásaimat) felhívják a figyelmemet arra, hogy esélytelen küzdelmet vívok. Ha nem írtam le harmincszor, akkor egyszer sem: tudom, és ezt választottam. Továbbá: nem tudok mit kezdeni senkivel, aki ezt nem képes vagy hajlandó felfogni, és ennek dacára az intézményesített hülyeség helyett értelmes módon gondolkodni, cselekedni, élni.
Tehát, a Hajnalvilág nagykövetsége nyitva van, de az ajtón be kell jönni. Ha kíváncsi vagy minderre, olvass! Ne lapozgass, hanem vedd tudomásul, hogy minimális esélyed van elsőre felfogni azt, amit írok. Nekem nem a "hited" vagy a "szavazatod" kell, nem érdekel a "tömeg", a "Like gombot" nem találod meg rajtam, nem kell nyomogatni. Fogd fel, nézz utána, keress gyenge pontokat (de ne találj ki olyanokat, amelyek nincsenek ott). Sok éve blogolok, jó eséllyel válaszoltam már arra, amit kérdezel, keress utána.
Akkor mi a fenét akarok? Nyitottságot, a változásra való hajlandóságot - most, amikor még nem a következmények elől menekülsz, amikor még van mozgástered. Azt, hogy a saját szakterületeden (amihez én ugyanúgy nem értek, ahogy neked gőzöd nincs arról, amit én csinálok) keresd a valóban működő mintákat, mert ezeket kell nagyon hamar működő rendszerré alakítanunk. Ne kérdezd, hogyan és mikor, mert természetesen fogalmam sincs róla. Azt tudom, hogy a magam oldalát oda kell tennem, mert a világon nem találtam senkit aki ezzel így foglalkozna (és persze ez jelentheti azt is, hogy én csinálom rosszul).
Azt is tudom, hogy ha egyedül bohóckodom mindezzel, akkor úgyis hiába csinálom. De kérlek, ne rabold az időmet, mert éppen lehetetlen feladaton dolgozom. Éveket töltöttem mindazok leírásával, amiket el tudnék mondani - akkor miért akarsz csacsogni velem? Bocsáss meg azért, mert ettől dühös leszek Az értelmes terveidről szeretnék beszélgetni (ha orvos vagy, akkor egészségügyről, és nem a fizika megújításáról, hacsak nincs egy éven belül tömegben használható megoldásod).
Remélem, érthető voltam - de tudom, hogy nem... Ezen nem tudok segíteni. Viszont ha mondjuk ezt itt elolvasod annyiszor, hogy belülről érzed, mit akarok vele mondani, akkor talán beljebb vagyunk: Megvilágosodás
2013. december 21., szombat
Nincs más hátra, mint előre
2013.12.21. 05:42:55
@tesz-vesz: Lehet, hogy elefántcsont toronyban élek.
Viszont ha innen nézem a történelmet és a jelenkort, a te 40 katonatiszted eddig még sehol sem csinált "rendet", hanem polgár- (vagy "rendes") háborút. Előbbit azért, mert 200 másik katonatiszt áll mögöttük, akik szintén akarnak a hatalomból; utóbbit azért, mert ehhez értenek, társadalom szervezéshez meg nem. Én úgy tudom, a "polgári kormány" megjelenése szokott lenni az előrelépés, amikor az irányítást olyanok kapják meg, akik az adott szakterülethez értenek, nem az üldözési mánia és demagógia bajnokai (mint te, vagy ismert politikusaink).
Ez akkor szokott bekövetkezni, amikor a hozzád hasonló hőbörgők (lásd héják) "hősi harcaikban" végre kiirtották egymást, és az együttműködésre képes emberek (lásd galambok) azt mondják: inkább igyekszem együtt élni a más bőrszínű, gondolkodású, stb. emberrel ahelyett, hogy megpróbálnánk egymást megbélyegezni, deportálni vagy megölni. Aki pedig ilyen hülyeséget beszél, azt meg kell próbálni tanítani, ha nem megy, elszigetelni, mert a hőzöngés fertőzőbb, mint az önkritikus gondolkodás.
Ha Pintér Sándor nagyúrnak óhajod szerint sok csendőre lenne, akkor sem a csirketolvajokat bántaná elsősorban, mert nem ők a legveszélyesebbek (rájuk, mert nyilván ez a legfontosabb szempont). Viszont Horváth Andrást (NAV hírmondó) szimplán agyonverik, és aztán kiderítik, hogy valami narkós libsi banda volt. Ahogy a nagy példakép, Putyin birodalmában meg is történik, mert ott nem egy félkész ügyvédjelölt, hanem egy profi KGB tiszt lett az "erős vezető".
Neked ez lehet szimpatikus, de engedd meg, nekem NEM.
Neked ez lehet vattacukor - nekem történelmi logika.
Mondok egy mesét a saját szakterületemről.
Ma az a mítosz él, hogy a modern informatika eszközeit "a garázsban" találta fel néhány "nagy név" (Gates, Jobs, ...) Ettől aztán mindenki feljogosítva érzi magát, hogy beszéljen, ha már képes egymás után mondani a szavakat, mert hiszen ahogy nekik sikerült, úgy például te is feltalálhatod a spanyolviaszt, eljuthatsz "az igazsághoz" egy következtetési hibáktól hemzsegő mondatsorral.
A valóság viszont az, hogy 1969-ben a Xerox összehívott egy rakás ígéretes tehetséget az egyetemekről, és hagyta őket évekig dolgozni azon, hogy milyen lesz a világ, ha már nem kellenek papírok (Xerox, tudod, másolók). A csapat elvégezte a dolgát. Személyi számítógép, hálózat, lézernyomtató, ablakos, grafikus felhasználói felület, egér, OOP, ...
Sajnos (vagy szerencsére) a "megrendelő" nem tudott mit kezdeni az egésszel, mert idegen volt és nagyon drága. Az ifjú titánok viszont eljöttek látogatóba, egyszerűen ellopták az egészet, gazdagok és híresek lettek belőle. Ez nem gond, megérdemelték, sokat köszönhetünk nekik, mert ők találták ki, hogyan juthat el a jövő mindnyájunkhoz a mai versengő, pénzalapú környezetben. Az viszont gond, hogy ezzel elültették a "majd én kitalálom" mítoszt, az önkritika nélküli megmondogatás divatját.
Az én problémám viszonylag egyszerű. A kezem alatt lassan működni kezd egy olyan keretrendszer, amely a PARC kutatások szerves folytatásának tekinthető, csak én nem a "papír nélküli", hanem a "pénz nélküli" világot tekintettem célnak. A gond az, hogy ez egyaránt lehet a tökéletes, Orwell-féle diktatúra, vagy egy általam megálmodott, "galambok" hatékony önszervezését lehetővé tevő rendszer. Mivel ezt előre látom, évek óta keresek, mondjuk úgy, "tudatos galambokat", de csak a hozzád hasonló diktatúra, összeomlás, fajelmélet, stb. hívők jelentkeznek. Ha ez a minta jól reprezentálja a mai ember gondolkodását, vagyis az általam megálmodott evolúciós ugráshoz nincs meg a szükséges, felnőtthöz, a "homo sapiens" névhez méltó közösségi gondolkodás, akkor én egy leendő diktátornak dolgozom.
Vajon szabad ilyet tenni?
A válasz sokrétű. A gyógyszerkutatást sem lehet azzal abbahagyni, hogy méregként is használható az eredmény. Másrészt, egy valóban hatékony szervező rendszer nélkül mindenképpen összeomlik a mai világ, az általad megálmodott teljes káosznál pedig a diktatúra is jobb. Valószínűleg nem Orbáné, hanem a "háttérhatalomé", ha nem tudunk kiegyezni vele.
Tudom, neked ez mind vattacukor, meg "gumicsont szöveg", nem tudod felfogni. Nekem sincs több időm rád, mert ha januárban nem teszem le működőképes formában az asztalra, akkor még az én főnökeim türelme is elfogy (német "jó multi"). Tartozom nekik, mert hagytak dolgozni egy teljes évig a saját módszereimmel, mert úgy látszik, nem a vidámpark jut eszükbe a dolgaimról. Talán ők értenek is ahhoz, amiről beszélnek.
A hitem pedig azt mondja: az én dolgom a felkészülés, a Gondviselésé pedig az időzítés... szóval igyekszem a magam oldalát tisztességgel odatenni.
@tesz-vesz: Lehet, hogy elefántcsont toronyban élek.
Viszont ha innen nézem a történelmet és a jelenkort, a te 40 katonatiszted eddig még sehol sem csinált "rendet", hanem polgár- (vagy "rendes") háborút. Előbbit azért, mert 200 másik katonatiszt áll mögöttük, akik szintén akarnak a hatalomból; utóbbit azért, mert ehhez értenek, társadalom szervezéshez meg nem. Én úgy tudom, a "polgári kormány" megjelenése szokott lenni az előrelépés, amikor az irányítást olyanok kapják meg, akik az adott szakterülethez értenek, nem az üldözési mánia és demagógia bajnokai (mint te, vagy ismert politikusaink).
Ez akkor szokott bekövetkezni, amikor a hozzád hasonló hőbörgők (lásd héják) "hősi harcaikban" végre kiirtották egymást, és az együttműködésre képes emberek (lásd galambok) azt mondják: inkább igyekszem együtt élni a más bőrszínű, gondolkodású, stb. emberrel ahelyett, hogy megpróbálnánk egymást megbélyegezni, deportálni vagy megölni. Aki pedig ilyen hülyeséget beszél, azt meg kell próbálni tanítani, ha nem megy, elszigetelni, mert a hőzöngés fertőzőbb, mint az önkritikus gondolkodás.
Ha Pintér Sándor nagyúrnak óhajod szerint sok csendőre lenne, akkor sem a csirketolvajokat bántaná elsősorban, mert nem ők a legveszélyesebbek (rájuk, mert nyilván ez a legfontosabb szempont). Viszont Horváth Andrást (NAV hírmondó) szimplán agyonverik, és aztán kiderítik, hogy valami narkós libsi banda volt. Ahogy a nagy példakép, Putyin birodalmában meg is történik, mert ott nem egy félkész ügyvédjelölt, hanem egy profi KGB tiszt lett az "erős vezető".
Neked ez lehet szimpatikus, de engedd meg, nekem NEM.
Neked ez lehet vattacukor - nekem történelmi logika.
Mondok egy mesét a saját szakterületemről.
Ma az a mítosz él, hogy a modern informatika eszközeit "a garázsban" találta fel néhány "nagy név" (Gates, Jobs, ...) Ettől aztán mindenki feljogosítva érzi magát, hogy beszéljen, ha már képes egymás után mondani a szavakat, mert hiszen ahogy nekik sikerült, úgy például te is feltalálhatod a spanyolviaszt, eljuthatsz "az igazsághoz" egy következtetési hibáktól hemzsegő mondatsorral.
A valóság viszont az, hogy 1969-ben a Xerox összehívott egy rakás ígéretes tehetséget az egyetemekről, és hagyta őket évekig dolgozni azon, hogy milyen lesz a világ, ha már nem kellenek papírok (Xerox, tudod, másolók). A csapat elvégezte a dolgát. Személyi számítógép, hálózat, lézernyomtató, ablakos, grafikus felhasználói felület, egér, OOP, ...
Sajnos (vagy szerencsére) a "megrendelő" nem tudott mit kezdeni az egésszel, mert idegen volt és nagyon drága. Az ifjú titánok viszont eljöttek látogatóba, egyszerűen ellopták az egészet, gazdagok és híresek lettek belőle. Ez nem gond, megérdemelték, sokat köszönhetünk nekik, mert ők találták ki, hogyan juthat el a jövő mindnyájunkhoz a mai versengő, pénzalapú környezetben. Az viszont gond, hogy ezzel elültették a "majd én kitalálom" mítoszt, az önkritika nélküli megmondogatás divatját.
Az én problémám viszonylag egyszerű. A kezem alatt lassan működni kezd egy olyan keretrendszer, amely a PARC kutatások szerves folytatásának tekinthető, csak én nem a "papír nélküli", hanem a "pénz nélküli" világot tekintettem célnak. A gond az, hogy ez egyaránt lehet a tökéletes, Orwell-féle diktatúra, vagy egy általam megálmodott, "galambok" hatékony önszervezését lehetővé tevő rendszer. Mivel ezt előre látom, évek óta keresek, mondjuk úgy, "tudatos galambokat", de csak a hozzád hasonló diktatúra, összeomlás, fajelmélet, stb. hívők jelentkeznek. Ha ez a minta jól reprezentálja a mai ember gondolkodását, vagyis az általam megálmodott evolúciós ugráshoz nincs meg a szükséges, felnőtthöz, a "homo sapiens" névhez méltó közösségi gondolkodás, akkor én egy leendő diktátornak dolgozom.
Vajon szabad ilyet tenni?
A válasz sokrétű. A gyógyszerkutatást sem lehet azzal abbahagyni, hogy méregként is használható az eredmény. Másrészt, egy valóban hatékony szervező rendszer nélkül mindenképpen összeomlik a mai világ, az általad megálmodott teljes káosznál pedig a diktatúra is jobb. Valószínűleg nem Orbáné, hanem a "háttérhatalomé", ha nem tudunk kiegyezni vele.
Tudom, neked ez mind vattacukor, meg "gumicsont szöveg", nem tudod felfogni. Nekem sincs több időm rád, mert ha januárban nem teszem le működőképes formában az asztalra, akkor még az én főnökeim türelme is elfogy (német "jó multi"). Tartozom nekik, mert hagytak dolgozni egy teljes évig a saját módszereimmel, mert úgy látszik, nem a vidámpark jut eszükbe a dolgaimról. Talán ők értenek is ahhoz, amiről beszélnek.
A hitem pedig azt mondja: az én dolgom a felkészülés, a Gondviselésé pedig az időzítés... szóval igyekszem a magam oldalát tisztességgel odatenni.
2013. október 20., vasárnap
Aztán csend, és újra csend
Lassan újra mozgás-, és munkaképes leszek. A porckorong sérv nem jó buli, bár már volt szerencsém hasonló élményhez, de akkor még nem tudtam a nevét. Most a porckorong.hu -n elérhető tornával és ismerőseim tanácsai segítségével igyekszem tünetmentessé tenni magam, de a hagyományos orvosi kezelés (derékba adott szteroid injekció, merevítő öv, gyógyszerek) nélkül talán még mindig csak fetrengenék.
Amikor háton fekve vonszoltam magam a WC-től az ágyig, amikor percekig gondolkodtam rajta, hogyan leszek képes felmászni rá, amikor már napok óta csak nézni tudtam, ahogy körülöttem zajlik az élet, de én nem vagyok képes részt venni benne, nagyon elkeseredtem. Nem feltétlenül amiatt, hogy mozgásképtelenné lettem, hogy fáj - szerencsére nem fájt annyira. A pánikroham nagyon ütős dolog, és törvényszerűen megérkezik arra a (tudatosan végiggondolva persze elég kis eséllyel valóra váló) gondolatra, hogy talán már sosem leszek képes járni. Viszont én már meglehetősen régóta szoktatom az agyam arra a gondolatra, hogy én sem élek örökké, és fizikai lehetőségeim szempontjából valószínűleg már túl vagyok a csúcson (bár az is tény, hogy jobb állapotban vagyok, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt), példaképeim túlnyomó részben halottak, közülük többen egyebek mellett azért példaképeim, ahogyan az elmúlást kezelték. Mégsem ez volt a kulcsszó, hanem az engem bizonyos szinten körülvevő végtelen csend, és a bennem élő magány.
Elég felemás ez tőlem, hiszen tizenöt éve élek (ugyanazzal az asszonnyal, aki mellesleg a második barátnőm volt) boldog házasságban, gyermekeinkkel jó viszonyban vagyunk, mindig jó kapcsolatban voltam a körülöttem élőkkel, és elenyészően kevés kivételtől eltekintve nagyszerű emberekkel volt lehetőségem együtt dolgozni. Van saját házam szép helyen, autóm, munkahelyem, karrierem, lehetőségeim, viszont (már) nincs hitelem. Boldog vagyok? Igen, nyugodt lélekkel állíthatom.
Ez bárkinek elég lenne, nekem miért nem? Azért, mert én rendszerelemző vagyok, egész életemet azzal töltöm, hogy a konkrét feladatok megoldásán túl, mindig távolabbra tekintek. Tudom, hogy a hétköznapi élet feladatait közösen, elég jól megoldottuk, és vannak személyes kiutak számomra, családom számára arra az esetre is, ha itt komolyabb gond lenne. Én viszont ahogy programozóként, úgy emberként is generációkban, hosszabb távokon gondolkodom, és nem fogadok el olyan megoldást, amely számomra jó, de számunkra, mint nagyobb közösség számára, hosszú távon káros. Pár évvel ezelőtt elég jól láttam és előre jósoltam olyan történéseket, amelyeket akkori beszélgetőpartnereim nem hittek el, nem vettek komolyan. Ma sokkal rövidebb távon komoly problémákat látok, amelyek törvényszerűen be fognak következni, ha közösségi és egyéni hozzáállásunkat nem leszünk képesek éveken belül gyökeresen megváltoztatni. Ehhez kerestem beszélgető, vitázó, alkotó társakat - és nem találtam egyet sem. Innen származik a leküzdhetetlen, kikerülhetetlen, kegyetlen magány.
Amikor már a sokadik körömet futottam az értetlenség, ostoba vagdalkozás méltatlan környezetében, megpróbáltam megszabadulni ettől az egész tehertől, törölni a Hajnalvilágot, a próbálkozásaimat, mindent - hogy egyszerű ember legyek. Aznap este már a padlón fetrengtem, és a legfontosabb gondolatom az volt: vissza kell állítanom, amint képes leszek bekapcsolni a gépet, mert akármilyen körülmények között vagyok is, akármennyire néma és eredménytelen mindaz, amit csinálok, a legkevésbé szánalmas dolog bennem pont ez a törekvés. Megdöbbentő volt számomra, hogy megszokott vita-környezetemben, Antalffy Tibor blogján, ahogy a megrokkanásomról írtam, emberi gyengeséget mutattam, azonnal emberi, jóindulatról tanúskodó válaszokat, és konkrét segítséget kaptam (az ügyeletes orvossal eddig jutottunk: "nézze, uram, én nem vonom kétségbe, hogy magának fáj a háta", miközben előadtam a porckorongsérv összes tünetét - ott viszont azonnal megkaptam ezt a kulcsszót). Viszont ahogy kezdtem jobban lenni és ismét vitába szállni, újra jött a néma csend - és pár nap javulás után én is újra mozgásképtelenné váltam.
Ez volt az igazi mélypont. Úgy éreztem magam, mint egy futó, aki tényleg mindent beleadott (könyörgöm, vakarózás meg szórakozás helyett könyveket írtam, filmekhez készítettem magyar feliratot, képeztem magam jópár témában, szakértőkkel próbáltam kapcsolatot felvenni, elvileg másként gondolkodó körökkel igyekeztem szót érteni, a szakmámban legjobb tudomásom szerint úttörő munkát végeztem, amihez hasonlót sem látok a világon sem publikus formában, sem bármelyik munkahelyemen), végül összeesik a pálya közepén és látja, hogy nem ért el semmit a világon. Közben infantilis balfékek és (ami még rosszabb) fizetésért hülyeségeket hirdető ember-paródiák harsognak értelmetlen, tartalmatlan ostobaságokat minden elképzelhető környezetben; erőteljesebb élményeink nagyobb része forgatókönyvírók fejében születik, mozivásznak és tévéképernyők égetik az agyunkba; időtöltésként egyre valósághűbb virtuális környezetekben vadászunk egymásra... és elpusztítjuk az emberi civilizációt, ha nem hagyjuk abba.
Rohadék egy érzés. A bejegyzés címe is ebből származik. Viszont csak ez volt képes formát adni a bennem egymásnak feszülő dühnek és elégtelenség-tudatnak.
Itt van egy gyönyörű világ, amely a szemem előtt megy tönkre, napról napra sodródik egyre messzebb egy olyan kényszerpályán, amelyről egy ponttól kezdve már nem lehet letérni. Nem tudom, hogy már most nincs-e késő, nem tudom, megváltoztatható-e ez a pálya, sőt azt sem, hogy amit látok, tényleg igaz-e. Viszont látok lehetőséget a változtatásra anélkül, hogy bűnbakokat vagy megalapozatlan álmokat kergetnék; gazdasági, pszichológiai, neurológiai, informatikai és történelmi forrásokra, keleti és nyugati gondolkodók műveire épül a rendszer a fejemben. Csakhogy képtelen vagyok átadni, mert alábecsültem annak jelentőségét, hogy mind én, mind pedig az olvasó emberi agyat, neuronhálót használ a gondolkodásra, amely alapvetően képtelen a gépies, logikus működésre. Ez okozza azt a rettentő csendet, ami körülvesz, a lármát, ami bosszant.
Ezzel nem tudok mit kezdeni. Azzal viszont igen, hogy a csend egy része belőlem fakad. Félszívvel küzdök még mindig, mert túlzónak érzem azt a gondolatot, hogy meg akarom változtatni emberek gondolkodását, hogy ha módom lenne rá, milliárdnyi ember életére szeretnék hatással lenni. Legyünk pontosak: megrémített ez a gondolat. Így viszont nem érdemes, nem is lehet beszállni egy ekkora játszmába. Tudom, hogy a gyakorlati esélyem nulla, tudom, hogy csak a hitem mozgat tovább, de ez kevés. El kell fogadnom azt, hogy ha úgy alakul, nyerhetek is, és ha így van, akkor az álmom egy új valóság része lehet. Nem kérhetek folyton bocsánatot, nem lehetek elfogódott. Ha nem találok embert, akinek el tudom magyarázni a dolgot, akkor meg kell teremtenem, segítenem kell abban, hogy képes legyen felfogni, értelmezni a szavaimat.
Az út furcsa dolog. Abban a pillanatban, amikor ez a gondolat megszületett bennem, megnyílt előttem néhány új feladat is. Rátaláltam a https://yourlogicalfallacyis.com/ honlapra, ahol a legjellemzőbb logikai hibák gyűjteménye látható - mekkora megkönnyebbülés volt számomra, hogy valaki vette a fáradságot, és összegyűjtötte ezeket azért, hogy közérthető módon megmutassa, mennyire rossz minőségű ma a gondolkodási és vita-kultúránk. Hiszen évek óta botladozom ebben! A honlap rövidesen több nyelven is elérhető lesz, a magyar fordítást elkészítettem, remélem nem lett sokkal rosszabb az eredeti szövegnél.
Másrészt egy új könyvön kezdtem dolgozni, amelyet egy nagy előd művére építek, aki pontosan ugyanazt a reménytelen harcot próbálta megvívni, amit én is magam előtt látok. Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regényéről van szó. Kétlem, hogy sokan látnák ma benne korunk egyik legfontosabb filozófiai alkotását, pedig számomra az, remélem rövidesen meg is tudom majd mutatni.
Amikor háton fekve vonszoltam magam a WC-től az ágyig, amikor percekig gondolkodtam rajta, hogyan leszek képes felmászni rá, amikor már napok óta csak nézni tudtam, ahogy körülöttem zajlik az élet, de én nem vagyok képes részt venni benne, nagyon elkeseredtem. Nem feltétlenül amiatt, hogy mozgásképtelenné lettem, hogy fáj - szerencsére nem fájt annyira. A pánikroham nagyon ütős dolog, és törvényszerűen megérkezik arra a (tudatosan végiggondolva persze elég kis eséllyel valóra váló) gondolatra, hogy talán már sosem leszek képes járni. Viszont én már meglehetősen régóta szoktatom az agyam arra a gondolatra, hogy én sem élek örökké, és fizikai lehetőségeim szempontjából valószínűleg már túl vagyok a csúcson (bár az is tény, hogy jobb állapotban vagyok, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt), példaképeim túlnyomó részben halottak, közülük többen egyebek mellett azért példaképeim, ahogyan az elmúlást kezelték. Mégsem ez volt a kulcsszó, hanem az engem bizonyos szinten körülvevő végtelen csend, és a bennem élő magány.
Elég felemás ez tőlem, hiszen tizenöt éve élek (ugyanazzal az asszonnyal, aki mellesleg a második barátnőm volt) boldog házasságban, gyermekeinkkel jó viszonyban vagyunk, mindig jó kapcsolatban voltam a körülöttem élőkkel, és elenyészően kevés kivételtől eltekintve nagyszerű emberekkel volt lehetőségem együtt dolgozni. Van saját házam szép helyen, autóm, munkahelyem, karrierem, lehetőségeim, viszont (már) nincs hitelem. Boldog vagyok? Igen, nyugodt lélekkel állíthatom.
Ez bárkinek elég lenne, nekem miért nem? Azért, mert én rendszerelemző vagyok, egész életemet azzal töltöm, hogy a konkrét feladatok megoldásán túl, mindig távolabbra tekintek. Tudom, hogy a hétköznapi élet feladatait közösen, elég jól megoldottuk, és vannak személyes kiutak számomra, családom számára arra az esetre is, ha itt komolyabb gond lenne. Én viszont ahogy programozóként, úgy emberként is generációkban, hosszabb távokon gondolkodom, és nem fogadok el olyan megoldást, amely számomra jó, de számunkra, mint nagyobb közösség számára, hosszú távon káros. Pár évvel ezelőtt elég jól láttam és előre jósoltam olyan történéseket, amelyeket akkori beszélgetőpartnereim nem hittek el, nem vettek komolyan. Ma sokkal rövidebb távon komoly problémákat látok, amelyek törvényszerűen be fognak következni, ha közösségi és egyéni hozzáállásunkat nem leszünk képesek éveken belül gyökeresen megváltoztatni. Ehhez kerestem beszélgető, vitázó, alkotó társakat - és nem találtam egyet sem. Innen származik a leküzdhetetlen, kikerülhetetlen, kegyetlen magány.
Amikor már a sokadik körömet futottam az értetlenség, ostoba vagdalkozás méltatlan környezetében, megpróbáltam megszabadulni ettől az egész tehertől, törölni a Hajnalvilágot, a próbálkozásaimat, mindent - hogy egyszerű ember legyek. Aznap este már a padlón fetrengtem, és a legfontosabb gondolatom az volt: vissza kell állítanom, amint képes leszek bekapcsolni a gépet, mert akármilyen körülmények között vagyok is, akármennyire néma és eredménytelen mindaz, amit csinálok, a legkevésbé szánalmas dolog bennem pont ez a törekvés. Megdöbbentő volt számomra, hogy megszokott vita-környezetemben, Antalffy Tibor blogján, ahogy a megrokkanásomról írtam, emberi gyengeséget mutattam, azonnal emberi, jóindulatról tanúskodó válaszokat, és konkrét segítséget kaptam (az ügyeletes orvossal eddig jutottunk: "nézze, uram, én nem vonom kétségbe, hogy magának fáj a háta", miközben előadtam a porckorongsérv összes tünetét - ott viszont azonnal megkaptam ezt a kulcsszót). Viszont ahogy kezdtem jobban lenni és ismét vitába szállni, újra jött a néma csend - és pár nap javulás után én is újra mozgásképtelenné váltam.
Ez volt az igazi mélypont. Úgy éreztem magam, mint egy futó, aki tényleg mindent beleadott (könyörgöm, vakarózás meg szórakozás helyett könyveket írtam, filmekhez készítettem magyar feliratot, képeztem magam jópár témában, szakértőkkel próbáltam kapcsolatot felvenni, elvileg másként gondolkodó körökkel igyekeztem szót érteni, a szakmámban legjobb tudomásom szerint úttörő munkát végeztem, amihez hasonlót sem látok a világon sem publikus formában, sem bármelyik munkahelyemen), végül összeesik a pálya közepén és látja, hogy nem ért el semmit a világon. Közben infantilis balfékek és (ami még rosszabb) fizetésért hülyeségeket hirdető ember-paródiák harsognak értelmetlen, tartalmatlan ostobaságokat minden elképzelhető környezetben; erőteljesebb élményeink nagyobb része forgatókönyvírók fejében születik, mozivásznak és tévéképernyők égetik az agyunkba; időtöltésként egyre valósághűbb virtuális környezetekben vadászunk egymásra... és elpusztítjuk az emberi civilizációt, ha nem hagyjuk abba.
Rohadék egy érzés. A bejegyzés címe is ebből származik. Viszont csak ez volt képes formát adni a bennem egymásnak feszülő dühnek és elégtelenség-tudatnak.
Itt van egy gyönyörű világ, amely a szemem előtt megy tönkre, napról napra sodródik egyre messzebb egy olyan kényszerpályán, amelyről egy ponttól kezdve már nem lehet letérni. Nem tudom, hogy már most nincs-e késő, nem tudom, megváltoztatható-e ez a pálya, sőt azt sem, hogy amit látok, tényleg igaz-e. Viszont látok lehetőséget a változtatásra anélkül, hogy bűnbakokat vagy megalapozatlan álmokat kergetnék; gazdasági, pszichológiai, neurológiai, informatikai és történelmi forrásokra, keleti és nyugati gondolkodók műveire épül a rendszer a fejemben. Csakhogy képtelen vagyok átadni, mert alábecsültem annak jelentőségét, hogy mind én, mind pedig az olvasó emberi agyat, neuronhálót használ a gondolkodásra, amely alapvetően képtelen a gépies, logikus működésre. Ez okozza azt a rettentő csendet, ami körülvesz, a lármát, ami bosszant.
Ezzel nem tudok mit kezdeni. Azzal viszont igen, hogy a csend egy része belőlem fakad. Félszívvel küzdök még mindig, mert túlzónak érzem azt a gondolatot, hogy meg akarom változtatni emberek gondolkodását, hogy ha módom lenne rá, milliárdnyi ember életére szeretnék hatással lenni. Legyünk pontosak: megrémített ez a gondolat. Így viszont nem érdemes, nem is lehet beszállni egy ekkora játszmába. Tudom, hogy a gyakorlati esélyem nulla, tudom, hogy csak a hitem mozgat tovább, de ez kevés. El kell fogadnom azt, hogy ha úgy alakul, nyerhetek is, és ha így van, akkor az álmom egy új valóság része lehet. Nem kérhetek folyton bocsánatot, nem lehetek elfogódott. Ha nem találok embert, akinek el tudom magyarázni a dolgot, akkor meg kell teremtenem, segítenem kell abban, hogy képes legyen felfogni, értelmezni a szavaimat.
Az út furcsa dolog. Abban a pillanatban, amikor ez a gondolat megszületett bennem, megnyílt előttem néhány új feladat is. Rátaláltam a https://yourlogicalfallacyis.com/ honlapra, ahol a legjellemzőbb logikai hibák gyűjteménye látható - mekkora megkönnyebbülés volt számomra, hogy valaki vette a fáradságot, és összegyűjtötte ezeket azért, hogy közérthető módon megmutassa, mennyire rossz minőségű ma a gondolkodási és vita-kultúránk. Hiszen évek óta botladozom ebben! A honlap rövidesen több nyelven is elérhető lesz, a magyar fordítást elkészítettem, remélem nem lett sokkal rosszabb az eredeti szövegnél.
Másrészt egy új könyvön kezdtem dolgozni, amelyet egy nagy előd művére építek, aki pontosan ugyanazt a reménytelen harcot próbálta megvívni, amit én is magam előtt látok. Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regényéről van szó. Kétlem, hogy sokan látnák ma benne korunk egyik legfontosabb filozófiai alkotását, pedig számomra az, remélem rövidesen meg is tudom majd mutatni.
2013. október 7., hétfő
Alapkérdések
2013.október.7th. at 10:40
115, Curix
Istenkém, de jót tett ez a restart ezeknek a párbeszédeknek! Én mondom simán megér egy kis a fetrengést, ráadásul neked hála most már a nevét is tudom. Azt meg nekem is sokáig kell még szoknom, hogy mennyire idegen a beszédem bárki más számára, mert a szokásos magyar szavakból alkotok mondatokat, de mögöttük nagyon sok morfondírozás áll. Szóval akár egyetlen mondatban is lehet jópár magyarázatra szoruló elem, amelyek pontos definiálása nélkül a mondatból bármi kiolvasható, nem csak az, amit én mondani szerettem volna. Ez nagyon eltér a megszokott kommunikációtól, én viszont türelmetlen vagyok sokszor, amivel persze senkiben sem növelem a motivációt a megértésre…
Ez például az egyik legfontosabb kérdés: ok és okozat megkülönböztetése, elválasztása.
A pénzzel kapcsolatban egyetértünk, szerintem ez röviden egy civilizációs növekedési hormon. Lényegében a fejlett (és újabban hitel-alapú, “levegőből teremtett”, globális) pénznek köszönhetjük az elmúlt mondjuk ötven év irgalmatlanul gyors fejlődését, és részben a globális kétpólusú rendszer megszűnését. Ugyanakkor ha nem “szállunk ki a célállomáson”, akkor rossz irányba visz tovább: a civilizációs elefantiázis tünetei egyértelműek, csak mi most azt szoktuk meg, hogy ennek kell örülni.
Alapvető oknak mindenképpen azokat a tényezőket tekintem, amelyeket nem tudunk levetkőzni, megváltoztatni. Például mindannyian egy-egy neuronhálót használunk gondolkodásra, ennek működési törvényei az evolúció által keletkeztek, biológiai módon rögzítettek – viszont megismerhetők, és helyesen kezelhetők. Ennek korai eszközei a vallások (a Bibliát szerintem nem érdemes szó szerint értelmezni, a keletkezésének idején és környezetében kiváltott hatás a fontos), ma a jóval rugalmasabb filozófia, pszichológia, szociológia foglalkozik a területtel (ennek minden előnyével és hátrányával).
A pénzrendszer “elcsúszásának” eredendő oka az emberi gondolkodásban rögzített biztonságvágy, amely az “általános értéktovábbító eszköz” felhalmozására, személyes tartalékolására sarkall. Ha valaki eltesz száz forintot, az általa reprezentált érték már nem tud keringeni, mert egy perselyben ül. Egy kiló kenyér a polcon marad, mert nem tud elindulni, az ára hiányzik annak zsebéből, akinek kenyérre lenne szüksége. Ha van egyénileg birtokolható, tárolható csereeszköz, akkor az kikerülhetetlenül halmozódni fog a rendszer bizonyos pontjain, és hiányozni mindenhol máshol. Ebből az egyszerű tényből (a kezelésére kitalált egyre bonyolultabb mechanizmusokon keresztül) nő ki az egész káosz.
Viszont ha sikerül tudatossá tenni, követhető életmintákon keresztül bemutatni, hogy a biztonságom egyetlen feltétele maga a hatékonyan működő emberi közösség, nem pedig bármilyen petákok kis zacskóban? Akkor nem fogok petákokat gyűjteni, ám örömmel veszek részt ennek a közösségnek a működtetésében, teszem hozzá a magam tudását mások hasznára, mert bízom abban, hogy az én szükségleteim (akár elesettségem idején is) kielégítésre kerülnek majd. Ezt látni és megélni kell, nem elég elmagyarázni, mert nem az intellektusnak szól, hanem a zsigereknek, a neuronháló legbelső szerkezetének. Ahol most minél kevesebb az űr, annál nagyobb a zűr…
Ki lát át egy 10 milliárd tagból álló rendszert (gondoljunk a jövőre is)? Senki.
Vajon a te tested hány önálló életciklussal, eltérő szükségletekkel és egyedi képességekkel rendelkező sejtből áll? Átlátod minden sejt működését? Nem. Működik a tested? Igen. Ugyanis a működéshez nem a teljes átlátás kell, hanem hierarchiák, lokális felelősségi körök, és a nagyobb rendszerekkel kompatibilis kapcsolattartási, viselkedési minták.
Az egyén önállóan intézi saját életciklusának feladatait, de anyagkörforgásában (étel, ital, …) kapcsolatban áll a helyi közösségével. A falu helyi ciklusokkal megoldja anyagkörforgásának 90%-át – de a maradék 10%-hoz regionális kapcsolatok kellenek, és így tovább. Ugyanez igaz a civilizációs örökség (humán és materiális tudás) használatára, továbbadására és fejlesztésére.
A globális transzparencia nem ahhoz kell, hogy “valaki” “mikromenedzselje” minden egyes ember minden egyes percét, bár felületesen és a mai mintákon (lásd Magyarország) szemlélve arra is alkalmasnak tűnhet (egyébként természetesen nem az: személyes hatalmi törekvés és teljes transzparencia – nem barát). Ahhoz van rá szükség, hogy civilizációnk egyetlen, tudatos, élő szervezetként legyen képes viselkedni azokkal a feladatokkal kapcsolatban, ahol valóban erre van szükség. Például az őrületes szociális egyenlőtlenség, klímaváltozás, élő és élettelen környezet átalakulása, energiahatékonyság, stb. kérdéskörökben.
2013.október.7th. at 16:12
117, tücsöktávlat
Számomra egyszerűbb úgy felfogni, hogy a neked írt válaszaimba túl sok olyan felhang csúszott, amely nem neked szólt, hanem az akkor beesett többi hozzászóláshoz kapcsolódott. Ezzel valóban kontextuson kívül válaszoltam, és a te írásodat is helytelenül kezeltem.
Örülök, hogy végül csak kiegyenesedtünk, és egy minőségében más beszélgetés kezd kialakulni. Így aztán nyugodt lélekkel mondok ellent neked :-)
Számomra is kulcsfontosságú, hogy mi alkotjuk a szabályokat. Viszont ez nem csak szabadságot jelent, hanem azt is, hogy a bennünk meglévő kötöttségeket örökíthetjük az általunk alkotott rendszerekre, és amennyiben ezt nem vesszük figyelembe, komoly hibát követünk el. Nagyon szeretném, ha megvizsgálnád a 116-ban leírt kapcsolatot az emberi biztonságvágy és az értékhordozó birtoklásához kapcsolódó igény, majd annak egyszerű számtani következményei között: az értékhordozó felhalmozódik, másnál hiány keletkezik, jön az ellenszolgáltatás fejében nyújtott kölcsön, a kamat, az exponenciális növekedés, és a padló. Számomra kikerülhetetlen folyamatnak tűnik, függetlenül attól, hogy mi reprezentálja, vagy hogy pénznek nevezzük-e.
Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy a kulcs az értékviszonyokban van – és ismét: az emberi gyengeségben, vágyakban. Aranypénzért ugyanúgy megtettek bármit, mint ma néhány digitális jelért. Az absztrakció személytelenné tesz, egy évnyi élet egyenlő egy autóval, és aki az előbbit nem látja, az nyugodt lélekkel vesz három autót is, mert megérdemli. Bizonyos szempontból igaza van – abszolút értelemben léteznie sem lenne szabad ennek a helyzetnek. Az informatika láthatóvá teheti ezt a szintet, ha tényleg kíváncsiak vagyunk rá, és nem húzunk a tetejére egy felesleges “jel-réteget”. Egyébként én úgy látom, hogy minden működő rendszer (család, termelő vállalat, intézmény, …) belül pontosan ugyanezt teszi: erőforrásokat rendel feladatokhoz. Csak a peremen, a havi fizetések és számlák szintjén van pénz, nem “belül”. Nem a pénz mozgat, hanem a feladat, kihívás, hierarchia.
A pénz a lehető legjobb rossz megoldás volt az emberi közösségek szervezésére… mostanáig. Ma ugyanis képesek lehetünk közvetlenül látni saját munkánk értékét, és mások erőfeszítését, amely a mi életünk, kényelmünk, biztonságunk, jó közérzetünk érdekében történik. Ma valóban kereshetünk hosszú távú célokat, amelyek érdekében érdemes élni. Én boldog ember vagyok, elsősorban azért, mert egy szinte lehetetlen álmot kergetek egész életem során, amely azonban mindezt megéri. Még akkor is, ha végül nem sikerül. Ezt semmi pénz, hatalom, vagyon nem pótolhatná; az erre vonatkozó esélyeimet boldogan puskáztam el mindig.
A piac pedig nem kívánja “beárazni” a klímaváltozást, az óceánok túlhalászatát vagy a “tiszta” atomenergia valós kockázatait és hulladékának kezelését. Nekünk legalábbis szerintem nincs már időnk arra, hogy megvárjuk, az egyértelmű rövid távú haszon és növekedési kényszer ellenében valaha is megteszi-e. A végfelhasználónak szintén nagyobb igénye lenne egy új hajszárítóra, mint arra, hogy hagyjuk meg a szükséges erőforrásokat az utódainknak. A piac csak a “máról” szól, az emberiségnek viszont “holnapja” is kéne legyen, szerintem.
A legnagyobb különbség azonban a programozós hasonlatodban van, ami szerintem kulcsfontosságú, és talán megbocsátható egy ilyen személyes példa.
Én programozóként nem “alakíthatok” egy programon! Számomra a programozás egy feladat megértését jelenti: amikor megértettem a feladatot, a program kész van, csak be kell gépelni. Természetesen eddig a pontig úgy lehet eljutni, hogy először sok feltételezéssel élek, döntéseket hozok, működővé teszek egy rendszert, ellenőrzöm a feltevéseimet. Ezután elkezdem szétszedni, újraírni, átrendezni a kódjaimat, mert nyilván volt egy rakás téves döntésem. Egyre jobban látom a feladat szerkezetét, egyre kevesebb és egyszerűbb kód adja ugyanazt az eredményt. Végül kialakul az a néhány, egyetlen feladatot a legegyszerűbben megoldó komponens, amiből össze tudom rakni a kért szolgáltatást (meg sok minden mást is). Na jó, a határidők persze közbeszólnak, de az alap ez.
Hmm… ez pont olyan, mint Csuang-ce példabeszéde az ökröt bontó szakácsról. Vagy ahogy Bandi bátyám mesélt az asztalosmesterségről. Vagy ahogy Dávid benne van a márványtömbben, csak a felesleget kell levésni róla. Nincs új a Nap alatt. Az egyetlen eltérés, hogy a márványtömb a feladattal kapcsolatos kiinduló elképzeléseim, amik közül megtalálom és lefaragom a feleslegeseket. A lényeg az agyamban zajlik.
115, Curix
Istenkém, de jót tett ez a restart ezeknek a párbeszédeknek! Én mondom simán megér egy kis a fetrengést, ráadásul neked hála most már a nevét is tudom. Azt meg nekem is sokáig kell még szoknom, hogy mennyire idegen a beszédem bárki más számára, mert a szokásos magyar szavakból alkotok mondatokat, de mögöttük nagyon sok morfondírozás áll. Szóval akár egyetlen mondatban is lehet jópár magyarázatra szoruló elem, amelyek pontos definiálása nélkül a mondatból bármi kiolvasható, nem csak az, amit én mondani szerettem volna. Ez nagyon eltér a megszokott kommunikációtól, én viszont türelmetlen vagyok sokszor, amivel persze senkiben sem növelem a motivációt a megértésre…
Ez például az egyik legfontosabb kérdés: ok és okozat megkülönböztetése, elválasztása.
A pénzzel kapcsolatban egyetértünk, szerintem ez röviden egy civilizációs növekedési hormon. Lényegében a fejlett (és újabban hitel-alapú, “levegőből teremtett”, globális) pénznek köszönhetjük az elmúlt mondjuk ötven év irgalmatlanul gyors fejlődését, és részben a globális kétpólusú rendszer megszűnését. Ugyanakkor ha nem “szállunk ki a célállomáson”, akkor rossz irányba visz tovább: a civilizációs elefantiázis tünetei egyértelműek, csak mi most azt szoktuk meg, hogy ennek kell örülni.
Alapvető oknak mindenképpen azokat a tényezőket tekintem, amelyeket nem tudunk levetkőzni, megváltoztatni. Például mindannyian egy-egy neuronhálót használunk gondolkodásra, ennek működési törvényei az evolúció által keletkeztek, biológiai módon rögzítettek – viszont megismerhetők, és helyesen kezelhetők. Ennek korai eszközei a vallások (a Bibliát szerintem nem érdemes szó szerint értelmezni, a keletkezésének idején és környezetében kiváltott hatás a fontos), ma a jóval rugalmasabb filozófia, pszichológia, szociológia foglalkozik a területtel (ennek minden előnyével és hátrányával).
A pénzrendszer “elcsúszásának” eredendő oka az emberi gondolkodásban rögzített biztonságvágy, amely az “általános értéktovábbító eszköz” felhalmozására, személyes tartalékolására sarkall. Ha valaki eltesz száz forintot, az általa reprezentált érték már nem tud keringeni, mert egy perselyben ül. Egy kiló kenyér a polcon marad, mert nem tud elindulni, az ára hiányzik annak zsebéből, akinek kenyérre lenne szüksége. Ha van egyénileg birtokolható, tárolható csereeszköz, akkor az kikerülhetetlenül halmozódni fog a rendszer bizonyos pontjain, és hiányozni mindenhol máshol. Ebből az egyszerű tényből (a kezelésére kitalált egyre bonyolultabb mechanizmusokon keresztül) nő ki az egész káosz.
Viszont ha sikerül tudatossá tenni, követhető életmintákon keresztül bemutatni, hogy a biztonságom egyetlen feltétele maga a hatékonyan működő emberi közösség, nem pedig bármilyen petákok kis zacskóban? Akkor nem fogok petákokat gyűjteni, ám örömmel veszek részt ennek a közösségnek a működtetésében, teszem hozzá a magam tudását mások hasznára, mert bízom abban, hogy az én szükségleteim (akár elesettségem idején is) kielégítésre kerülnek majd. Ezt látni és megélni kell, nem elég elmagyarázni, mert nem az intellektusnak szól, hanem a zsigereknek, a neuronháló legbelső szerkezetének. Ahol most minél kevesebb az űr, annál nagyobb a zűr…
Ki lát át egy 10 milliárd tagból álló rendszert (gondoljunk a jövőre is)? Senki.
Vajon a te tested hány önálló életciklussal, eltérő szükségletekkel és egyedi képességekkel rendelkező sejtből áll? Átlátod minden sejt működését? Nem. Működik a tested? Igen. Ugyanis a működéshez nem a teljes átlátás kell, hanem hierarchiák, lokális felelősségi körök, és a nagyobb rendszerekkel kompatibilis kapcsolattartási, viselkedési minták.
Az egyén önállóan intézi saját életciklusának feladatait, de anyagkörforgásában (étel, ital, …) kapcsolatban áll a helyi közösségével. A falu helyi ciklusokkal megoldja anyagkörforgásának 90%-át – de a maradék 10%-hoz regionális kapcsolatok kellenek, és így tovább. Ugyanez igaz a civilizációs örökség (humán és materiális tudás) használatára, továbbadására és fejlesztésére.
A globális transzparencia nem ahhoz kell, hogy “valaki” “mikromenedzselje” minden egyes ember minden egyes percét, bár felületesen és a mai mintákon (lásd Magyarország) szemlélve arra is alkalmasnak tűnhet (egyébként természetesen nem az: személyes hatalmi törekvés és teljes transzparencia – nem barát). Ahhoz van rá szükség, hogy civilizációnk egyetlen, tudatos, élő szervezetként legyen képes viselkedni azokkal a feladatokkal kapcsolatban, ahol valóban erre van szükség. Például az őrületes szociális egyenlőtlenség, klímaváltozás, élő és élettelen környezet átalakulása, energiahatékonyság, stb. kérdéskörökben.
2013.október.7th. at 16:12
117, tücsöktávlat
Számomra egyszerűbb úgy felfogni, hogy a neked írt válaszaimba túl sok olyan felhang csúszott, amely nem neked szólt, hanem az akkor beesett többi hozzászóláshoz kapcsolódott. Ezzel valóban kontextuson kívül válaszoltam, és a te írásodat is helytelenül kezeltem.
Örülök, hogy végül csak kiegyenesedtünk, és egy minőségében más beszélgetés kezd kialakulni. Így aztán nyugodt lélekkel mondok ellent neked :-)
Számomra is kulcsfontosságú, hogy mi alkotjuk a szabályokat. Viszont ez nem csak szabadságot jelent, hanem azt is, hogy a bennünk meglévő kötöttségeket örökíthetjük az általunk alkotott rendszerekre, és amennyiben ezt nem vesszük figyelembe, komoly hibát követünk el. Nagyon szeretném, ha megvizsgálnád a 116-ban leírt kapcsolatot az emberi biztonságvágy és az értékhordozó birtoklásához kapcsolódó igény, majd annak egyszerű számtani következményei között: az értékhordozó felhalmozódik, másnál hiány keletkezik, jön az ellenszolgáltatás fejében nyújtott kölcsön, a kamat, az exponenciális növekedés, és a padló. Számomra kikerülhetetlen folyamatnak tűnik, függetlenül attól, hogy mi reprezentálja, vagy hogy pénznek nevezzük-e.
Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy a kulcs az értékviszonyokban van – és ismét: az emberi gyengeségben, vágyakban. Aranypénzért ugyanúgy megtettek bármit, mint ma néhány digitális jelért. Az absztrakció személytelenné tesz, egy évnyi élet egyenlő egy autóval, és aki az előbbit nem látja, az nyugodt lélekkel vesz három autót is, mert megérdemli. Bizonyos szempontból igaza van – abszolút értelemben léteznie sem lenne szabad ennek a helyzetnek. Az informatika láthatóvá teheti ezt a szintet, ha tényleg kíváncsiak vagyunk rá, és nem húzunk a tetejére egy felesleges “jel-réteget”. Egyébként én úgy látom, hogy minden működő rendszer (család, termelő vállalat, intézmény, …) belül pontosan ugyanezt teszi: erőforrásokat rendel feladatokhoz. Csak a peremen, a havi fizetések és számlák szintjén van pénz, nem “belül”. Nem a pénz mozgat, hanem a feladat, kihívás, hierarchia.
A pénz a lehető legjobb rossz megoldás volt az emberi közösségek szervezésére… mostanáig. Ma ugyanis képesek lehetünk közvetlenül látni saját munkánk értékét, és mások erőfeszítését, amely a mi életünk, kényelmünk, biztonságunk, jó közérzetünk érdekében történik. Ma valóban kereshetünk hosszú távú célokat, amelyek érdekében érdemes élni. Én boldog ember vagyok, elsősorban azért, mert egy szinte lehetetlen álmot kergetek egész életem során, amely azonban mindezt megéri. Még akkor is, ha végül nem sikerül. Ezt semmi pénz, hatalom, vagyon nem pótolhatná; az erre vonatkozó esélyeimet boldogan puskáztam el mindig.
A piac pedig nem kívánja “beárazni” a klímaváltozást, az óceánok túlhalászatát vagy a “tiszta” atomenergia valós kockázatait és hulladékának kezelését. Nekünk legalábbis szerintem nincs már időnk arra, hogy megvárjuk, az egyértelmű rövid távú haszon és növekedési kényszer ellenében valaha is megteszi-e. A végfelhasználónak szintén nagyobb igénye lenne egy új hajszárítóra, mint arra, hogy hagyjuk meg a szükséges erőforrásokat az utódainknak. A piac csak a “máról” szól, az emberiségnek viszont “holnapja” is kéne legyen, szerintem.
A legnagyobb különbség azonban a programozós hasonlatodban van, ami szerintem kulcsfontosságú, és talán megbocsátható egy ilyen személyes példa.
Én programozóként nem “alakíthatok” egy programon! Számomra a programozás egy feladat megértését jelenti: amikor megértettem a feladatot, a program kész van, csak be kell gépelni. Természetesen eddig a pontig úgy lehet eljutni, hogy először sok feltételezéssel élek, döntéseket hozok, működővé teszek egy rendszert, ellenőrzöm a feltevéseimet. Ezután elkezdem szétszedni, újraírni, átrendezni a kódjaimat, mert nyilván volt egy rakás téves döntésem. Egyre jobban látom a feladat szerkezetét, egyre kevesebb és egyszerűbb kód adja ugyanazt az eredményt. Végül kialakul az a néhány, egyetlen feladatot a legegyszerűbben megoldó komponens, amiből össze tudom rakni a kért szolgáltatást (meg sok minden mást is). Na jó, a határidők persze közbeszólnak, de az alap ez.
Hmm… ez pont olyan, mint Csuang-ce példabeszéde az ökröt bontó szakácsról. Vagy ahogy Bandi bátyám mesélt az asztalosmesterségről. Vagy ahogy Dávid benne van a márványtömbben, csak a felesleget kell levésni róla. Nincs új a Nap alatt. Az egyetlen eltérés, hogy a márványtömb a feladattal kapcsolatos kiinduló elképzeléseim, amik közül megtalálom és lefaragom a feleslegeseket. A lényeg az agyamban zajlik.
A nap, amikor megpróbáltam törölni a Hajnalvilágot
2013.október.5th. at 23:34
Szóval, azért van blogom, hogy naplózzak gyakorlatilag minden általam bármilyen fórumon, levélben, stb. leírt véleményt, illetve (mostanában elég ritkán) valamiről “csak úgy” írjak. Teszem ezt azért, hogy ha bárki bármikor szembesíteni szeretne önmagammal, valamilyen korábbi reakciómmal, ellenőrizné egy-egy gondolatom kialakulását, megtehesse. (Nyilván nem meglepő, a statisztika alapján erre senki másnak nincs igénye, csak nekem fontos.)
Ennek megfelelően (néhány nyelvi hiba utólagos javításán, kiemeléseken kívül) nem is módosítok rajtuk semmit, mert az egész értelmét vesztené. Eleinte nehéz is volt a módosítás nélküli bemásolás, hiszen egy konkrét vita feszültségét nem lehet átvinni egy ilyen “önnaplózó” felületre. Ez sokat segített abban, hogy érzelemmentes maradjak adott esetben folyamatos, kritikán aluli személyeskedő megjegyzések között (nyilván nem rólad beszélek). Néha még így sem könnyű.
Ettől függetlenül ahogy itt is megteszem, ahogy akár te is az aktuális szövegedben, idézek a másik fél írásából, hogy azonosítható legyen, mire válaszolok. Amikor ezt kimásolom, eljátszom azzal is, hogy a linkek visszamutassanak az eredeti hozzászólásra. Esetedben ettől eltértem, mert ismétlem, komoly értéket tulajdonítok nekik, messze kiemelkednek a többiek írásai közül. Viszont számomra meg pont az tűnik visszásnak, hogy a te szellemi termékedet teljes egészében jelentessem meg, ne csak azokat a részeket, amelyek az én (saját termékként jogosan, blogom céljának megfelelően teljes egészében bemásolt) írásom kiinduló pontját jelentették.
“Összes írásod törlése” elvileg azt jelentené, hogy ezeket a sorokat is töröljem, továbbá, ha bárkinek ez eszébe jutna, napokat játszhatnék azzal, hogy megtegyem… Ezzel az a bizonyos “önnaplózás” gyakorlatilag megszűnne, nem adhatok másolható választ közvetlen nekem szóló kérdésekre. Ez számomra nem elfogadható. Ennek megfelelően a következőképpen tervezek eljárni: a hosszabb idézet blokkokat törlöm, az egysoros, “alcímnek” tekinthető elemeket meghagyom, akkor is, ha tőled származnak; ha kívánod, törlöm a linket és a nickedet.
Továbbá engedelmeddel ezt az üzenetváltást teljes egészében (elvárásaidnak megfelelően csorbítatlanul és semleges cím alatt) felteszem a blogomra, mert őszintén szólva álmomban nem gondoltam volna, hogy bármikor ilyen problémába ütközzem. Nagyon nem akarom elfelejteni, és mivel ettől a naptól kezdve befolyásolni fogja a kommunikációmat, mindenképpen helye van a naplómban.
Őszintén remélem, hogy ez a megoldás számodra is megfelelő.
2013.október.5th. at 23:58
Hmm… jobb ötletem támadt. Töröltem a blogomat. Úgyis túl sok időt vesztegettem rá. Meg erre a blogra is.
Köszönöm a segítséget, jókor jött.
2013.október.6th. at 13:20
Hát ez így van. Miután megírtam a kérésemet “tücsöktávlatnak”, majd újra elolvastam, rájöttem, hogy ez az egész végtelenül méltatlan az általam keresett gondolatokhoz. Persze beletelik pár percbe annak eldöntése, hogy ha úgy tetszik hat, ha amúgy, akkor huszonöt évnyi munkámat dobom a kukába, amiben tényleg, komolyan hittem. Leginkább ehhez a megjegyzéshez tudnék kapcsolódni:
Mondok egy jellemző példát, éppen most történt. Ládás almát vásároltunk sokakkal együtt. Végtelen szánalmas jelenet volt, ahogy
– életerős férfiak álldogáltak a sorban azon morogva, hogy miért nem halad;
– az adminisztrációval foglalkozó fickó nem volt képes felfogni, hogy saját, jól felfogott érdekemben segíteni szeretnék, hogy ő ne pakoljon, csak a papírokat intézze, és azt mondta, hogy “ez így gyors”…
– egy emeléstől eltiltott idősebb hölgy megdöbbent, amikor kivettem a kezéből a húszkilós ládát;
– és mivel mindez semmilyen agyműködést nem váltott ki az ácsorgó, morgó bandában, feleségem jogos rosszallással állapította meg, hogy nem voltam ott, amikor ő került sorra;
– oké, nekem is fáj a derekam, van sérvem, de amíg mozogni tudok, nem kérdés, hogy segítek.
Hát, biztos az én hibám, de nem látok semmi különbséget köztetek, és a sorban morgó balfékek között. Mivel blogom már nincs, ide linkeltem a honlapomon hagyott üzenetet (nehogy vétkes legyek engedély nélküli másolásban, vagy a lépcsőházban morgásban). Igyekszem csendesen becsukni magam után az ajtót. Minden jót.
http://www.youtube.com/watch?v=6b2ZXKX9NSY
2013.október.6th. at 22:06
na, eddig bírtam…
ma beakadt a derekam, és ahogy a padlón csúsztam vissza az ágy felé (milyen gáz ilyenkor minden apróság), rájöttem, hogy a legkevésbé szánalmas dolog bennem ez a kísérletezés.
tücsöktávlat, köszönöm a visszajelzést, hamarosan megoldom.
Mérgemben, hogy senki nem képes segíteni a többieknek, úgy tűnik (remélem csak) egy hétre megint nyomorékká tettem magam. Pedig előre tudtam, hogy ez lehet belőle.
Nem lehet, hogy tévesen ítélsz meg engem?
2013.október.7th. at 00:52
110, Curix: hosszan tudnék mesélni pozitív visszajelzésekről, meg az abszolút elutasítás ellenében tolt folyamatos munkáról egyaránt. Most a jelek szerint szükségem volt arra, hogy megpróbáljam feladni – és ráébredjek: erre nem vagyok képes. Ezért is köszöntem meg a segítséget, akkor is és most is.
A link nagyon jól jött, művelődöm éppen (az alvás egyelőre nem megy)…
111 Arma: köszönöm. És nyilván szerintem tévedsz, ezt próbálom elég hosszú ideje megmutatni neked… csak hát nagyon eltérően látjuk a világot. Nekem úgy tűnik, téged taszít az “idegen” gondolkodás, én pedig sok szempontból tényleg egy “másik világban” élek. Ettől még nem elpusztítani akarom a jelenlegit, csak szeretném, ha nem pusztítaná el önmagát.
2013.október.7th. at 01:50
94, tücsöktávlat: utoljára kérlek, hogy töröld az összes írásomat a blogodról.Igen, azt látom, hogy reménytelenné vált érdemi kommunikációt folytatnunk. Ez a vastagon szedett “utoljára kérlek” szöveg elég rossz érzéseket kelt, remélem nem szándékosan. Ettől függetlenül segítséget kérek tőled, mert még a saját főnökeim utasításait sem teljesítem szolgai módon, hanem tanulni kívánok a történtekből.
Szóval, azért van blogom, hogy naplózzak gyakorlatilag minden általam bármilyen fórumon, levélben, stb. leírt véleményt, illetve (mostanában elég ritkán) valamiről “csak úgy” írjak. Teszem ezt azért, hogy ha bárki bármikor szembesíteni szeretne önmagammal, valamilyen korábbi reakciómmal, ellenőrizné egy-egy gondolatom kialakulását, megtehesse. (Nyilván nem meglepő, a statisztika alapján erre senki másnak nincs igénye, csak nekem fontos.)
Ennek megfelelően (néhány nyelvi hiba utólagos javításán, kiemeléseken kívül) nem is módosítok rajtuk semmit, mert az egész értelmét vesztené. Eleinte nehéz is volt a módosítás nélküli bemásolás, hiszen egy konkrét vita feszültségét nem lehet átvinni egy ilyen “önnaplózó” felületre. Ez sokat segített abban, hogy érzelemmentes maradjak adott esetben folyamatos, kritikán aluli személyeskedő megjegyzések között (nyilván nem rólad beszélek). Néha még így sem könnyű.
Ettől függetlenül ahogy itt is megteszem, ahogy akár te is az aktuális szövegedben, idézek a másik fél írásából, hogy azonosítható legyen, mire válaszolok. Amikor ezt kimásolom, eljátszom azzal is, hogy a linkek visszamutassanak az eredeti hozzászólásra. Esetedben ettől eltértem, mert ismétlem, komoly értéket tulajdonítok nekik, messze kiemelkednek a többiek írásai közül. Viszont számomra meg pont az tűnik visszásnak, hogy a te szellemi termékedet teljes egészében jelentessem meg, ne csak azokat a részeket, amelyek az én (saját termékként jogosan, blogom céljának megfelelően teljes egészében bemásolt) írásom kiinduló pontját jelentették.
“Összes írásod törlése” elvileg azt jelentené, hogy ezeket a sorokat is töröljem, továbbá, ha bárkinek ez eszébe jutna, napokat játszhatnék azzal, hogy megtegyem… Ezzel az a bizonyos “önnaplózás” gyakorlatilag megszűnne, nem adhatok másolható választ közvetlen nekem szóló kérdésekre. Ez számomra nem elfogadható. Ennek megfelelően a következőképpen tervezek eljárni: a hosszabb idézet blokkokat törlöm, az egysoros, “alcímnek” tekinthető elemeket meghagyom, akkor is, ha tőled származnak; ha kívánod, törlöm a linket és a nickedet.
Továbbá engedelmeddel ezt az üzenetváltást teljes egészében (elvárásaidnak megfelelően csorbítatlanul és semleges cím alatt) felteszem a blogomra, mert őszintén szólva álmomban nem gondoltam volna, hogy bármikor ilyen problémába ütközzem. Nagyon nem akarom elfelejteni, és mivel ettől a naptól kezdve befolyásolni fogja a kommunikációmat, mindenképpen helye van a naplómban.
Őszintén remélem, hogy ez a megoldás számodra is megfelelő.
2013.október.5th. at 23:58
Hmm… jobb ötletem támadt. Töröltem a blogomat. Úgyis túl sok időt vesztegettem rá. Meg erre a blogra is.
Köszönöm a segítséget, jókor jött.
2013.október.6th. at 13:20
Hát ez így van. Miután megírtam a kérésemet “tücsöktávlatnak”, majd újra elolvastam, rájöttem, hogy ez az egész végtelenül méltatlan az általam keresett gondolatokhoz. Persze beletelik pár percbe annak eldöntése, hogy ha úgy tetszik hat, ha amúgy, akkor huszonöt évnyi munkámat dobom a kukába, amiben tényleg, komolyan hittem. Leginkább ehhez a megjegyzéshez tudnék kapcsolódni:
75, Tibor bá: Elkéstél.Lorándot már kiveséztük. Lecsengett.A vesémmel nincs gond, hála Istennek. Viszont a belétek vetett bizalmamat, azt a hitet, hogy képesek lesztek akár csak egyszer elolvasni és értelmezni akár egyetlen mondatomat is, hosszú kitartással daráltátok nullára.
Mondok egy jellemző példát, éppen most történt. Ládás almát vásároltunk sokakkal együtt. Végtelen szánalmas jelenet volt, ahogy
– életerős férfiak álldogáltak a sorban azon morogva, hogy miért nem halad;
– az adminisztrációval foglalkozó fickó nem volt képes felfogni, hogy saját, jól felfogott érdekemben segíteni szeretnék, hogy ő ne pakoljon, csak a papírokat intézze, és azt mondta, hogy “ez így gyors”…
– egy emeléstől eltiltott idősebb hölgy megdöbbent, amikor kivettem a kezéből a húszkilós ládát;
– és mivel mindez semmilyen agyműködést nem váltott ki az ácsorgó, morgó bandában, feleségem jogos rosszallással állapította meg, hogy nem voltam ott, amikor ő került sorra;
– oké, nekem is fáj a derekam, van sérvem, de amíg mozogni tudok, nem kérdés, hogy segítek.
Hát, biztos az én hibám, de nem látok semmi különbséget köztetek, és a sorban morgó balfékek között. Mivel blogom már nincs, ide linkeltem a honlapomon hagyott üzenetet (nehogy vétkes legyek engedély nélküli másolásban, vagy a lépcsőházban morgásban). Igyekszem csendesen becsukni magam után az ajtót. Minden jót.
http://www.youtube.com/watch?v=6b2ZXKX9NSY
2013.október.6th. at 22:06
na, eddig bírtam…
ma beakadt a derekam, és ahogy a padlón csúsztam vissza az ágy felé (milyen gáz ilyenkor minden apróság), rájöttem, hogy a legkevésbé szánalmas dolog bennem ez a kísérletezés.
tücsöktávlat, köszönöm a visszajelzést, hamarosan megoldom.
103, Arma: Még szerencse, hogy te csak a saját blogodat tudtad törölni, amit magad teremtettél, miközben nem elsősorban a blogoddal voltál elégedetlen, hanem a gonosz emberiséggel...Pontosítok.
Nem kétlem, ha te lennél Isten, te is minket törölnél el, nem (csak) a blogodat :-D
Mérgemben, hogy senki nem képes segíteni a többieknek, úgy tűnik (remélem csak) egy hétre megint nyomorékká tettem magam. Pedig előre tudtam, hogy ez lehet belőle.
Nem lehet, hogy tévesen ítélsz meg engem?
2013.október.7th. at 00:52
110, Curix: hosszan tudnék mesélni pozitív visszajelzésekről, meg az abszolút elutasítás ellenében tolt folyamatos munkáról egyaránt. Most a jelek szerint szükségem volt arra, hogy megpróbáljam feladni – és ráébredjek: erre nem vagyok képes. Ezért is köszöntem meg a segítséget, akkor is és most is.
A link nagyon jól jött, művelődöm éppen (az alvás egyelőre nem megy)…
111 Arma: köszönöm. És nyilván szerintem tévedsz, ezt próbálom elég hosszú ideje megmutatni neked… csak hát nagyon eltérően látjuk a világot. Nekem úgy tűnik, téged taszít az “idegen” gondolkodás, én pedig sok szempontból tényleg egy “másik világban” élek. Ettől még nem elpusztítani akarom a jelenlegit, csak szeretném, ha nem pusztítaná el önmagát.
2013.október.7th. at 01:50
112, tücsöktávlat: Arra nem gondoltál még, hogy projekttársakat keress különböző tudományterületekről, informatikusokat is beleértve?
hogy a manóba haragudnék? Pont ilyen kérdéseket reméltem, mielőtt belefutottunk ebbe a mit hogyan másolok körbe, amit tényleg nagyon sajnálok, nem volt semmilyen rossz szándékom.
Tudom, hogy sok területet érintő rendszeren dolgozom, pontosabban azon a magon, amely hordozni képes a mások által birtokolt tudást, ahol belőlük transzparens módon rendszer építhető. Ugyanilyen transzparens módon lenne képes hordozni az igényeinket és erőforrásainkat is, amelyeket ilyen módon tudatosan lennénk képesek elosztani. Ez a feladat nagyon a körmünkre ég, mert létfeltételeink egyre gyorsabban fognak változni, és már most olyan bajaink vannak, amelyeket kizárólag nagyon felelősség-, és céltudatos, magasan szervezett tevékenységgel lehetünk képesek megoldani.
Franz Hörmann nevét nem ismertem, megnéztem a TED-es előadását.
A téma ismerős, annak idején le is fordítottam magyarra a The Money Fix című filmet, próbáltam kapcsolatba lépni az alkotókkal, Kulturális Kreatív körökkel. Bogár László és Bernard Lietaer professzor, illetve néhány fórumon az ottani beszélgetőtársak (nyilván egymástól függetlenül) meg is tiszteltek a válaszukkal. Egy ponton azonban mindig elakadt a társalgás: véleményem szerint a pénz működési törvényei, amelyek minden társadalomban egymástól függetlenül eltolódtak az önpusztító kamatszedés felé, az alapvető emberi motivációkból fakadnak. Következésképpen a pénz fogalma maga a problémák oka, bármilyen, ezt a fogalmat megtartó rendszert a felhasználói önkéntelenül erodálni fogják. Erre már számomra elfogadható cáfolatot senkitől sem kaptam.
Viszont ha képesek lennénk egy transzparens, egyidejű információs rendszert létrehozni, amelyben folyamatosan követhetjük, és szaktudásunknak megfelelően befolyásolhatjuk az általunk hozzáadott érték hasznosulását (ahogy ma nem), továbbá természetessé válnának az ehhez kapcsolódó közösségi viselkedésminták (ahogy ma nem), akkor nem lenne szükség az absztrakt közvetítő egységre, a pénzre. Tudom, ilyen nem volt még soha – de nem is állt rendelkezésre egy globális informatikai infrastruktúra, amely akár erre is használható lenne. Viszont az ember közösségi ÉS egyéni lény, számos kutatási eredményt tudok úgy értelmezni (motiváció, kreativitás, bevonódás, hierarchiák elfogadása, stb.) hogy akár működhetne is.
Tudom, hogy sok területet érintő rendszeren dolgozom, pontosabban azon a magon, amely hordozni képes a mások által birtokolt tudást, ahol belőlük transzparens módon rendszer építhető. Ugyanilyen transzparens módon lenne képes hordozni az igényeinket és erőforrásainkat is, amelyeket ilyen módon tudatosan lennénk képesek elosztani. Ez a feladat nagyon a körmünkre ég, mert létfeltételeink egyre gyorsabban fognak változni, és már most olyan bajaink vannak, amelyeket kizárólag nagyon felelősség-, és céltudatos, magasan szervezett tevékenységgel lehetünk képesek megoldani.
Franz Hörmann nevét nem ismertem, megnéztem a TED-es előadását.
A téma ismerős, annak idején le is fordítottam magyarra a The Money Fix című filmet, próbáltam kapcsolatba lépni az alkotókkal, Kulturális Kreatív körökkel. Bogár László és Bernard Lietaer professzor, illetve néhány fórumon az ottani beszélgetőtársak (nyilván egymástól függetlenül) meg is tiszteltek a válaszukkal. Egy ponton azonban mindig elakadt a társalgás: véleményem szerint a pénz működési törvényei, amelyek minden társadalomban egymástól függetlenül eltolódtak az önpusztító kamatszedés felé, az alapvető emberi motivációkból fakadnak. Következésképpen a pénz fogalma maga a problémák oka, bármilyen, ezt a fogalmat megtartó rendszert a felhasználói önkéntelenül erodálni fogják. Erre már számomra elfogadható cáfolatot senkitől sem kaptam.
Viszont ha képesek lennénk egy transzparens, egyidejű információs rendszert létrehozni, amelyben folyamatosan követhetjük, és szaktudásunknak megfelelően befolyásolhatjuk az általunk hozzáadott érték hasznosulását (ahogy ma nem), továbbá természetessé válnának az ehhez kapcsolódó közösségi viselkedésminták (ahogy ma nem), akkor nem lenne szükség az absztrakt közvetítő egységre, a pénzre. Tudom, ilyen nem volt még soha – de nem is állt rendelkezésre egy globális informatikai infrastruktúra, amely akár erre is használható lenne. Viszont az ember közösségi ÉS egyéni lény, számos kutatási eredményt tudok úgy értelmezni (motiváció, kreativitás, bevonódás, hierarchiák elfogadása, stb.) hogy akár működhetne is.
2013. szeptember 29., vasárnap
Vízió részletek: piac, Őrzők, nyelvek
2013.szeptember.29th. at 07:02
“piacgazdaság”, mérce
Ha úgy tetszik, én is “piacgazdaságról” beszélek, csak pénz nélkül. A kínálati oldal a rendelkezésre álló anyagi javak, erőforrások, beleértve az emberek idejét és szaktudását is; továbbá a tárolási és szállítási infrastruktúra, amely ezek tartalékolását és mozgatását lehetővé teszi. A keresleti oldal a közösségek hierarchiája (például: család, város, megye, ország, kontinens, bolygó; de ugyanígy oktatási, termelési, stb. csoportok) által megfogalmazott igények. Ezek alsó szintje nyilván egyszerű dolgokról és hétköznapi kérésekről szólnak, a magasabb szinteket szakértők (Őrzők) által megfogalmazott célok jelentik.
Az egyén a közvetlen közösségei által (“demokratikusan”) elfogadott és fontossági sorrendbe állított feladatok között osztja el munkaidejét; ezek között lehet olyan feladat is, amely magasabb közösségi szintről érkezik – például egy mezőgazdasági terület nem csak a helyi fogyasztási igényeket elégíti ki; egy ott élő tudós idejét a világ másik felén keletkező problémákkal tölti “távmunkában”, stb. A mérce tehát végső soron az, hogy a közösség milyen mértékben képes és hajlandó részt venni egyes feladatok megoldásában.
Ez persze elméletben most is így van, választott képviselőink, munkahelyünk vezetői, nemzetközi szervezetek meghatározzák azokat a célokat, amelyeket támogatnak azáltal, hogy a mi élet-időnket és szaktudásunkat ennek megfelelő tevékenységekbe “csatornázzák”. Én a magam részéről nem vagyok elégedett ennek minőségével, és úgy gondolom, ha láthatnám és beleszólhatnék, akkor nem stadionépítésre, a Forma1 támogatására vagy az LHC-re szavaznék, hanem egyetemekre, tömegsportra, és a fukushimai kármentesítésre. Továbbá úgy gondolom, hogy ha ez a transzparencia megvalósulna, akkor a döntéshozók tevékenysége sokkal inkább lenne “szolgálat” mint ma.
“hogy lesz Őrző”
Őrző az, aki a közösség számára hasznos idejét azzal tölti, hogy civilizációs tudásunk egy szeletét
1: ellenőrzött körülmények között, magas minőségben megtanulja
2: a közvetlen vagy nagyobb közösség érdekében használja
3: megtalálja azokat a tehetségeket, akiknek továbbadhatja
- természetesen ezek aránya a szakterület és egyéni képességek szerint eltérő.
Őrző a tanár, az orvos, a mérnök; vagy akik a közösségek belső és külső kommunikációját mediátorként mederben tartják. Őrzők a papok, lelkészek, szerzetesek is. Őrzővé lesz egy tapasztalt Fenntartó is, ha a mentalitása a továbbadáshoz megfelelő. A közösség pedig eldönti, hogy melyik csapatból mennyit, konkrétan kiket kíván fenntartani.
Szóval persze, zenélhet bárki a szabad idejében, “amatőrként”. Viszont ahhoz, hogy ezt magas minőségben, a zenei kincsünk egy részének hordozójaként, Őrzőként, “profiként” tegye, sok évet tanul, magas szintre fejleszti ezt a tudását – és a közösségnek egyet kell értenie azzal, hogy ez mindnyájuk számára jobb, mintha “valami kézzelfoghatóbb” dolgot művelne.
gondolkodás és nyelvek
Az emberi agy egy neuronháló, amely egy szimpla mintaillesztő rendszer: a beérkező ingerekhez a memóriában rögzített milliónyi tapasztalat közül társítja azokat, amelyekhez hasonlósági kapcsolatot épített fel. Vagyis: egy végtelenül analogikus, párhuzamos, ingerkapcsolaton alapuló rendszer. Akinek erről más elképzelése van, szóljon. Viszont így valójában semmi köze ahhoz, amit mi “logikus gondolkodásként” emlegetünk.
A természetes nyelv feladata, hogy fogalmakat alkosson ebben a kusza hálózatban, segítse a hasonló dolgok összerendezését, folyamatok kialakítását, ugyanakkor viszont megőrizze, sőt fejlessze a hasznos képzettársításokat. Ennek mélysége megdöbbentő volt a számomra.
A mesterséges, egyszerűsítő nyelv a másik oldal, amikor konkrét akciókká, tervekké kell összeállítani a gondolatainkat, illetve ahol muszáj tudományos pontossággal ellenőrizni, értékelni ezeket. Ebben sajnos nagy a “zaj” is: személyes motivációk, érzelmek, kognitív disszonancia, stb., így nagy segítséget jelenthet egy közvetítő nyelv, ami deklaráltan nem-metaforikus, hanem teljesen konkrét. Ilyen “nyelvet” alkot minden számítógépes program, akár szavakkal, akár felhasználói felületekkel és parancsikonokkal teszi: elemei csak egyféleképpen értelmezhetők, mindig ugyanazt csinálják. Nem-emberiek.
Ha az emberi agyat túl korán kezdjük megismertetni a nem-emberi nyelvvel, alkalmazkodik hozzá, egyszerűsödik. Tudomásom szerint agyi vizsgálatokkal igazolták már ezt a jelenséget: a számítástechnikával “fertőzött” gyerekek agyának komplex döntéshozó rétegei sokkal kisebb mértékben fejlődnek, nem szokik hozzá a mérlegeléshez, több szempont figyelembe vételéhez; megszokja a dolgok elfogadását azok értelmezése helyett. Vitázni pedig végképp nem tudnak, mert értelmezhetetlen számukra a különbség a természetesen igaznak tekintett saját vélemény és az abszolút igazság között. Ez egyébként itt is nagyszerűen bemutatható jelenség.
Talán nem kell mondani, mennyire félelmetes ez. Én tervezőként nem is tudok mit kezdeni olyan emberekkel, akik nem képesek metaforákban, képekben gondolkozni. “Jó felhasználók” lehetnek belőlük, de már megérteni sem képesek azokat a kérdéseket, amelyekre választ keresek.
“kódrészleteket kezdenél bemásolni”
Bocs, nyelvek értelmezésével kapcsolatos példát kértél, én meg informatikus vagyok és a példáim is a szakterületemről származnak – ugyan honnan máshonnan? De legalább igyekeztem közérthető lenni, és olyan fogalmakat használni, amelyek ismeretét feltételezhetem egy internetes fórumon kommunikáló embertől. A múltkor meg pont az volt a baj, hogy “alálőttem” egy kollégának, emiatt kértem előre elnézést.
Megtörtént. 25 évesen írtam egy könyvet arról, hogy mi nem tetszik a világban, és milyen (akkor spirituális) úton keresem a megoldást. Aztán feladtam egy szépen induló “mester-karriert”, mert hiányoltam az objektív visszajelzést. Rendszerelemzőként fejlesztettem a gondolkodásomat, és igen, végül összeállt egy számomra elégséges, teljes kép, amely magyarázza a mai jelenségeket, és kiutat is tartalmaz. Ezt is leírtam. Továbbá a blogomra kitettem lényegében minden (személyiségi jogok védelmének megfelelően kicsit szűrt) kommunikációmat, hogy aki kíváncsi rá, legyen hol utánanéznie a “múltamnak” (az a bizonyos informatikai karma), tudjon az aktuális szövegemtől független, mélyebb képet kialakítani rólam.
Az már másik kérdés, hogy senki nem kíváncsi rá, sőt úgy érzi, szívességet tesz nekem azzal, hogy sokadszor elismételtet velem már leírt dolgokat, minősíthetetlen alpári módon osztogat, aztán amikor kiderül, hogy csak a saját kognitív disszonanciájával küzd, és lehetne értelmesen is beszélni, elhallgat.
Mondjuk, tényleg szívességet tesz vele. Elkerülhetetlenné teszi számomra azt a kérdést, hogy akkor is dolgozom-e minden erőmmel ezen a rendszeren, ha végül tényleg egy éretlen tömeg fölötti totális diktatúra eszköze lesz (ha egyáltalán sikerül)?
Nagyon fájdalmas dolog ez, ahogy egyre inkább hajlok az igen felé, mert a közösség élete fontosabb: megtartja a következő generációk esélyét. Lásd Asimov és a robotika 0. törvénye. Iszonyú bölcs volt az az ember, én meg most olvasva szóról szóra ismerek rá a belső küzdelmeimre, álmaimra.
“Véleményed szerint is ennyire vissza kell menni időben és fejlettségben?”
Szerintem a megoldás esélye csak “előre” van. Ma teljes sebességgel rohanunk a szikla pereme felé, már megállni és elkanyarodni sincs elég idő. Az egyetlen megoldás: ugrani, csak hát nem mindegy, hogy pontosan merre van a túlsó part. Vaktában, vagy “óvatosan” elrugaszkodni, közben hátrafelé nézegetni itt nem ajánlott.
Elemzésem szerint ehhez az informatika és a szervezettség a kulcs, csak nem a mai formában – de ez is triviális: az emberi társadalom legalapvetőbb kérdése: hogyan lehet irányítani másokat? Csak én kicsit tovább megyek: miért kell irányítani másokat, és hogyan lehet elérni azt, hogy az eredmény mindnyájunknak jó legyen?
Másrészt én informatikus vagyok, ehhez értek, ezt tudom hozzátenni, láthatóan nem vagyok például “marketinges”, vagy jó mesélő…
“Már írtam, semmi közöm hozzá miben hiszel”
Ezt kérdezted: “Loránd, te ebbe tényleg hiszel, amit itt leírsz?” (58, Curix)
A szimpla “igen” viszont nem válasz, mert nem biztos, hogy a “hit” szón ugyanazt értjük, ezért tettem hozzá az általam alkalmazott definíciót. Ha valamihez nincs közöd, ne kérdezz rá…
Ha úgy tetszik, én is “piacgazdaságról” beszélek, csak pénz nélkül. A kínálati oldal a rendelkezésre álló anyagi javak, erőforrások, beleértve az emberek idejét és szaktudását is; továbbá a tárolási és szállítási infrastruktúra, amely ezek tartalékolását és mozgatását lehetővé teszi. A keresleti oldal a közösségek hierarchiája (például: család, város, megye, ország, kontinens, bolygó; de ugyanígy oktatási, termelési, stb. csoportok) által megfogalmazott igények. Ezek alsó szintje nyilván egyszerű dolgokról és hétköznapi kérésekről szólnak, a magasabb szinteket szakértők (Őrzők) által megfogalmazott célok jelentik.
Az egyén a közvetlen közösségei által (“demokratikusan”) elfogadott és fontossági sorrendbe állított feladatok között osztja el munkaidejét; ezek között lehet olyan feladat is, amely magasabb közösségi szintről érkezik – például egy mezőgazdasági terület nem csak a helyi fogyasztási igényeket elégíti ki; egy ott élő tudós idejét a világ másik felén keletkező problémákkal tölti “távmunkában”, stb. A mérce tehát végső soron az, hogy a közösség milyen mértékben képes és hajlandó részt venni egyes feladatok megoldásában.
Ez persze elméletben most is így van, választott képviselőink, munkahelyünk vezetői, nemzetközi szervezetek meghatározzák azokat a célokat, amelyeket támogatnak azáltal, hogy a mi élet-időnket és szaktudásunkat ennek megfelelő tevékenységekbe “csatornázzák”. Én a magam részéről nem vagyok elégedett ennek minőségével, és úgy gondolom, ha láthatnám és beleszólhatnék, akkor nem stadionépítésre, a Forma1 támogatására vagy az LHC-re szavaznék, hanem egyetemekre, tömegsportra, és a fukushimai kármentesítésre. Továbbá úgy gondolom, hogy ha ez a transzparencia megvalósulna, akkor a döntéshozók tevékenysége sokkal inkább lenne “szolgálat” mint ma.
“hogy lesz Őrző”
Őrző az, aki a közösség számára hasznos idejét azzal tölti, hogy civilizációs tudásunk egy szeletét
1: ellenőrzött körülmények között, magas minőségben megtanulja
2: a közvetlen vagy nagyobb közösség érdekében használja
3: megtalálja azokat a tehetségeket, akiknek továbbadhatja
- természetesen ezek aránya a szakterület és egyéni képességek szerint eltérő.
Őrző a tanár, az orvos, a mérnök; vagy akik a közösségek belső és külső kommunikációját mediátorként mederben tartják. Őrzők a papok, lelkészek, szerzetesek is. Őrzővé lesz egy tapasztalt Fenntartó is, ha a mentalitása a továbbadáshoz megfelelő. A közösség pedig eldönti, hogy melyik csapatból mennyit, konkrétan kiket kíván fenntartani.
Szóval persze, zenélhet bárki a szabad idejében, “amatőrként”. Viszont ahhoz, hogy ezt magas minőségben, a zenei kincsünk egy részének hordozójaként, Őrzőként, “profiként” tegye, sok évet tanul, magas szintre fejleszti ezt a tudását – és a közösségnek egyet kell értenie azzal, hogy ez mindnyájuk számára jobb, mintha “valami kézzelfoghatóbb” dolgot művelne.
gondolkodás és nyelvek
Az emberi agy egy neuronháló, amely egy szimpla mintaillesztő rendszer: a beérkező ingerekhez a memóriában rögzített milliónyi tapasztalat közül társítja azokat, amelyekhez hasonlósági kapcsolatot épített fel. Vagyis: egy végtelenül analogikus, párhuzamos, ingerkapcsolaton alapuló rendszer. Akinek erről más elképzelése van, szóljon. Viszont így valójában semmi köze ahhoz, amit mi “logikus gondolkodásként” emlegetünk.
A természetes nyelv feladata, hogy fogalmakat alkosson ebben a kusza hálózatban, segítse a hasonló dolgok összerendezését, folyamatok kialakítását, ugyanakkor viszont megőrizze, sőt fejlessze a hasznos képzettársításokat. Ennek mélysége megdöbbentő volt a számomra.
A mesterséges, egyszerűsítő nyelv a másik oldal, amikor konkrét akciókká, tervekké kell összeállítani a gondolatainkat, illetve ahol muszáj tudományos pontossággal ellenőrizni, értékelni ezeket. Ebben sajnos nagy a “zaj” is: személyes motivációk, érzelmek, kognitív disszonancia, stb., így nagy segítséget jelenthet egy közvetítő nyelv, ami deklaráltan nem-metaforikus, hanem teljesen konkrét. Ilyen “nyelvet” alkot minden számítógépes program, akár szavakkal, akár felhasználói felületekkel és parancsikonokkal teszi: elemei csak egyféleképpen értelmezhetők, mindig ugyanazt csinálják. Nem-emberiek.
Ha az emberi agyat túl korán kezdjük megismertetni a nem-emberi nyelvvel, alkalmazkodik hozzá, egyszerűsödik. Tudomásom szerint agyi vizsgálatokkal igazolták már ezt a jelenséget: a számítástechnikával “fertőzött” gyerekek agyának komplex döntéshozó rétegei sokkal kisebb mértékben fejlődnek, nem szokik hozzá a mérlegeléshez, több szempont figyelembe vételéhez; megszokja a dolgok elfogadását azok értelmezése helyett. Vitázni pedig végképp nem tudnak, mert értelmezhetetlen számukra a különbség a természetesen igaznak tekintett saját vélemény és az abszolút igazság között. Ez egyébként itt is nagyszerűen bemutatható jelenség.
Talán nem kell mondani, mennyire félelmetes ez. Én tervezőként nem is tudok mit kezdeni olyan emberekkel, akik nem képesek metaforákban, képekben gondolkozni. “Jó felhasználók” lehetnek belőlük, de már megérteni sem képesek azokat a kérdéseket, amelyekre választ keresek.
“kódrészleteket kezdenél bemásolni”
Bocs, nyelvek értelmezésével kapcsolatos példát kértél, én meg informatikus vagyok és a példáim is a szakterületemről származnak – ugyan honnan máshonnan? De legalább igyekeztem közérthető lenni, és olyan fogalmakat használni, amelyek ismeretét feltételezhetem egy internetes fórumon kommunikáló embertől. A múltkor meg pont az volt a baj, hogy “alálőttem” egy kollégának, emiatt kértem előre elnézést.
“Azon még nem gondolkodtál Loránd, hogy a káoszt kiváltó okot visszafejtsd”
Megtörtént. 25 évesen írtam egy könyvet arról, hogy mi nem tetszik a világban, és milyen (akkor spirituális) úton keresem a megoldást. Aztán feladtam egy szépen induló “mester-karriert”, mert hiányoltam az objektív visszajelzést. Rendszerelemzőként fejlesztettem a gondolkodásomat, és igen, végül összeállt egy számomra elégséges, teljes kép, amely magyarázza a mai jelenségeket, és kiutat is tartalmaz. Ezt is leírtam. Továbbá a blogomra kitettem lényegében minden (személyiségi jogok védelmének megfelelően kicsit szűrt) kommunikációmat, hogy aki kíváncsi rá, legyen hol utánanéznie a “múltamnak” (az a bizonyos informatikai karma), tudjon az aktuális szövegemtől független, mélyebb képet kialakítani rólam.
Az már másik kérdés, hogy senki nem kíváncsi rá, sőt úgy érzi, szívességet tesz nekem azzal, hogy sokadszor elismételtet velem már leírt dolgokat, minősíthetetlen alpári módon osztogat, aztán amikor kiderül, hogy csak a saját kognitív disszonanciájával küzd, és lehetne értelmesen is beszélni, elhallgat.
Mondjuk, tényleg szívességet tesz vele. Elkerülhetetlenné teszi számomra azt a kérdést, hogy akkor is dolgozom-e minden erőmmel ezen a rendszeren, ha végül tényleg egy éretlen tömeg fölötti totális diktatúra eszköze lesz (ha egyáltalán sikerül)?
Nagyon fájdalmas dolog ez, ahogy egyre inkább hajlok az igen felé, mert a közösség élete fontosabb: megtartja a következő generációk esélyét. Lásd Asimov és a robotika 0. törvénye. Iszonyú bölcs volt az az ember, én meg most olvasva szóról szóra ismerek rá a belső küzdelmeimre, álmaimra.
“Véleményed szerint is ennyire vissza kell menni időben és fejlettségben?”
Szerintem a megoldás esélye csak “előre” van. Ma teljes sebességgel rohanunk a szikla pereme felé, már megállni és elkanyarodni sincs elég idő. Az egyetlen megoldás: ugrani, csak hát nem mindegy, hogy pontosan merre van a túlsó part. Vaktában, vagy “óvatosan” elrugaszkodni, közben hátrafelé nézegetni itt nem ajánlott.
Elemzésem szerint ehhez az informatika és a szervezettség a kulcs, csak nem a mai formában – de ez is triviális: az emberi társadalom legalapvetőbb kérdése: hogyan lehet irányítani másokat? Csak én kicsit tovább megyek: miért kell irányítani másokat, és hogyan lehet elérni azt, hogy az eredmény mindnyájunknak jó legyen?
Másrészt én informatikus vagyok, ehhez értek, ezt tudom hozzátenni, láthatóan nem vagyok például “marketinges”, vagy jó mesélő…
“Már írtam, semmi közöm hozzá miben hiszel”
Ezt kérdezted: “Loránd, te ebbe tényleg hiszel, amit itt leírsz?” (58, Curix)
A szimpla “igen” viszont nem válasz, mert nem biztos, hogy a “hit” szón ugyanazt értjük, ezért tettem hozzá az általam alkalmazott definíciót. Ha valamihez nincs közöd, ne kérdezz rá…
:-)
2013. szeptember 26., csütörtök
Újbeszél
2013.szeptember.26th. at 10:08
Képzeld el, hogy van egy markológéped, de nincs rajta kar meg pedál, csak egy mikrofon, a gép pontosan azt fogja csinálni, amit mondasz – ha tudod, hogy a programozói melyik szavakat és mondatszerkezeteket választották. Ha nem… akkor gondban vagy.
Mindenképpen meg kell tanulnod a “gép nyelvét”, ami vagy egy természetes nyelv kerékbe tört változata – vagy egy másik, kifejezetten erre a célra létrehozott mesterséges nyelv. Én az utóbbira voksolok, csak ezt van, aki nem képes elolvasni. Őt nyilván piszokul nem kéne ebbe a markolóba ültetni, mert letarolná a fél várost, és közben üvöltve szidná az idióta programozókat, akik nem az ő szájíze szerint válogattak, a leírás meg zavaros volt. Lett volna, ha nem csak a képeket lapozza át. A feléig, mert a többit már úgyis látta máshol.
Ha nem akarsz ilyesmivel szórakozni, akkor választasz olyan területet, ahol nem kell gépekkel beszélgetned. Fenntartóként ugyanolyan, mondom: ugyanolyan, ismétlem: ugyanolyan értékes és tiszteletre méltó lehetsz.
Ha kicsit messzebbre nézel, az emberi civilizáció olyan, mint egy böszme nagy markológép. Sehol nincsenek rajta karok, csak mikrofonok és képernyők, mert akkora, hogy az irányítása elképzelhetetlen karokkal meg pedálokkal, mindenképpen csak egyfajta párbeszéddel. Így történik ma is, csak a parancsok nem is értelmezhetők tisztán, a képernyőkön pedig reklámok futnak adatok helyett.
HA sikerülne is rendet csinálni a vezérlés “hardverében”, akkor is iszonyú felelősség, és kiemelkedő önfegyelem szükséges azok részéről, akik képesek, hajlandóak és alkalmasak “civilizációul” beszélni. A “megfelelő” emberek is kellenek oda.
Nincs garanciám arra, hogy ez tényleg képes működni. Viszont nem látok alternatívát sem, a változás pedig bekövetkezik, akár megpróbáljuk irányítani, akár meg se kíséreljük. Utóbbi esetben marad a vasrács, a szigonyos szurkálódás, meg a lassú, hosszú agónia, Tibor bá’ módra. Ez nem az én esetem.
2013.szeptember.26th. at 10:59
… a hit általam alkalmazott definíciója szerint. Az esélyeket racionálisan szemlélve ugyanis természetesen semmi értelme nincs. Viszont én önálló, saját élet-időmért felelősséget vállaló ember vagyok, és feltehetem az életemet egy olyan vízióra, amelynek megvalósulását örömmel látnám. Ez már nagyon sok éve megtörtént. Lassan megtanultam azt is, hogy ezt összehangoljam olyan feladatokkal, mint a családfenntartás.
És igen, nyertem már meg esélytelennek induló, hosszú küzdelmeket jórészt saját erőmre, elemzőképességemre hagyatkozva. (Ebben a pillanatban is ilyet vívok a másik ablakban. Céges meló, de szabadnapokat kellett kivennem, mert túl sok volt a túlórám. Holnaptól majd nem rizsázok ennyit.)
Nagyon kicsi az esély, de nem nulla. Nekem ez elég.
2013.szeptember.26th. at 11:12
Én nem az “emberi társadalom egészére” javaslok műnyelvet használni – sőt. Talán látható, hogy igyekszem igényes módon használni az anyanyelvemet; programozás közben angolul gondolkodom és írok (ez az én “új nyelvem”); eszperantóul pedig nem is tudok.
A szervezés, nyilvántartás feladatainak megoldásához kell ez csupán. Mint az úthálózat, teherautók, ládák, rekeszek; kommunikáció, nyomkövetés, megrendelések, stb. egy futárcég esetén. Az, hogy a használói mit tesznek bele, mit kérnek tőle, rajtuk múlik – a lényeg, hogy egyértelmű, átlátható elvárások és folyamatok legyenek.
Szolgálat, nem Irányítás. Éppen az a gond, és ebben szerintem egyetértünk, hogy ha ma leírok egy futárcéget, mindenkinek az jut eszébe, hogy oké, ezek mind magukhoz szállítják az összes feladott árut, és majd valami szemetet kiküldenek nagy könyörgés ellenében. Nem minden ok nélkül. És még csak azt sem garantálhatom, hogy végül nem ez lesz belőle. Ez ellen dolgozna a transzparencia és az adminisztrátorok szűrése; és ezért érdekes, jó példa az eBay/Vatera – rossz példa a Facebook vagy a Google.
Viszont ilyen szintű szervezettség hiányában képtelenek leszünk kezelni azt a káoszt, amit teremtettünk, akkor pedig vége a dalnak.
Gergo55: Lóránd problémájáról a nyelvekkel nekem Orwell újbeszél-je jut az eszembe. Szép kilátások.Azért mondanék egy példát az “újbeszélre” (mert az előző szöveg tényleg túl hosszú).
Képzeld el, hogy van egy markológéped, de nincs rajta kar meg pedál, csak egy mikrofon, a gép pontosan azt fogja csinálni, amit mondasz – ha tudod, hogy a programozói melyik szavakat és mondatszerkezeteket választották. Ha nem… akkor gondban vagy.
Mindenképpen meg kell tanulnod a “gép nyelvét”, ami vagy egy természetes nyelv kerékbe tört változata – vagy egy másik, kifejezetten erre a célra létrehozott mesterséges nyelv. Én az utóbbira voksolok, csak ezt van, aki nem képes elolvasni. Őt nyilván piszokul nem kéne ebbe a markolóba ültetni, mert letarolná a fél várost, és közben üvöltve szidná az idióta programozókat, akik nem az ő szájíze szerint válogattak, a leírás meg zavaros volt. Lett volna, ha nem csak a képeket lapozza át. A feléig, mert a többit már úgyis látta máshol.
Ha nem akarsz ilyesmivel szórakozni, akkor választasz olyan területet, ahol nem kell gépekkel beszélgetned. Fenntartóként ugyanolyan, mondom: ugyanolyan, ismétlem: ugyanolyan értékes és tiszteletre méltó lehetsz.
Ha kicsit messzebbre nézel, az emberi civilizáció olyan, mint egy böszme nagy markológép. Sehol nincsenek rajta karok, csak mikrofonok és képernyők, mert akkora, hogy az irányítása elképzelhetetlen karokkal meg pedálokkal, mindenképpen csak egyfajta párbeszéddel. Így történik ma is, csak a parancsok nem is értelmezhetők tisztán, a képernyőkön pedig reklámok futnak adatok helyett.
HA sikerülne is rendet csinálni a vezérlés “hardverében”, akkor is iszonyú felelősség, és kiemelkedő önfegyelem szükséges azok részéről, akik képesek, hajlandóak és alkalmasak “civilizációul” beszélni. A “megfelelő” emberek is kellenek oda.
Nincs garanciám arra, hogy ez tényleg képes működni. Viszont nem látok alternatívát sem, a változás pedig bekövetkezik, akár megpróbáljuk irányítani, akár meg se kíséreljük. Utóbbi esetben marad a vasrács, a szigonyos szurkálódás, meg a lassú, hosszú agónia, Tibor bá’ módra. Ez nem az én esetem.
2013.szeptember.26th. at 10:59
Curix: Loránd, te ebbe tényleg hiszel, amit itt leírsz?Igen.
… a hit általam alkalmazott definíciója szerint. Az esélyeket racionálisan szemlélve ugyanis természetesen semmi értelme nincs. Viszont én önálló, saját élet-időmért felelősséget vállaló ember vagyok, és feltehetem az életemet egy olyan vízióra, amelynek megvalósulását örömmel látnám. Ez már nagyon sok éve megtörtént. Lassan megtanultam azt is, hogy ezt összehangoljam olyan feladatokkal, mint a családfenntartás.
És igen, nyertem már meg esélytelennek induló, hosszú küzdelmeket jórészt saját erőmre, elemzőképességemre hagyatkozva. (Ebben a pillanatban is ilyet vívok a másik ablakban. Céges meló, de szabadnapokat kellett kivennem, mert túl sok volt a túlórám. Holnaptól majd nem rizsázok ennyit.)
Nagyon kicsi az esély, de nem nulla. Nekem ez elég.
2013.szeptember.26th. at 11:12
Arma Gedeon: ... Te a műnyelv szükségességét olyan technológiai példákkal indoklod, melyek területén ma is léteznek ilyenek, a szakmabeliek használják, ez OK.60, Arma: külön köszönöm az érdemi, tartalmat érintő hozzászólást, mert így szerintem már lehet látni az eltérést.
De te az emberi társadalom egészére javaslod a műnyelvet, ami viszont nem egy gép, nem egy technológiai kérdés...
Én nem az “emberi társadalom egészére” javaslok műnyelvet használni – sőt. Talán látható, hogy igyekszem igényes módon használni az anyanyelvemet; programozás közben angolul gondolkodom és írok (ez az én “új nyelvem”); eszperantóul pedig nem is tudok.
A szervezés, nyilvántartás feladatainak megoldásához kell ez csupán. Mint az úthálózat, teherautók, ládák, rekeszek; kommunikáció, nyomkövetés, megrendelések, stb. egy futárcég esetén. Az, hogy a használói mit tesznek bele, mit kérnek tőle, rajtuk múlik – a lényeg, hogy egyértelmű, átlátható elvárások és folyamatok legyenek.
Szolgálat, nem Irányítás. Éppen az a gond, és ebben szerintem egyetértünk, hogy ha ma leírok egy futárcéget, mindenkinek az jut eszébe, hogy oké, ezek mind magukhoz szállítják az összes feladott árut, és majd valami szemetet kiküldenek nagy könyörgés ellenében. Nem minden ok nélkül. És még csak azt sem garantálhatom, hogy végül nem ez lesz belőle. Ez ellen dolgozna a transzparencia és az adminisztrátorok szűrése; és ezért érdekes, jó példa az eBay/Vatera – rossz példa a Facebook vagy a Google.
Viszont ilyen szintű szervezettség hiányában képtelenek leszünk kezelni azt a káoszt, amit teremtettünk, akkor pedig vége a dalnak.
Vízió - további szempontok
2013.szeptember.26th. at 09:32
“szocializmus, kapitalizmus”
A két példa nem állta ki az idő próbáját. A szocializmus nem volt alkalmas az emberi motivációk feltárására és kezelésére, diktatúrákká fajult, majd felbomlott. A kapitalizmus természetes motivációi viszont nem alkalmasak a hosszú távú érdekek (pl: fenntarthatóság) “becsatornázására”, így törvényszerűen civilizációnk pusztulásához vezet. Lásd pl klímaváltozás, Fukushima. Erről túl sokat írtam már eddig is, ide nem sok fért el.
Viszont mindkettő hátterében ott áll a számomra kedves működési elv, a meritokrácia, az érték-alapú beleszólási jog (lásd pl Csermely Péter összefoglalóját), amely egyébként alapvető igényünk. Ezt írja a szegény tüntető a táblácskájára: “Viktor, ha nem értesz hozzá, ne piszkáld!”, ebben reménykedünk, amikor orvoshoz megyünk, vagy iskolába adjuk a gyerekünket. Azt csináld, amihez értesz. Elvileg ennyire egyszerű – az egyetlen kérdés a gyakorlatba való átültetés.
“kitalálhattál volna valami emberarcú, előremutató filozófiát”
De igen, minden korban voltak ilyen emberek, és nagyon tiszteljük is őket. Továbbá: szerintem sokunk közös élménye az ismeretlen fajtársak, sőt, élőlények iránt érzett rokonszenv és segítő szándék. Egész vallások alakultak köré, pl: amit közületek a legkisebbel teszel, velem teszed; és azon is érdemes elgondolkodni, hogy a lélekvándorlás ötlete pontosan milyen motivációkat is ébreszt…
A transzparencia pedig, éppen a közösségi kapcsolatok feltárásával ezt személyes élményként “materiális szinten” átélhetővé teszi. Szerintem van értelme megpróbálni.
“Nem találkoztam ilyen jellegű problémával. Tudnál írni egy konkrét példát?”
Nem tudom, mennyire lehetek szakmai. Írtál már parancsértelmező modult?
Ezek egyszerű változatában arról van szó, hogy a természetes nyelv bizonyos szavaiból parancsokat és paraméter neveket, értékkészleteket állítunk össze, majd ezt megpróbáljuk elmagyarázni a felhasználónak, általában kevesebb, mint több sikerrel. Általában ilyen minden parancssori alkalmazás.
Kicsit bonyolultabb, amikor valamilyen meta-eszközzel “Domain Specific Language”-et készítünk, és lehetővé tesszük az itt leírt objektumokkal való közvetlen interakciót. Ennek legegyszerűbb példája a operációs rendszerek parancsértelmezője, ahol a telepített programok, file-ok, szolgáltatások a “domain” objektumai.
Én meg arról beszélek, hogy a rendszer által kezelt “világ” bármely objektumára nyitnék ablakot…
Mi legyen a kezeléshez használt nyelv?
A természetes nyelv használata minden esetben az alkotó által választott szubjektív szűkítésen alapul, mert az automatikus értelmezéshez nem megfelelő, ha a gép “találgat” – még akkor sem, ha az emberi kommunikációban a partner pontosan ezt teszi. Amikor természetes nyelven beszélünk, azzal a feltételezéssel élünk, hogy a partner hasonló módon dekódolja az információt, ahogyan azt mi értettük. Valójában egészen triviális “fordítási hibákat” is képes véteni, ahogy az a 44-49-ben nagyszerűen látható. Kapcsolódó olvasmány Fred Hoyle Fekete felhője, benne a fejtegetés az emberi és nem-emberi kommunikáció különbségéről.
Az “új nyelv” használata tudatosítja a beszélőben, hogy a teljes gondolathalmazt kénytelen ő maga “emberi szintről gépi szintre”, teljes precizitásra törekedve lefordítani. Ezt a gép (vagyis egy olyan mechanizmus, amely a mondatokat közvetlenül, véletlenszerűség és okoskodás nélkül fordítja le adatokká és parancsokká) nem képes megtenni helyettünk.
A “mesterséges nyelv” annyiban egyszerűsít, hogy ezt mindenki új nyelvként tanulja meg, már érett, a természetes nyelv által kiformált emberi (sokrétegű, neuronhálós, nem-gépi) gondolkodás birtokában. Ráadásul a szabályai szinte teljesen kötöttek, ami a fordító/végrehajtó rendszer kialakításakor óriási előny. Egy gépet szerintem “meg lehet tanítani eszperantóul” ugyanolyan szinten, ahogy egy (a “belső fordítás” elsajátításába valóban komoly munkát fektető) ember is megtanulhatja – viszont nem lehet megtanítani “emberi szinten” angolul. Ez az alapvető különbség.
Viszont itt elég rossz a jel/zaj arány, egy időre kénytelen leszek felfüggeszteni az adást (remélem, elég kocka voltam a rajongóim számára).
“szocializmus, kapitalizmus”
A két példa nem állta ki az idő próbáját. A szocializmus nem volt alkalmas az emberi motivációk feltárására és kezelésére, diktatúrákká fajult, majd felbomlott. A kapitalizmus természetes motivációi viszont nem alkalmasak a hosszú távú érdekek (pl: fenntarthatóság) “becsatornázására”, így törvényszerűen civilizációnk pusztulásához vezet. Lásd pl klímaváltozás, Fukushima. Erről túl sokat írtam már eddig is, ide nem sok fért el.
Viszont mindkettő hátterében ott áll a számomra kedves működési elv, a meritokrácia, az érték-alapú beleszólási jog (lásd pl Csermely Péter összefoglalóját), amely egyébként alapvető igényünk. Ezt írja a szegény tüntető a táblácskájára: “Viktor, ha nem értesz hozzá, ne piszkáld!”, ebben reménykedünk, amikor orvoshoz megyünk, vagy iskolába adjuk a gyerekünket. Azt csináld, amihez értesz. Elvileg ennyire egyszerű – az egyetlen kérdés a gyakorlatba való átültetés.
“kitalálhattál volna valami emberarcú, előremutató filozófiát”
Nem, mert ezek kizáró feltételek.
Az a mód, ahogyan ma az embert, “emberarcúságot”, szabadságot definiáljuk, civilizációs zsákutca, de ezt Tibor bával beszéld meg inkább. Ahhoz, hogy “előremutató” lehessen, olyan pontokat kell találni az emberben, amelyek ha a mai körülmények között nem is bizonyítják, de legalább felvetik annak lehetőségét, hogy képesek lehetünk alapvetően másként gondolkodni, viselkedni. Vannak ilyen pontok, lásd például Phillip Zimbardo (a stanfordi börtönkísérlet “elkövetője”) kutatásait.
“az internetet lehet az általad elképzelt célokra használni, akkor minek akarsz másik hálózatot?”
Az a mód, ahogyan ma az embert, “emberarcúságot”, szabadságot definiáljuk, civilizációs zsákutca, de ezt Tibor bával beszéld meg inkább. Ahhoz, hogy “előremutató” lehessen, olyan pontokat kell találni az emberben, amelyek ha a mai körülmények között nem is bizonyítják, de legalább felvetik annak lehetőségét, hogy képesek lehetünk alapvetően másként gondolkodni, viselkedni. Vannak ilyen pontok, lásd például Phillip Zimbardo (a stanfordi börtönkísérlet “elkövetője”) kutatásait.
“az internetet lehet az általad elképzelt célokra használni, akkor minek akarsz másik hálózatot?”
Azt hittem, egyértelmű vagyok. Az internet és az annak elérésére képes eszközök a közvetítő felület, és természetesen én is erre építek. A kérdés a szolgáltatáskészlet, ahol előremutató példa a stackexchange, szomorú kép a facebook/twitter/stb. Az általam megcélzott szolgáltatáskészlet (gyakorlatilag a meritokrácia adminisztrációs rendszere) még nem létezik, és nem véletlenül: nagyon-nagyon durva feltételeket kell teljesítenie ahhoz, hogy valóban használható legyen.
Viszont véleményem szerint, ha képesek vagyunk ezt a valódi transzparenciát megvalósítani, akkor egész egyszerűen látszik, hogy minek van értelme, és mi hülyeség. Röviden: érintettség alapú belelátási, kérési és értékelési jog, illetve az objektív tudás alapú tevékenységi lehetőség, szó szerint minden területen. Például: a beteg láthatja a kórház azon dolgozóinak képességeit és a róluk alkotott véleményeket, akik a kezelését végezni fogják; megfogalmazhatja a kéréseit és értékelheti a kiszolgálást; továbbá lát minden, a kezelése során hozzá kapcsolódó adatot, amennyiben azok értelmezésére is képes (ehhez már kell tudás). Kezelési tervet viszont nem ír magának, ha ahhoz nem ért, vagy nincs megfelelő állapotban (szívbeteg kardiológus); az orvosok beosztását nem bírálhatja felül, mert az meg nem az ő dolga.
Ez azonban csak eszköz, és önmagában kevés. Az kell még hozzá, hogy akik a rendszerhez magas szinten hozzáférnek, alapvető közösségi motivációval tegyék; saját érdekeikre ugyanúgy objektíven tekintsenek, mint a többiekére. Ez nagyon durva elvárás, erről szól a “Szolgálók” szűrése. Szükséges továbbá az is, hogy szó szerint mindenki megbízhasson és meg is bízzon ebben a rendszerben, csak akkor működik. Ami azt jelenti, hogy ha a Szolgálók szűrésébe hiba csúszik, és például rokoni vagy más érdekviszonyok beleszólnak, akkor ez a rendszer a tökéletes diktatúra eszköze lehet.
Én magam is azon vacillálok, hogy vajon megvalósítható-e ez a fajta gondolati váltás, vagy diktatúra lesz a vége? Viszont a mérleg másik serpenyőjében az van, hogy ezt én nyilván nem tudom eldönteni, ha viszont úgy megy tovább minden, ahogy most, akkor tuti, hogy vége a dalnak.
Ergo: lehetséges, hogy minden erőfeszítésem eredménye csupán eszköz lesz egy új Néró kezében, aki természetesen a kinyírásommal mutatja ki a háláját. Ez fog bekövetkezni, ha nem leszek képes átadni a gondolati részét.
Viszont hátradőlni, pontosabban egy jól fizető állásban bárhová elköltözni, ahol az én és gyerekeim jövője még rendben lesz, nem az én stílusom. Én csak akkor megyek el, ha pl már nem marad altatóorvos az országban, vagy kihirdetik az államcsődöt. Mert a Darwin Extra díjra sem pályázom.
“Az emberi agy nem alkalmas olyan szintű elvont gondolkodásra, hogy a saját környezetén túlmutató empátiát gyakoroljon”
Viszont véleményem szerint, ha képesek vagyunk ezt a valódi transzparenciát megvalósítani, akkor egész egyszerűen látszik, hogy minek van értelme, és mi hülyeség. Röviden: érintettség alapú belelátási, kérési és értékelési jog, illetve az objektív tudás alapú tevékenységi lehetőség, szó szerint minden területen. Például: a beteg láthatja a kórház azon dolgozóinak képességeit és a róluk alkotott véleményeket, akik a kezelését végezni fogják; megfogalmazhatja a kéréseit és értékelheti a kiszolgálást; továbbá lát minden, a kezelése során hozzá kapcsolódó adatot, amennyiben azok értelmezésére is képes (ehhez már kell tudás). Kezelési tervet viszont nem ír magának, ha ahhoz nem ért, vagy nincs megfelelő állapotban (szívbeteg kardiológus); az orvosok beosztását nem bírálhatja felül, mert az meg nem az ő dolga.
Ez azonban csak eszköz, és önmagában kevés. Az kell még hozzá, hogy akik a rendszerhez magas szinten hozzáférnek, alapvető közösségi motivációval tegyék; saját érdekeikre ugyanúgy objektíven tekintsenek, mint a többiekére. Ez nagyon durva elvárás, erről szól a “Szolgálók” szűrése. Szükséges továbbá az is, hogy szó szerint mindenki megbízhasson és meg is bízzon ebben a rendszerben, csak akkor működik. Ami azt jelenti, hogy ha a Szolgálók szűrésébe hiba csúszik, és például rokoni vagy más érdekviszonyok beleszólnak, akkor ez a rendszer a tökéletes diktatúra eszköze lehet.
Én magam is azon vacillálok, hogy vajon megvalósítható-e ez a fajta gondolati váltás, vagy diktatúra lesz a vége? Viszont a mérleg másik serpenyőjében az van, hogy ezt én nyilván nem tudom eldönteni, ha viszont úgy megy tovább minden, ahogy most, akkor tuti, hogy vége a dalnak.
Ergo: lehetséges, hogy minden erőfeszítésem eredménye csupán eszköz lesz egy új Néró kezében, aki természetesen a kinyírásommal mutatja ki a háláját. Ez fog bekövetkezni, ha nem leszek képes átadni a gondolati részét.
Viszont hátradőlni, pontosabban egy jól fizető állásban bárhová elköltözni, ahol az én és gyerekeim jövője még rendben lesz, nem az én stílusom. Én csak akkor megyek el, ha pl már nem marad altatóorvos az országban, vagy kihirdetik az államcsődöt. Mert a Darwin Extra díjra sem pályázom.
“Az emberi agy nem alkalmas olyan szintű elvont gondolkodásra, hogy a saját környezetén túlmutató empátiát gyakoroljon”
De igen, minden korban voltak ilyen emberek, és nagyon tiszteljük is őket. Továbbá: szerintem sokunk közös élménye az ismeretlen fajtársak, sőt, élőlények iránt érzett rokonszenv és segítő szándék. Egész vallások alakultak köré, pl: amit közületek a legkisebbel teszel, velem teszed; és azon is érdemes elgondolkodni, hogy a lélekvándorlás ötlete pontosan milyen motivációkat is ébreszt…
A transzparencia pedig, éppen a közösségi kapcsolatok feltárásával ezt személyes élményként “materiális szinten” átélhetővé teszi. Szerintem van értelme megpróbálni.
“Nem találkoztam ilyen jellegű problémával. Tudnál írni egy konkrét példát?”
Nem tudom, mennyire lehetek szakmai. Írtál már parancsértelmező modult?
Ezek egyszerű változatában arról van szó, hogy a természetes nyelv bizonyos szavaiból parancsokat és paraméter neveket, értékkészleteket állítunk össze, majd ezt megpróbáljuk elmagyarázni a felhasználónak, általában kevesebb, mint több sikerrel. Általában ilyen minden parancssori alkalmazás.
Kicsit bonyolultabb, amikor valamilyen meta-eszközzel “Domain Specific Language”-et készítünk, és lehetővé tesszük az itt leírt objektumokkal való közvetlen interakciót. Ennek legegyszerűbb példája a operációs rendszerek parancsértelmezője, ahol a telepített programok, file-ok, szolgáltatások a “domain” objektumai.
Én meg arról beszélek, hogy a rendszer által kezelt “világ” bármely objektumára nyitnék ablakot…
Mi legyen a kezeléshez használt nyelv?
A természetes nyelv használata minden esetben az alkotó által választott szubjektív szűkítésen alapul, mert az automatikus értelmezéshez nem megfelelő, ha a gép “találgat” – még akkor sem, ha az emberi kommunikációban a partner pontosan ezt teszi. Amikor természetes nyelven beszélünk, azzal a feltételezéssel élünk, hogy a partner hasonló módon dekódolja az információt, ahogyan azt mi értettük. Valójában egészen triviális “fordítási hibákat” is képes véteni, ahogy az a 44-49-ben nagyszerűen látható. Kapcsolódó olvasmány Fred Hoyle Fekete felhője, benne a fejtegetés az emberi és nem-emberi kommunikáció különbségéről.
Az “új nyelv” használata tudatosítja a beszélőben, hogy a teljes gondolathalmazt kénytelen ő maga “emberi szintről gépi szintre”, teljes precizitásra törekedve lefordítani. Ezt a gép (vagyis egy olyan mechanizmus, amely a mondatokat közvetlenül, véletlenszerűség és okoskodás nélkül fordítja le adatokká és parancsokká) nem képes megtenni helyettünk.
A “mesterséges nyelv” annyiban egyszerűsít, hogy ezt mindenki új nyelvként tanulja meg, már érett, a természetes nyelv által kiformált emberi (sokrétegű, neuronhálós, nem-gépi) gondolkodás birtokában. Ráadásul a szabályai szinte teljesen kötöttek, ami a fordító/végrehajtó rendszer kialakításakor óriási előny. Egy gépet szerintem “meg lehet tanítani eszperantóul” ugyanolyan szinten, ahogy egy (a “belső fordítás” elsajátításába valóban komoly munkát fektető) ember is megtanulhatja – viszont nem lehet megtanítani “emberi szinten” angolul. Ez az alapvető különbség.
Viszont itt elég rossz a jel/zaj arány, egy időre kénytelen leszek felfüggeszteni az adást (remélem, elég kocka voltam a rajongóim számára).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)