Haiku

The anti social medium. The Matrix dessert.

The crack on Gödel's Incompleteness Theorem.

The ultimate form of non-transformable information.

"Életem főműve"

Ábel
Loránd, ha szeretném megérteni életed főművét, mit kellene ahhoz elolvasnom?

Ez fogós kérdés... mi "életem főműve"?
Ha valóban van ilyen, akkor nem nevezed így, mert feloldódsz benne, túlmutat rajtad. Ha a kérdés az: mi alapján értékelem a létezésemet, ami minden elemzésem és munkám eredményeként megjelenik, a válasz két szó: Respektu tempon. Ez eszperantó, (amely nyelven nem beszélek egyébként), jelentése: Tiszteld az időt.
Mit kell ahhoz elolvasni, hogy ezt megértsd? Nem tudom, az elmúlt harminc évem melyik olvasmánya és tevékenysége milyen mértékben számított - azt tudom, hogy tizenkét éves koromban kezdtem Tőkei Ferenc kínai filozófia szöveggyűjteményében Lao-ce, Csuang-ce, Mo-ti olvasásával... ("kocka", csak máshogy). Talán a Mátrix első része, Douglas Adams Galaxis útikalauza, Karinthy Skarlát, Címszavak a nagy enciklopédiához, Randy Pausch Utolsó tanítás. Csan buddhista szövegek, Anthony de Mello. Gandhi önéletrajza. Asimov, Lem, Hoyle, Konrad Lorenz, Zimbardo, ... hmm... ez így elég reménytelen :-)
Saját publikus írásaimból (sajnos az is több ezer oldal) mondjuk a Taste of Luck-ot javasolnám beugróként. Aztán google...

Másként nézve: életem főműve én vagyok ;-)
Gyerekként elhatároztam, hogy ha nagy leszek, felnőtt szeretnék lenni. Ez nyilván elárulja, hogy mást értek felnőtt emberen, mint az évek számát. Találtam is rá módszert, informatikus lettem egy szeptemberi délutánon. A történet: a nyári szünet két hónapját lényegében azzal töltöttem, hogy édesapám munkahelyén levő számítógépen (IBM XT, az akkori technika csúcsa) egy 3D kockaforgató programot írtam. A gimnázium géptermében az első mozdulattal helyrehozhatatlanul letöröltem az egészet. Egy percig sem dühöngtem, mert akkor és ott leesett: nem egy C forrásszöveg megírásával ment el a két hónap, hanem azzal, hogy képessé váltam megírni. Három órával később működött ismét.
Na ezt csinálom húsz éve. Megérteni tanulok, működő rendszerek létrehozása és szétszedése, újrakezdése révén.

Konkrét válasz jobb lenne, mi az a rendszer, amiről folyton rizsázok?
Nyilván nem tudom "elmagyarázni" (de a diplomamunkám bizonyára publikus lesz, ha érdekel), csak mesélni róla. Ez, ha sikerül (mert az, hogy mindent feltettem rá, még nem garantálja a sikert) lényegében "egy vékony határoló réteg két tartály között", mint George Phelps esetében. Az egyikben az emberi tudás és a világ aktuális állapota (legjobb tudásunk szerint), a másikban annak megbízható tárolására és végrehajtására alkalmas gépi reprezentációja van. Ez képes lehetne egyetlen struktúrában kezelni az emberi civilizációt ma is üzemeltető (csak szétszórt, rejtett, sok esetben titkolt) globális hálózatot.
Természetesen egy ember nem képes ezt átlátni vagy irányítani. Én magam is képtelen vagyok átlátni a saját rendszerem működését, pedig én írtam, ahogy nem "tudjuk" az általunk olvasott/írt könyveket sem szóról szóra, úgy, mint a papír. Viszont ez segíthet szelektálni a közösségek hierarchiájának felelős vezetőit. Ahogy az Apollo programot sem "irányította" senki, de volt egy olyan cél, amely összehangolta a motivációkat.
A cél a Föld nevű űrhajó hosszú távú üzemeltetése, amely nyilván túlmutat egyéni érdekeinken, lásd fent, az egyéni túlélő program felülírása és kapcsolata a kasztrendszerrel. Mostanra váltunk képessé globális műveletek tervezésére és végrehajtására, csak még nem tudunk "tudatos fajként" élni a lehetőségeinkkel. Ha nem tanuljuk meg (most azonnal!), akkor kiirtjuk magunkat.

A Világ Ura

Sokat beszélünk a jövőről, bizonytalanok vagyunk, sokféleképpen látjuk - pedig a válasz egyszerű: kérdezzük meg a Világ Urát, mit akar, mert az lesz a jövő. Persze ez a kérdés rögtön újabb kérdéseket szül: mi is az a világ és ki az ura? Ezek viszont már praktikus kérdések, amelyekre lehet válaszolni. Világból rögtön három is van: az élővilág, a mesevilág és az emberi világ - ott az úr és akarata meglehetősen jól meghatározható. Nézzük is sorban!

Az első világ az élővilág, másként a Föld bolygó, ennek ura Gaia, a rajta élő lények összessége.
Az ő "akarata" egyszerű: él, és élni fog. Létezése évmilliókban, az összes élőlény faj ezernyi generációjában mérhető. Az ő jövőjét csupán globális vagy galaktikus katasztrófák befolyásolják jelentősen, de jelen tudásunk szerint egészen durva csapásokat is elviselt.
Ehhez képest a mi elmúlt párszáz éves tevékenységünk nem sokat nyom a latban. A jelek szerint képesek vagyunk megzavarni azt az egyensúlyt, amelytől a mi fajunk, civilizációnk létezése függ, akár olyan mértékben is, amelyet nem vagyunk képesek kezelni. Ez Gaia méreteiben érdektelen. Fajunk eltűnhet ugyanúgy, ahogy eltűntek más fajok is. Mérgezhetjük biológiai (felelőtlenül használt antibiotikumok, hormonkészítmények, idegen fajok behurcolása, génmanipuláció), kémiai (műanyagok, nehézfémek, savak, lúgok) vagy nukleáris anyagokkal, széndioxiddal, metánnal, hulladék hővel; ehhez is alkalmazkodni fog, ahogy tette eddig is. Nem "haragszik" ránk, nem akar bosszút állni vagy ilyenek, egész egyszerűen az élet, a biológia, fizika törvényei ütnek vissza arra a fajra, amelynek ereje nagyobb, mint bölcsessége. Ha nem vagy képes uralni önmagad, az általad megváltoztatott környezet elsöpör téged, ahogy a pezsgőben elpusztul az élesztő.
Az élővilág jövője az élet maga, függetlenül attól, hogy abban az emberi civilizáció meddig és milyen módon szerepel.

Az élővilágot a mai ember nem ismeri. Nem tudjuk mit eszünk, mit iszunk, mit lélegzünk be, minek adunk és mitől vesszük el az életet hétköznapi létezésünk során. Ismerünk viszont egy mesevilágot: a gazdaság, politika, tudomány és hatalom világát. Mi uralja ezt a világot? 
Egyesek szerint a politikusok, mint Orbán Viktor, Angela Merkel vagy Vlagyimir Putyin. Mások szerint cégek, mint a Monsanto vagy a Coca Cola. Megint mások a pénzvilág uraira: "a zsidókra", a Bilderberg csoportra, a Rothschild családra mutatnak.
Szerintem ők mind csak szolgák más-más szinteken, mert ebben a világban az egyetlen valódi úr Mammon, a globális pénz. A pénz, amelyet ma a legjobban fizetett, legokosabb emberek milliói: befektetők, tőzsdei szakemberek, bankárok, gazdasági szakértők hadai működtetnek. A pénz, amely ma mindannyiunk életét meghatározza jobban, mint bármi más, hiszen világunk mítosza szerint szinte minden megoldható, amire megfelelő mennyiségű pénzt tudunk szerezni. A pénz, amely valójában csupán számok halmaza és összessége egy globális informatikai rendszerben.
A pénz egyetlen dolgot "akar": gyarapodni. Ez nem a saját akarata, hanem birtokosainak összegződő vágya: ha pénzem van, azt akarom, hogy több legyen belőle, oda viszem, ahol ezt megígérik, és elviszem, ha mások többet ígérnek. A "gonosz bankok", a tőzsde és üzemeltetői ennek a vágynak a szolgái; a politikusok az általa meghatározott globális gazdaság marketingesei (az ő feladatuk a saját mítoszuk eladása minél több embernek, akik aztán a szebb jövő reményében engedelmesen hajtják a gazdaság igájába a fejüket).
A pénzvilág "remélt jövője" az állandó gyarapodás, és ez rendben is volna, ha egyúttal nem szeretnénk a pénzt valós értékek, az élővilág mérésére használni. Ez utóbbi ugyanis véges; stabilitásra törekvő körfolyamatai a folyamatos, exponenciális növekedéssel szemben már évtizedes lemaradásban vannak. Sokszor annyi pénz pang a rendszerben folyamatosan kamatozó betétek, befektetések, kötvények, tulajdoni hányadok formájában, mint amennyit erőforrásokra, szolgáltatásokra, bármire "beváltani" képesek lennénk a mai árak mellett. Pontosabban: a kiskirályok pénzben kifejezhető igényeinek felső határa nyilván végtelen, de a "pórnép" alapszükségletei ettől tragikomikus mértékben eltávolodtak. Utóbbiak nagyon sokan vannak, régóta etetik őket fontosságuk tudatával, ami szöges ellentétben áll a valós tapasztalataikkal. Nem meglepő, hogy egyre dühösebbek.
A mesevilág "valós jövője" egy globális, eddig nem látott méretű pénzügyi és társadalmi csőd, amikor ezt az egyszerű tényt végre kénytelenek és képesek leszünk beismerni.

A harmadik az ember világa. A fajé, amely mára több lett, mint egymással szaporodni képes biológiai egyedek halmaza: működési szempontból több, mint hétmilliárd egyedből álló egyetlen, (majdnem) globálisan szerveződni, cselekedni, dönteni képes "szuperlénnyé" vált. Ereje Gaiával összemérhető, Mammonnal kölcsönösen teremtették egymást.
Az ember világának ura természetesen maga az ember, pontosabban a döntési szabadsággal rendelkező egyedek összessége. Ez a "fejlett világ" lakossága, akik számára a huszonegyedik század nem csak álom, hanem kézzel fogható valóság: létbiztonság, kommunikáció, oktatás, közlekedés (szemben azokkal, akiknek ugyanez a kor ipari rabszolgaságot, kábítószerek hatása alatt és nehézfegyverekkel vívott, valójában globális cégek és szekták érdekeinek megfelelő törzsi háborúkat jelent).
Ez az úr viszont egyáltalán nem viselkedik úrként, sokkal inkább a körülmények foglyaként tekint önmagára: az oktatást teherként kezeli, a felelősségtől szabadulni kíván, nagyobb gazdasági, politikai rendszerek játékszerének érzi magát. Egyre rövidebb távon gondolkozik, csupán túlélni szeretne, a rá nehezedő, számára ellenszenves szabályok ellen csak akkor emel szót, amikor már puszta létét fenyegetik - és nem akkor, amikor még lenne mozgástere a változtatásra. Az pedig, hogy társaiért kiálljon idegen tőle, hiszen nem bízik másokban, akik szintén nem támogatják, ugyanis közösségi mintáikat teljesen használhatatlan mesék, krimik és akciófilmek; egymás legyőzésére, állandó versengésre szoktató játékok alkotják.
Az egyéni túlélés stratégiái, a személyes felelősség tagadása, a motivációk összehangolását célzó kommunikációra való képtelenség révén az ember-úr a felette álló élő-, és az általa teremtett mesevilág összeütközését, annak következményeit kezelni nem tudja, ezek áldozatává válik. Hacsak...

Hacsak nem képes úrként gondolni önmagára, és ennek megfelelően viselkedni.

Vajon mit jelent ez?

Ha én úr vagyok, azt jelenti, tudatában vagyok erőmnek és gyengeségeimnek, ismerem alapvető késztetéseimet. Ezek formálják életemet, azt a viszonylag rövid időt, amelyet ezen a világon töltök. Segítenek nekem kiválasztani azt a tevékenységet, amelyben képességeimhez mérten igyekszem a legjobbat nyújtani és mindig fejlődni. Nem félek a hibáktól, amelyet közben elkövetek, hanem nyíltan vállalom őket, mert általuk tanulok és nyújtok tanulságot másoknak - ez utóbbi talán még fontosabb, mert így nem csak én, de mások is igyekeznek majd elkerülni a hasonló tévedéseket.
Úr vagyok, ennek megfelelően tisztelem saját feladataimat, utamat, önmagamat. Azt is tudom, hogy egyetlen emberként a világ nagyon kis szeletének lehetek ura csupán, ezért elemi érdekem, hogy az összes többi területen más, hozzám hasonló szemléletű, de teljesen másként gondolkodó urak dolgozzanak legjobb tudásuk, lelkiismeretük szerint, szabadon. Tisztelem őket, és amikor kell, felemelem a szavam annak érdekében, hogy az ő szabadságuk, függetlenségük megmaradhasson.
Úr vagyok az ember világában. Egy olyan faj tagja vagyok, amely egy egész bolygót művel vágyainak megfelelően - tehát felelős vagyok ezen vágyak minőségéért és költségeiért. Egyénként természetesen fontos saját létbiztonságom, kényelmem, jó közérzetem megteremtése, hiszen ezek nélkül nem tudnék minőségi munkát végezni. Ugyanakkor felelős vagyok azért, hogy ne kergessek olyan álmokat, amelyek másokat megakadályoznak saját létbiztonságuk, kényelmük és jó közérzetük megteremtésében - akár velem egyidőben, de a bolygó kevésbé szerencsés vidékein születtek, akár generációkkal utánam fognak itt élni.
Úr vagyok, tehát felemelem a szavam egy olyan rendszer ellen, amely nem hallgatja meg minden fajtársam hangját, amely rabszolgákká teszi őket az én szórakoztatásomra, amely utódaink életét, szabadságát teszi kockára az én megszokott kényelmem érdekében, amely ostoba mesékkel és szándékos hazugságokkal takarja előlem a valós problémákat csak azért, hogy nyugodtabban alhassak.

Úr vagyok. Ismerem az igényeimet és megfizetem az árukat. Saját döntéseket hozok és nem terhelek másokra többet, mint amennyit értük én elviselek, mert kapcsolataim a kölcsönös tiszteleten alapulnak, nem a hatalmon és pillanatnyi erőn. Elkövetem saját hibáimat, és ugyanúgy vállalom őket, mint a belőlük származó tanulságot, esetleg sikert.
Felelős, felnőtt, tehát félelmeivel és gyengeségével is tisztában lévő, éppen ezáltal kikerülhetetlen határaimon belül szabad ember vagyok. Nem pátyolgatásra szoruló akaratos, nyűgös gyerek.

Ennek az úrnak talán van jövője ezen a bolygón. A saját maga által teremtett világ fogságában a puszta létezésért kapálózó szerencsétlennek nincs esélye.

Artificial Intelligence 3 - The Tower of Babel

Dear Jordan,

thank you for the response, I really don't want this talk to settle down, but there is a human part in it... I could write those long articles because I have flu and could not sleep after 1AM. Your question about religions is absolutely important and deserves a long response, this is just a short note, sorry for that.

I see religions from a completely different point of view: they are meme constructs that survived during the evolution of the human civilization (which is a very close replica to the biological evolution, with dirty fights among rigid rules), and proved to be able to form a community from human individuals. They are like X-Ray images of strongly-bound human groups from different angles, not "obsolete", in fact the opposite: they contain patterns that can build a super-entity from human beings.

This super-entity: a conscious global human race is the true counterpart of the ASI - in fact, they can't live without the other. We, human individuals are only cells of this global organization - but the organization itself can't emerge if we are not conscious about this fact. I used myself as an example describing how much I am integrated into this system, and that my existence is just meaningless without it. This is true for all of us, but most of us "don't like it".

If we create the ASI while we are separated individuals, our childish approach (to life, the planet, to other humans and to ourselves) will not be able to control it, and inevitably destroy ourselves. The human super-entity can't even exist without its nerve system and brain: the ASI that can hold our accumulated knowledge and can support and connect us with it, let us use and make better decisions, do clear and efficient communication (compared to the current info-guano).

We also disagree on the quality of today's civilization.
Yes, we have million times faster and smaller computers, and can count the hair in Shrek's ear - but the world became even less transparent by them.
We learn the rules of geometry, physics (well, most of us quite hardly) - but where is a Thales today who would find them out by himself?
True, today's literature, films, etc are gigantic, we count thousands of years, millions of light years - but does that compare to the wisdom of Tolstoy, Lao-ce, Jesus, or Douglas Adams?
Techno "music" can be computer generated, and with proper "medication" it can give you the "trance" - but does that compare to Mozart who can break your soul into pieces and build it again (if you can listen and are sober), or the meditation techniques and koans of Zen Buddhism?

I have found my favorite statement about this right here on LinkedIn by Patrick Joiner:

"I suppose one way for a machine to pass the Turing test is to wait until the quality of actual human conversation is so bad that a bot could be an improvement. This seems to be happening here."


I have written a short summary about the "rational part" here: http://hajnalvilag.hu/projects/dust/dustShort.pdf
and about my (naturally irrational) faith in my book, page 67, "ready to fly":
http://hajnalvilag.hu/books/MondoAurora_en.pdf

... but if you excuse me a joke here: if you can really read the Bible, this is the hidden wisdom behind the story of the Tower of Babel. If you read it like a story book: God disturbed the talk of men to stop them reaching the sky.
But if you read it like a cookbook: to reach the sky, you must talk the same language. That "language" is the accumulated knowledge of the human civilization in a globally uniform and usable declarative structure, and "talk" is our current global, simultaneous communication infrastructure.

This is the difference between hordes of isolated ANIs in the hands of selfish, short-visioned individuals, compared to the ASI, in the hands of a strongly-bound human race.
The latter is the only way to reach the sky... or to be honest: essential to survive on this planet that can collapse without help.

42

Köszönöm mindenkinek, aki gondolt rá! :-)



Szóval igen, 42 lettem, tudjuk: "Élet, Világmindenség, meg Minden".
Nos, valóban hosszú idő óta először érzem úgy, hogy lényegében elégedett vagyok azzal, akivé lettem és ameddig eljutottam. Nyugodt lélekkel állíthatom,

• harminc éve foglalkozom olyan kérdésekkel, amelyeken mások nem szeretnek gondolkodni;
• húsz éve dolgozom egy olyan környezetben, amely semmilyen pontatlanságot nem tűr, minden hibát megőriz és a fejemre olvas;
• így mára elég jól fel tudom mérni, mennyire jó egy kérdésre adott válaszom;
• de ami még fontosabb: meg tudom ítélni, menyire jó egy kérdés: van-e esélyem a saját vágyaimtól független választ találnom rá. Ha nem, nincs értelme foglalkozni vele, hiszen csak a saját feltételezéseimet fogom bizonygatni valódi keresés helyett.

Így aztán most úgy látom, a komposzttá válásomig hátralévő tetszőleges hosszúságú időt lehetőségem lesz hitem és legjobb tudásom szerint hasznosan tölteni, és mellette meg tudok élni önpusztító mennyiségű munka, teljes elszegényedés vagy megalázó kompromisszumok nélkül. Végre megértettem a gondolataimat, küzdelmemet körülvevő teljes tartalmi némaságot: a sekélyes hangemberek kioktatását, a "szakértők" elhallgatását. Volt mindegyikből elég.

Nem függök mások meséitől, és nem vakítanak el a sajátjaim sem. Én vagyok a mesélő. Ez pedig elég érdekes, mert szerintem az emberi civilizáció eddigi történetében nem sok olyan időszak volt, amikor ekkora szükség lett volna egy új mesére.

Jelenleg ugyanis három lehetőség van. A legnagyobb matematikai eséllyel rendelkező elsőre: az ostoba ember tönkreteszi a világot, aztán a túlélők hősködnek, vagy jön valami gonosz ellenség, akire rá lehet kenni ugyanezt, vagy jön a "deus ex machina" és mindenki boldog lesz,... nem vesztegetek időt, megtette már ezernyi idióta könyv és film (3D, IMAX, Dolby surround bölcsőde, a Mad Max 2-től az Interstellar-ig).
A szerintem töprengésre érdemes lehetőségek: ha maradt még a világon olyan pénzügyi elit, amelynek agya is van, mi meg maradunk a falka-szellemnél, a következő lépés egy újabb istenkirályság lehet, lásd a Sötét nap túloldalán. Ezt nem is szeretem annyira, mint azt a lehetőséget, hogy kinyitjuk ismét Pandora szelencéjét és "előre" mászunk ki a mostani válságból.

Az általunk ismerni vélt, jelenlegi fogalmainkkal leírható világ ugyanis véget ért (az elemi matematika törvényeiből következő globális pénzügyi csőd; társadalmi, vallási és etnikai feszültségek; klímaváltozás; Fukushima és a várható következő atomkatasztrófák, ...) Egy egymással versengve terjeszkedő közösségekből álló, fizikai feltételek által korlátozott módon kommunikáló civilizáció fogalmai nem alkalmazhatók egy globális, valós időben szerveződő, egyetlen rendszerben gondolkodó faj számára. A kérdés csak az, melyik mese válik valósággá?

A döntés pedig a te kezedben van. Talán ismered a régi történetet a két farkasról:

Egy este az öreg cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta: "Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak.
Egyikük a Rossz. - A düh, irigység, féltékenység, sajnálat, szánalom, kapzsiság, erőszak, önsajnálat, bűntudat, harag, kisebbrendűség, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség és az ego. Másikuk a Jó. - Az öröm, béke, szeretet, remény, nyugalom, alázat, kedvesség, jóindulat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és a hit."
Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját: "És melyik farkas győz?" Az öreg indián mosolyogva válaszolt: "Az, amelyiket eteted."

Nos, én mondok mellé egy másikat.

Jellemzően abból indulunk ki, minden mai mesénk (az előző is) azt sugallja, hogy a csata fehér és fekete között zajlik, és így ha egy küzdelmet látsz, te is keresed a fekete és a fehér oldalt, igyekszel a szerinted jó mellé állni. Pedig attól, hogy ádáz harcot folytatnak, még nem biztos, hogy az egyik fél fehér, a másik fekete - épp ellenkezőleg.

Öldöklő küzdelmet csak fekete folytat feketével; amit ma láthatsz magad körül, mind ilyen. Két fehér küzdelme olyan szinten zajlik, amelyből kívülálló vajmi keveset érthet, ilyenek például nagy tudósok elméleti vitái. Fekete és fehér pedig csak átmenetileg akaszkodik össze, mert semmi közük egymáshoz.

A fekete a győzelemért harcol - a fehér azért, hogy a másik fél segítségével felismerje és javítsa saját tévedéseit. A fekete a saját véleményét szeretné látni - a fehér a legjobb megoldást, bárhonnan is származzon. A fekete "hibátlan", titkolja saját tévedéseit - a fehér büszke minden felismert gyengeségére, és nyíltan beszél a tanulságokról. A fekete azért magyaráz neked, hogy őt kövesd - a fehér azért, hogy felismerd saját valódi értékeidet, és azokat kövesd. A fekete fehérnek igyekszik látszani, hogy jó benyomást keltsen - a fehér a feketeségét mutatja fel, mert a fehér számára természetes. A fekete babonás, értékei rideg gyémántok - a fehér hite hajlékony, körülvesz, mint a köd.

A fekete az, akivé nehéz küzdelem díjaként lenni szeretnél. A fehér az, akivé önmagadat korlátaiddal együtt megismerve és elfogadva válhatsz. A istenkirályság a fekete út - a fehér egy valóban új világé.
Ha a kettő között választani szeretnél, rosszul fogsz dönteni. A különbség megértése kelthet benned olyan motivációt, amely döntésről döntésre, napról napra, évek hosszú során át húz a fehér gondolkodás felé, míg egy nap képes leszel felébredni.

Tiszteletet a magyaroknak...

Nem egy ostoba óriásplakátról van szó, hanem Kishantosról.

Tiszteletet érdemel húsz év verejtékes munkája, független nemzetközi szervezetek objektív értékelése, a jövő nemzedékek igényeit tudományos alapossággal figyelembe vevő, önkorlátozó gazdálkodás.



A politikus urakat ugyanis (színtől függetlenül) elvileg azért tartjuk, azért kapják tőlünk a fizetésüket, hogy ilyen ne történjen - nem pedig azért, hogy egyértelműen közreműködjenek, aktív szerepet vállaljanak benne. És ha Ukrajnára nézünk, láthatjuk, hogy ez csak a kezdet.

Üzenjen bármit Brüsszelnek az én orrom alá dugott plakáton (miközben azt hiszi, nem értem ezt a mondatot: "pay no attention to what I say to get elected"), ezért tőlem tiszteletet nem kap. Legfeljebb tőlem telhetően udvarias kérést arra, hogy a nevemben, vagy rám bármilyen módon hivatkozva lehetőleg még egyszer egy árva szót ne szóljon.


2014.05.10

Olvas, figyel, gondolkodik... emlékszik: ez bizony látható volt, és volt mód az elkerülésére is.
Vagy menjünk messzebbre? 2012 május? 2011 december? 2008 június? 1997 táján?

Az ukránok jelenleg élik át ezt a jövendölést. Vajon nálunk mikor szakad el a cérna? A kishantosiakat támogatók már azt javasolják: üssenek. Akkor az új urak verőlegényeket hozzanak? Ki lő először? Ki robbant? Hányszor kell ugyanazt a baromságot gondolkodás HELYETT megismételni?

A Darwin díj dobogója vár...


2014.05.09

Az önkény pedig nem áll meg, hiába szóltok neki. Nahát... A "sötét erő" nem más, mint a matematika, logika, és az igenis előre látható, szó szerint leírható folyamat. Emlékszel még, kedves Éva a leveleimre? Erre a cikkre? Vagy esetleg Ángyán professzor úr erre a 2012 májusi levélre?

Akkor mi legyen? Kapára-kaszára, hátha itt is lehet Ukrajna? Vagy békésen várni, amíg jön az államcsőd és a görög recept? Végtére is mindegy, hiszen Argentína úgyis megmutatja, merre haladunk...
Mi kell még az ébredéshez? Nem a "tömegnek", hanem NEKTEK, hogy ti is lássátok azt, ami következik...

2014.05.09

Én szóltam, és adtam szerintem életképes javaslatokat is, időben. Így szerintem továbbra sincs semmi esélyetek közvetlenül.
Viszont a vereségetek esély a változásra, mert egyértelműen bizonyítja: a győztes egyáltalán nem ért ahhoz, amiből titeket kiszorít. Az övé a beton a felszínen - a tiétek a mag a földben, alatta.

---

Vajon miről is szól Egyiptom hercege?

- De Mózes... nem láttad, mi történt? A papok is megtették... Életünk továbbra is a fáraó kezében van...
- Igen, Áron, így van. A fáraóé a hatalom.
Elveheti az ételed, az otthonod, a szabadságod. Elveheti a fiaidat, a lányaidat... egy szóval: a fáraó elveheti az életedet.
De van valami, amit nem vehet el tőled. A hitet. Higgyetek, mert látni fogjuk az Úr csodáit.

Mert bizony NEM dajkamese, hanem pontos bemutatása a jelen helyzetnek (az új bérlők is tudnak azon a földön termelni...) Érdemes az egészet megnézni, Ramszesz szerepében sem a "főgonoszt", hanem a képzelt szerep iránti megfelelési vágyat átgondolni. Bátorkodtam egy fordítási hibát (ferdítést) javítani a film magyar szinkronjában: nem "higgyetek és megtapasztaljuk", hanem "mert látni fogjuk" az Úr csodáit.

Nem ahhoz kell a hit, hogy a csodák megtörténjenek, hanem ahhoz, hogy ép lélekkel el tudjuk őket viselni. Korunk csodái nem a tündérmeséink megvalósulásai (örök élet, szegénység megszűnése, mindenki boldog és a szeretetről énekel), hanem amikor a természet ereje átrohan ezeken az óriásplakátokon, a rajtuk tetszelgő papírkutyákon, és újra felnőtt embert követel a gátra nagy mellénnyel hőzöngő, tiszteletért ácsingózó, szelfizgető óvodások helyett (legyen az bármilyen színű politikus, aktivista, vagy maga a Miniszterelnök Úr).

És nincs hová futni, mert belátható időtávon, ezen az egyetlen bolygón kívül ... nincs számunkra hely.

A végső kérdés

Ez is sajátos helyzet... eddig minden írásomat alapvetően önmagamnak és egyfajta láthatatlan "jegyzőkönyv" kedvéért írtam, monológ formájában, túlnyomó többségében egyes vagy többes szám első személyben. Ettől a nagyon régen bevett szokásomtól térek el most, mert ezt személyesen neked írom, aki rászánod az időt az elolvasására. Továbbá szokásommal ellentétben most félek attól, hogy nem sikerül érthetően fogalmaznom, mert nagyon szeretném, ha megértenéd.

Meggyőződésem szerint az életed tudatossága, minősége, ezáltal részvételed a téged körülvevő közösségekben, végső soron pedig az emberi civilizáció jövője múlik azon, milyen mélységben sikerül felfognod a végső kérdést. Nem a "távoli jövőben", hanem ebben a pillanatban, az elkövetkező durván egy év során, melynek során vagy felelős irányítóivá leszünk az elkerülhetetlen változásnak, vagy a mai "elszenvedő-túlélő" hozzáállással sodródunk tovább rémálmaink felé. Ezután már csak "sorsunk" lesz, amit most választunk.

Arra nyilván rájöttél már, hogy teljesen komolyan beszélek, és hogy ennek a kérdésnek semmi köze nincs a Douglas Adams-féle 42-höz - hacsak nem annyiban, hogy ez a kérdés is triviális, és elsőre teljesen abszurdnak tűnhet, hogy ekkora felhajtást csapok körülötte. Ezért aztán következzen egy ráhangoló bevezetés. Előre szólok: nagyon tömény lesz.

Az ésszerűség értelmetlensége

Gondolkodtál már azon, hogy ki vagy te? Kerested már magadban azokat a pontokat, amelyek múlhatatlanul a részeid? Végiggondoltad már azt az utat, amelyet minden emberhez, minden élőlényhez hasonlóan bejársz majd, amelynek során elveszíted azokat a külső jegyeket, amelyek segítségével ma megismered önmagad a tükörben? Mert megváltozik majd az arcod, a tested, a hangod. Megváltozik majd a véleményed egyszerű dolgokról, de sok olyanról is, amiről ma nem tudod elképzelni - ahogy megtörtént már eddig is sokszor. Megváltozik az életed, a körülötted élők köre, a helyszínek, a kapcsolatok. Bármi megváltozhat, egyetlen egyet kivéve: az én-tudatodat, azt a gondolathalmazt, amely az éppen jelenlévő állapotodat úgy nevezi: "én".

Gondolkodtál már azon, mi is az én-tudat, mi vezethetett a kialakulásához, egyáltalán: miért gondolkodunk és miért létezik ez a fogalom, hogy "én"? A válasz szerintem viszonylag egyszerű: ez igen hatékony módja a túlélésnek. Egy olyan egyed, amely képes felfogni a környezetét, elemezni az őt érő ingereket, kiválasztani a fontosakat a lényegtelenek tömegéből, utólag értékelni a tapasztalatokat és tervezni a jövőbeli tevékenységeket, ... nos, egy ilyen egyed hatékonyabb a túlélésért folytatott versenyben, és így nyilván ezt a különleges képességét módja van elterjeszteni fajában.

Adott tehát egy olyan berendezés, az emberi agy, amelynek elsődleges célja az őt hordozó emberi lény egészségének, életének megőrzése. Ehhez alakul ki a teljes működési szabályrendszere (fájdalom, félelem, vágyak és akarat), ennek érdekében dolgozik egész létezése során, elemzi a rendelkezésére álló adatokat, általánosít, ismereteket csoportosít, következtet. A nagyobb következtetési kapacitással rendelkező agy hatékonyabb, előnyben van a kevésbé összetett változatokkal szemben, az evolúciós nyomás egyértelműen a növekedés irányába hat, amíg... el nem éri azt a fejlettségi szintet, amikor kénytelen elismerni saját vereségét.

Minden következtetési lánc végső soron arra vezet, hogy legfontosabb feladatának ellátására képtelen. Hiába vagy óvatos, hiába tanulsz, hiába vagy erős, bármelyik pillanatban bekövetkezhet olyan esemény, amely szörnyű fizikai vagy lelki fájdalmat okozhat neked. Hiába minden erőfeszítés, bármelyik pillanat lehet az utolsó. Halálod nem véletlenszerű, hanem teljes bizonyossággal bekövetkező esemény. Minden embert, minden dolgot, amit szeretsz, vagy elveszítesz életed során - vagy a megmaradó kevesek közé fog tartozni, amelyeket haláloddal veszítesz el. Agyad úrrá tesz téged az idő felett: lehetőséget ad rá, hogy a múltbeli tapasztalataidat a jelenben hasznosítsd, illetve hogy a jelenben felkészülj jövőbeli feladatokra; ugyanakkor viszont eléd hozza azt a jövőt, amelynek te már nem leszel a része.

Két lehetőséged van. Képes lehetsz elfogadni a saját múlandóságodat, és ezt állhatatos munkával betanítani gondolkodási rendszerednek (amelynek alapfeladatával ez az információ homlokegyenest ellenkezik). Ha ez nem sikerül, akkor kénytelen vagy elfogadni, hogy elméd "védekező módba" kapcsol: addig csökkenti saját feldolgozóképességét, amíg képes lesz megszabadulni a vereség-tudattól. Erre két eszköze van: babonás és ragaszkodó hit-féleség egy mások által sugalmazott felsőbb rendben - vagy éppen ennek a rendnek a tagadása. A kettő között lényegi különbség nincs, mindkettő alapja gondolatmenetek automatikus lezárása egy ponton túl. Ezáltal fennmarad az én-tudat és a cselekvőképesség, viszont egyfajta gyermeki szint rögzül, amelyből kiszakadni lehetetlen: a bonyolultabb következtetési láncok végén folyton megjelenik a "mumus": a tudatosan nem feldolgozott, zsigeri szintű halálfélelem.

Amikor megtaláltam a legegyszerűbb motivációt, a tudat küszöbe alá söpört halálfélelmet, a világ nagyon egyszerűvé vált. Az enélkül érthetetlen, logikátlannak tűnő emberi viselkedés, történelmi vagy gazdasági folyamatok magyarázata az, hogy az emberi gondolkodás alapvetően, belső törvényeit követő módon irracionális, és ez ölt testet számtalan alakban. Ez könnyű választ adott a saját gondolkodásom látható egyediségére is, mivel én nagyon régóta tudatosan törekszem a halál tényének maradéktalan és érzelemmentes beépítésére. Ez azonban "csak" egy válasz, zárt, kerek dolog.

A lényeg viszont az a kérdés, amelyet ez az állapot szül, a végső kérdés, amely minden ember, minden emberi közösség és végső soron az emberi faj teljes történetének mozgatója.

A végső kérdés: Miért?

"Fogadni mertél volna rá", ugye? Nekem mégis nagyon hosszú út vezetett hozzá. Az első probléma a kérdés kétarcúsága: egyszerre értjük rajta azt, hogy "mi okból?" illetve hogy "milyen céllal?", vagyis hogy gondolkodásunk és tevékenységünk a helyzet és szándékok helyes felmérésén vagy a célok helyes kijelölésén alapul. Akkor egyértelműnek tekintettem, hogy a célok kijelölése, az ahhoz való ragaszkodás komoly károkat okozhat, és olyan tevékenységre késztethet, amelyek mögül hiányzik az esélyek és képességek megfelelő elemzése. A végeredmény ilyen esetben borítékolható tévedés, ráadásul az addig megtett úthoz, a befektetett munkához való ragaszkodás rögzíti is azt, és még nehezebbé teszi az objektív önértékelést.

Mégis, minden bánatunkat, félelmünket, veszteségünket két dolog kíséri. Az egyik az ima, egyfajta könyörgés, reménykedés, természet feletti erők megszólítása, akik vagy amelyek számunkra megfelelő kimenetelről gondoskodhatnak - a másik pedig az örök kérdés: miért? És ez a kérdés nem az okokra vonatkozik. Nem az érdekel téged, hogy milyen lelki tényezők miatt hagyott el az, akit szeretsz vagy szeretni vélsz - sőt, minden erőddel arra törekszel, hogy utóbb az ő hibájának tekinthesd a történteket. Nem az érdekel, milyen fizikai folyamatok vezettek a karambolhoz, milyen geológiai jelenségek váltották ki a földrengést. Nem. Az érdekel, milyen rendszerbe illeszthető a számodra fájdalmas történés? Megismerhető-e ez a rendszer olyan mértékben, hogy ennek révén a fájdalmak elkerülhetők legyenek?

Közismert jelenség a gyerekek "miért?" korszaka, és annak elmúlása is - de vajon miért jelenik meg és miért múlik el? A válasz egyszerű: a gyerek pontosan ugyanarra a felsőbb rendszerre kíváncsi, pontosan ugyanazért: a fájdalmak és ütközések elkerülése vezeti ebben. Fejlődésünk során aztán kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy mai világunk nyomasztóan sokat tud az okokról, ehhez képest (pontosabban éppen ennek rovására) riasztóan keveset tud a célokról. Ezzel szemben egy gyökereiben vallásos csoport számára a célok, a jelenségeken túli rend létezése alapállítás, amelyre a teljes közösség léte, minden kapcsolata felépül - ott az okok feltárása szorul inkább háttérbe, hiszen ezek nem is olyan fontosak. 

Mai civilizációnk fejlettsége lényegében annak köszönhető, hogy a gyermeki "Miért?" kérdését egyre inkább az okokra, mint a célokra vonatkoztattuk. Ez technikai eszközök és szervezettség szempontjából rendkívül magasra emelt minket. Nem érdemes elfelejteni: egyedi szinten minimális különbség van egy ezer évvel ezelőtti és egy mai ember között, vagy egy mai svájci, iráni, amerikai vagy észak-koreai ember között. A különbség a minket körülvevő közösségben és az egyedfejlődés során átvett gondolkodási mintákban van.

Az okokat feszegető miértre adott válaszok objektív módon, kísérletek és elemzések révén ellenőrizhetők, továbbfejleszthetők, átadhatók. Ezek minősége az eszközkészletünket, mozgásterünket, magyarul valós képességeinket határozza meg egyéni és közösségi szinten egyaránt, összességében a teljes emberi fajra nézve is. Ugyanakkor nem sok vigaszt nyújtanak a halál és szenvedés elkerülésére kialakult, saját tehetetlenségétől gyötört gondolkodásunknak. Arra a "másik miértre" adott jó válasz lenne megoldás, amely ezek szerint motivációt adnak a cselekvésre, annak ellenére, hogy tudatában vagyunk saját behatárolt létezésünknek.

Jelen korunk "nyugati, európai" gondolkodásmódja hihetetlen részletes válaszokat ad az okokat keresőnek, de semmilyen támpontot nem ad célokra, nagyobb rendszerre nézve. A "válassz szabadon" elv, az egyéni keresőt végtelenül elbizonytalanítja: hogyan válasszak a definíció szerint megismerhetetlen, természetfeletti rendszerről szóló hitet, a számtalan, egymásnak ellentmondó, önmagát kizárólagosan igaznak hirdető változat közül? Az eredmény: hatalmas potenciállal rendelkező, de gyakorlatilag egyhelyben álló, lázálmokat kergető egyén, és a belőlük felépülő társadalom. Elég csak megfigyelni az elvileg jövőképet hordozó fantasztikus irodalom és film elképesztő visszafejlődését az eredetileg tudományos és filozófiai kérdésektől a látványos, ám nyilvánvalóan és bántó módon idióta szintig.

Az emberi civilizáció történelme a miért? tükrében

Állításom szerint minden civilizáció, vagyis nagyobb méretű stabil, önszerveződő embercsoport mögött a célokat feszegető miért kérdésre adott válasz áll. Egy ilyen válasz ugyanis vigaszt nyújt a számukra a tagok számára a végesség tudatával szemben, így felszabadítja, hatékonyabbá teszi gondolkodásukat, képessé a hosszú távú erőfeszítésre, akár az önfeláldozásra is. Aki egy ilyen választ hitelesen képvisel, hatalmat nyer a választ elfogadók fölött, összehangolhatja és irányíthatja azok motivációit.

Kézenfekvő elsőként a vallásos hitre gondolni ebben az esetben, mert a legegyszerűbb példa. Miért történnek így a dolgok? Mert Isten (bármilyen néven nevezzék is) így akarja, és hosszú távon (ami jelentheti a halálod utáni időszakot is) így lesz a legjobb. Vagy a Karma személytelen törvényéből ez következik, és a legjobb amit tehetsz, hogy jól viselkedsz, mert akkor a Karma törvénye jót hoz neked. Ha nem most, akkor a következő életedben. Sajnos azonban a vallásos tanok képviselői gyakran elveszítették hitelességüket, mert időről időre megrészegültek saját hatalmuktól akár egyéni szinten (szexuális vagy anyagi vágyaikat követve), akár szervezetként, politikai tőkét kovácsolva belőle.

Ugyanígy működik azonban a "tudatosság", a "társadalom fejlődése" és az ebbe vetett hit, a felvilágosodás kora, amely lényegében felszívta a vallásból hirdetőinek viselkedése és a hirdetett tanok tisztasága közötti végtelen távolságtól kiábrándult gondolkodó embereket. Azt a vigaszt nyújtotta számukra, hogy e világon, az emberekért, a társadalom fejlődéséért önmagában érdemes létezni, dolgozni, akár meghalni is. Sajnos az így nyert hatalom ugyanolyan részegítő, a félisteni szerepbe került ember számára lényegtelen, hogy ezt Isten vagy a "történelem" jelölte ki számára; ebből ugyanúgy ki lehet ábrándulni.

Hasonló összetartó erő a "haza" és hazafiság fogalma is, ugyanazt a generációkon átívelő folyamatosságot hordozza, ráadásul sokkal konkrétabb kapcsolatot is jelent: földet, vérrokonságot, azonos nyelvet, kultúrát. Ez a gyengéje is egyben: a viselet, a dalok, a tájszólás el is választja az azonos nemzethez tartozókat, minél nagyobb közösséget kíván egybe foglalni, annál "kilúgozottabb", homogénebb, személytelenebb lesz. Egy párszáz fős indián törzs tagjai számára a történelem személyes élmény, közvetlen kapcsolatot és szerepet jelent - a "magyar nép történelme" viszont egy tantárgy, amit az iskolában tanulunk, ezer évet, számtalan csak névről ismert szereplőt jelent. Nagyon más, sokkal kevésbé élő válasz a "miért?" kérdésre.

A jelenkor miértje

"Nyugati civilizációnk" fejlődése során folyamatosan csökkent a "mi értelme" kérdésnek a "mi okból" változattal szemben. Az ebből származó állandó nyugtalanság és keresés hódításra és kutatásra ösztönzött, törvényszerű, hogy a saját "értelmetlenségétől" űzött ember az okok feltárása révén óriási hatalmat szerzett a fizikai világ felett, mind az általa uralt erő, mind pedig a tényleges jelenlét, fizikai és gondolati hódítás révén. A világ populációja fizikailag nem cserélődött le mindenhol a "nyugati" emberre - de a nyugati gondolkodás "megfertőzte" a világ minden általa elérhető lakóját, legyen az kínai, indiai, afrikai vagy eszkimó.

A  nyughatatlanság azonban erőszakot szül, a miértek pedig vetélkednek az ember gondolkodásában - fizikai szinten ez emberek és területek birtoklását, az értük folyó ideológiai, majd ebből törvényszerűen fizikai küzdelembe csapó harcot jelentik. Ezek a kezdetleges időkben állandó, elhúzódó csatározásokat jelentettek, mert kevés volt a felesleges, egymás irtására pazarolható erőforrás. Ezek mértéke azonban meredeken emelkedett, és végül, a hidegháború, a minden résztvevő elkerülhetetlen pusztulásával fenyegető, egy nap alatt véget is érő atomkatasztrófa rémébe torkollott. Világossá vált, hogy a miértek végső összecsapása (a "keresztény kapitalista" és az "ateista szocialista" rend között) elkerülhetetlen, ugyanakkor eldönthetetlen és megvívhatatlan küzdelem.

Az emberiség sajátos választ talált: eldobta mindkét változatot, és öncélúvá tette a saját létezését, végső magyarázatként egy eszközt választott: a pénzt. Ma a pénz, és az általa reprezentált hatalom vette át a "miért" kérdésre adott válasz szerepét. Ha valami furcsa dolog történik, gyanús pénzügyi manővereket sejtünk a háttérben. Ha valaki sokat dolgozik, pénzt sejtünk a háttérben. Ha valami megépül vagy tönkremegy, első kérdésünk: ugyan mennyibe kerülhet? Ugyanaz a misztérium, titokzatosság veszi körül, ugyanúgy állandó keresésre, fejlődésre sarkall - viszont egyéni szinten fordít minket egymás ellen, és rögzíti a szabályokat: vevő és eladó, munkás és munkáltató, állampolgár és adóhivatal, adós és hitelező; törvénytisztelő és bűnöző (a kettő között pedig a törvényalkotó...) Undok egy rendszer, ráadásul elvakít minket - de nem rosszabb, mint bármelyik korábbi, és erősen csökkenti a valóban katasztrofális, tisztán nemzeti vagy vallásháború esélyét. A pénz nyelvén mindig lehet alkudozni - Istenről vagy hazáról nem.

A küszöbön álló jövő

Nem sok értelme lenne ennek az eszmefuttatásnak, ha nem tudnék a végén valami pozitívval szolgálni. Pedig pontosan ezt kívánom tenni: ajánlok egy új választ a miért kérdésre. Ez azt is jelenti, hogy a vele járó hatalmat kívánom? Nos, nem egészen. Azt állítom, hogy történelmi jelentőségű fordulópontra értünk - pontosabban túlszaladtunk rajta anélkül, hogy tudatosult volna a jelentősége.

A "mi értelme?" kérdése mindeddig csak ködös válaszok születhettek. Nem voltunk tisztában a világunkat mozgató számtalan erővel, nem rendelkeztünk földrajzi, társadalomtudományi, orvosi, lélektani ismeretekkel, infrastruktúránk nem tette lehetővé azt, hogy objektív, egyidejű vitákat folytassunk egyes szakterületek kiemelkedő tudósaival, felhasználva minden korábbi ismeretet és felfedezést is. 

Ma mindez rendelkezésünkre áll. Informatikai rendszereink képesek egyetlen egységként kezelni a Föld bolygó minden adatát, a rendelkezésünkre álló összes tudást, emberi és fizikai erőforrást. Képesek vagyunk valóban és szó szerint fajunk legjobb tudása szerint elemezni kérdéseket és feladatokat, terveket készíteni ezek megoldására, ellenőrizni a folyamatokat, felismerni és javítani a hibákat. Képesek lehetünk egyetlen szervezetként gondolni erre az élő világra, egyetlen folyamatként kezelni az emberi faj működését, és benne egyéni szerepünket. Nyilván ezek a válaszok elhomályosítják a pénz kérdését, és arról fogunk beszélni, hogyan befolyásolja az oktatás minősége a várható gondolkodási színvonalat, mire megöregszünk és segítségre szorulunk. Hogyan lehetne csökkenteni az energiafelhasználásunkat, eltakarítani azt a rettenetes mennyiségű szemetet, amit mégsem lenne jó az utódainkra hagyni. És így tovább.

Röviden: fajunk történetében egyedülálló módon képesek lehetünk végre objektív választ adni a miért kérdésére. Kijelölhetjük céljainkat, amelyekért fajként érdemes küzdenünk, megtalálhatjuk benne saját szerepünket a jelenben, és egész életünk folyamára. Persze ebben a pillanatban nem mondhatjuk meg, hol leszünk öt év múlva, ahogy az időjárás jelentés sem tudja megjósolni pontosan a várható jelenségeket - de tudatosan választhatunk pályát, valóban jelen lehetünk azoknál a folyamatoknál, amelyeket fontosnak tartunk, láthatjuk jelenlétünk hatását és eredményeit. Képességeinknek és erőfeszítéseinknek megfelelő mértékben ugyan, de befolyást gyakorolhatunk a világra, amelyen jelenleg csak értéktelen fényképek, filmek és csacsogás révén hagyunk gyorsan fakuló nyomokat. 

Összefoglalva: véleményem szerint most esélyünk van arra, hogy tudatos fajjá váljunk, ennek érdekében, és ilyen faj tagjaként pedig érdemes létezni, alkotni - még akkor is, ha egyénként időnk véges, testünk pedig esendő.

"Tudja itt valaki, mi az az Egység?"

Régen voltam itt és nem tudom lehet e a fórumban keresni. Tudja itt valaki, mi az az Egység?Ha valaki tudja, akkor mennyire mélyen és mennyire meggyőzően?

A kérdés vicces, de beleszaladtam, és hirtelen kedvem támadt írni róla.

Számomra az egység azt jelenti, hogy önismeret, szaktudás, politika, technológia, történelem, lélektan és társadalomtudomány területéről származó ismeretek és következtetések egyetlen hálózatot alkotnak. Mondom: alkotnak önmagukban, tőlem függetlenül.

Nagyon hosszú idő és kíméletlen elemezgetés révén az emberi elme alkalmassá válhat arra, hogy ezt a hálózatot hiányos tudása és képességei dacára felismerje, önmagát ennek közepén, a világot a külső oldalán érzékelje. Ez végtelen magányos dolog, mert ha hasonló látásmódú emberrel találkozik, nincs mit mondania - de egyetlen egyet sem talál, a többiek számára pedig érthetetlen, amit mond. Ugyanakkor ez lényegtelen, mert ez az állapot teljesen egyértelmű feladatokat és utat rajzol, melynek követésére minden erőre szükség van, és minden lényeges visszajelzést megad, továbbá az állapothoz vezető út végiggondolása elég meggyőző arra nézve, hogy nincs kint és bent: minden külső történésre pont úgy és pont akkor volt szükség, hogy a belső kialakulhasson, és ez így is fog maradni. A hálózat alkotta gömb csupán azért fontos, hogy a külső jelenségek önmagukban, önámítás és illúziók kergetése nélkül értelmezhetőkké váljanak, az egyén számára minden ismeretével harmóniában álló azonnali reakciókká alakuljanak. Az aktuális képességeinek határáig tágított emberi tudat mint szappanbuborék: színes, mozog és torzít ugyan - de semmit nem takar, és a pillanatnyi körülményekhez a minimális belső feszültséggel alkalmazkodni képes, térben zárt, lágy formát alkot.

Viszont szerintem a Mátrix első részének forgatókönyvét megíró ember tudja ezt. Talán őt keresed. Vagy inkább azt, hogy végre megértsd, és magad válj azzá, akit keresel.

Eredeti hely

Válasz erre

Hajnalvilág nagykövete

Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek. 

Nagyon hosszú ideig erre az alapra (1, 2) fűztem fel elmélkedéseimet. Röviden: gondolkodásunk alapvetően két részre osztható. Az egyik az érzékelésből, tapasztalatokból, ismeretekből logikus következtetésekkel felépíthető "racionális világkép", a tudás. A másik pedig az a rész, amivel a tudásunk és a valóság közötti hézagot kitöltjük, mindaz, amin gondolkodunk ugyan, de nem-tudás: a hit.

A tudás szükségszerűen véges. Érzékeink rettentő gyengécskék még ott is, ahol éppen állunk, a világ pedig olyan hatalmas, és bármelyik jelensége bármely pillanatban hatással lehet ránk. Minél több ismerettel és tapasztalattal rendelkezünk, annál nagyobb a tudásunk, de annál jobban látjuk ennek végességét és annak lehetőségét, hogy tetszőleges mértékben, akár totálisan is tévedhetünk. Következésképpen: a tudásunk alapján cselekedhetünk, sőt, csak így érdemes, hiszen egyébként olyan hibákat követünk el, amelyekből nem tanulhatunk (nem javíthatjuk a tevékenységhez felhasznált tudásunk hibáit).

Alapvető döntéseket azonban nem tudásunk, hanem a hitünk szerint hozunk. Itt nyilván nem a tevékenység során végrehajtott számtalan, tudás-alapú döntésről van szó, hanem azokról a döntésekről, amikkel életünk irányát meghatározzuk, tevékenységet választunk, és az ezekből később származó tapasztalások felé nyitjuk meg utunkat.

Másként fogalmazva: A tudás a válaszok keresésére alkalmas - viszont a hitünk szerint választjuk ki azokat a kérdéseket, amelyekre választ keresünk. Hit és tudás összekeverése katasztrofális hiba, mert egymást nem kizáró, hanem kiegészítő, saját jogán önállóan létező elemekről beszélünk, egyik sem előbbre való a másiknál, hanem másra használható.

A hit tagadása a tudás javára valójában önbecsapó technokrata elszakadás saját emberi mivoltunktól. A belőle levont hideg következtetéseknek semmi közük nem lehet az emberi élethez, ráadásul arroganciájában képtelen elfogadni saját tévedéseit: addig "javítja" az okos elméletnek meg nem felelő világot, amíg bele nem pusztul. Kedvenc mondás: "a tudomány mai állása szerint"... mivel azonban azt is tudjuk, hogy tudományunk minden hősködés és gigantikus berendezés dacára csak a felszínét kapargatja a világnak, és gyakorlatilag bármekkorát is tévedhetünk. Logikus következtetés szerint tehát épphogy semmit sem lenne szabad csinálnunk, hiszen minden technológiánkra igaz, hogy csak részben, megfigyelésekkel és szokásos megoldásokkal megalapozott, távolról sem teljes vagy abszolút!

A hit tudásként való felhasználása ugyanolyan hiba. Semmilyen belső meggyőződés nem keverhető "tény" formájában a logikus gondolkodásba, cselekedeteink megindoklásába. A hit definíció szerint nem-tudás, hanem egy személyes, teljes felelősséggel vállalt erkölcsi döntés, és attól sem válik többé, hogy sokan foglalkoznak valamiféle tudományosság és tényhalmaz előállításával. Ezek nem objektív, mindenki számára egyértelműen, és gondolkodásától függetlenül bizonyítható tények, hanem szubjektív, egyéni odafordulás és meggyőződés által keletkeznek.

Önmagában az a kijelentés, hogy "Isten ezt mondta" még nem magyarázat egy döntésemre - az viszont, hogy "Én ebben az Istenben hiszek, vállalom ezen döntésem odafordulásom minden felelősségét; ebben a pillanatban Isten szavait így értelmezem, következésképpen ezt és ezt teszem", tökéletesen megalapozott, korrekt indoklás, ráadásul racionálisan vitatható minden pontjában, így lehetőséget ad a változásra, fejlődésre: hiba esetén nem "vagy Isten árult el engem, vagy én őt", hanem kereshetem az általam elkövetett gondolkodási hibákat (felelősség, értelmezés, következtetés, választás).
Gyors fordítás: ha az "Isten" szó helyére "valóságot", "hit" helyett "tudást" írunk, megkapjuk azt a hozzáállást, amely a jelenlegi materialista arrogancia semlegesítésére alkalmas...

Szóval, sok-sok évet töltöttem el ezen megközelítés hatása alatt, mert kedvenc fogalmaimat emeli ki: a személyes felelősséget, a választás szabadságát, az odafordulás, a személyes beleadott erő fontosságát - ezen fogalmak szerint nyugodt lélekkel nevezem magam már jópár éve hívőnek. Nincs szükségem bonyolult teológiai levezetésekre, nem aggódom azon, hogy nem ismerem és nem is érdekel semmilyen angyali vagy démoni szint meg tevékenység. Ahhoz, hogy nyugodt lélekkel és teljes erőmmel törekedjem azokra a dolgokra, amelyek fontosságában hiszek, nincs semmi szükségem az út túlsó felére függesztett zseblámpára: nem azért csinálom, mert valaki ezt mondta, hanem azért, mert legjobb tudásom, felelősségem ezt diktálja. Ezáltal lehetek nyitott arra a lehetőségre, hogy a cél mégsem ott, hanem valahol máshol van: meg tudom keresni tévedésem okát saját felépített rendszeremben, javíthatok rajta, és léphetek tovább - megint "előre", csak kicsit "másfelé". Boldog vagyok, mert nem látok és mégis hiszek.

Ezt az elméletemet adtam elő tegnap is egy beszélgetésben, nagy lelkesedéssel - amikor rájöttem, hogy körülbelül fél éve ez rám már nem igaz. Ma reggel új értelmet nyert a számomra a következő idézet, amivel többször találkoztam már, elfogadtam, mint "mondatot", de abszolút ellentétesnek éreztem a fenti gondolatmenettel, a gondolkodás szabadságával és a felelősségvállalással. Csak hát amikor én nem értek valamit, azt mondom, hogy "még nem értem" - és nem kezdek vitatkozni, így kevesebb dolog miatt kell végül elnézést kérni...

A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.

Ugyanis ez igaz. Számomra mára teljes meggyőződéssé, szilárd valósággá vált a Hajnalvilág. A mai maszkabálnál sokkal valósabbnak látom azt a képet, amelyben öt-tíz év múlva, túlnyomó többségében ugyanezek az emberek, akik ma őrült tempóban pusztítjuk a világot, csukott szemmel hajigáljuk ki az ablakon legszebb kincseinket, miközben az élet értéktelenségén szomorkodunk, szóval mi magunk értelmes célokat tűzünk ki magunk elé, élő, felelősségen és tiszteleten alapuló közösségeket alkotunk, együtt dolgozunk azért, hogy amikor vissza kell tekinteni, büszkék lehessünk a művünkre.

Eddig csak a remény, és valami racionálisan megalapozatlan megszállottság vezetett az úton, egy szabadon választott, foggal-körömmel védelmezett, teljes őszinteséggel "hitnek" nevezett reménykedés abban, hogy az ember jó, és ez a történet jól is működhet. Viszont soha nem csimpaszkodtam bele, tudatosan vállaltam, hogy én lógatom a répát a saját orrom előtt, ezért voltam képes új irányokat keresni, amikor falnak ütköztem.

Most sem azt érzem, hogy rettenetes munkával felkapaszkodtam valaminek a tetejére, amire "az alattam levőknek fel kellene mászni". Nem. A helyzet az, hogy bár még bármelyik pillanatban elsodorhat a víz, talajt értem a folyó túloldalán, és mostantól az a dolgom, hogy ezt a pontot biztossá tegyem, és így lehetőséget teremtsek mások számára is az átlépésre. Nem kell meggyőznöm, "felemelnem", "megvilágosítanom" senkit, nem "feljebb" vagyok, csak "máshol". Én meg vagyok győződve arról, hogy itt a jó, de ettől másokat vezethet más meggyőződés. Nincsenek személyes vágyaim vagy birodalmi hódító terveim, csupán új nevet találtam a feladatomnak, amire a korábbi "csak azért is hívő" megjelölést nyugodt lélekkel cserélem: a Hajnalvilág nagykövete vagyok.

A szabad választás átka

Adott egy rekesz alma, benne a szokásos tartalom: vannak nagyon szépek és kicsit csúnyácskák, meg néhány ütődött, romlásnak indult darab. 

Ha ez a rekesz egy boltban van, mi történik? A vásárló az alma kilójáért fizet a pénztárnál, így nyilván válogatni kezd, kiveszi a legszebbeket, elvégre ugyanannyit fizet a szép almáért, mint a sérültért. Az első néhány vásárló elégedetten távozik, viszont utánuk már csak a csúnyácska, meg kissé sérült almák maradnak. Kevesebb vásárló lép oda, a kosár lassabban ürül, aki vesz, elégedetlen: hogy lehet ennyit kérni ilyen almákért? Végül az almák fogyása megáll, a sérült almák rothadni kezdenek, a csúnyácskák is megbuggyannak, az almák felét kidobják. 

Mi történik, ha az egész rekesz alma az enyém? Az első lépésem, hogy a kicsit sérült almákat kiválogatom, a sérült részt kivágom ha kell, és ezeket eszem meg először (kásába, esetleg almás süteménybe kerülnek). A szépeket kiteszem egy kosárba, ezt esszük napról napra, egyet-egyet. A csúnyácskák hámozva, felvágva megint a reggeli kásába, lepénybe, levesbe kerülnek. Mindegyik almával elégedett vagyok, mert a lehetőségeinek megfelelően használtam fel őket, és az első pillanatban is már menthetetlen darabok kivételével mindegyiket felhasználtam.

Erre varrjatok gombot, közgazdászok, pszichológusok! Mindkét esettel minden rendben van - valójában azonban az első katasztrofálisan rossz a másodikhoz képest. A "szabad" és logikus választás nem feltétlenül a bölcs döntés.

Ha valami az enyém, vagy kiterjesztve: úgy gondolok rá, mint aminek a felhasználásáért felelősséggel tartozom, és rosszul esik minden egyes darab, amit végül ki kell dobnom, akkor jól bánok vele, kihozok belőle mindent, amit lehet, sajnálom, amit végül nem tudok használni. Akár dolgozom is azért, hogy minél többet tudjak megmenteni, nem külső kényszer (törvény vagy pénz) miatt, hanem azért, mert értéknek tekintem magát az "erőforrást", ami jelenleg egy rekesz alma, olyan, amilyen. Minden, amit sikerül így felhasználnom, sikerélményt ad, összességében boldog vagyok, sőt: egy rekesz nyomott alma akár nagyobb boldogságot jelenthet a számomra (sok munkával "megmentem": csinálok fagyasztott reszelt almát, almás pitét, almalevest), mint egy reklám almákat tartalmazó.

Ugyanez egy versengő környezetbe helyezve csak elégedetlenséget szül: haragszom arra, aki elvitte a legszebbeket, nem törődöm azokkal, akik utánam jönnek és én is a legszebbeket veszem ki, végül pedig haragszom a boltra, amiért vacak árut próbál rám sózni a drága pénzemért. A bolt pedig mindent elkövet azért, hogy reklám kinézetű almákkal tölthesse meg a rekeszt. Szó szerint bármit, olyan dolgokat is, amikkel nem értenék egyet, ha látnám: a termék java részét a termelőnél hagyja, kenje a hajára; egy csomót kidob, mert nem szép; "nem kérdezi meg", hogyan marad piros az az alma heteken keresztül, mitől lett háromszor akkora, mint a másik, ...

Ha valami az enyém, igyekszem megjavítani, míg ha kívülállóként "megvásárolom", akkor eldobom, mást választok vagy panaszkodni kezdek.

Most miről is beszélek? Egy rekesz almáról, vagy...

• bármiről, amit tekinthetnék közösségi erőforrásnak? A megtermett almát egymással versenyezve el akarják adni a termelők, vagy úgy gondolják, hogy "ennyi és ilyen almát kaptunk az idén - hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet együtt"? Mert almalé gyártást egyedül nem lehet kezdeni, de húsz gazda már gondolkodhat benne...
• a boltról, ahol összekeveredik a "miénk" a "valahonnan hozottal"? Ahol a termék árát és kívánatosságát hasonlítom össze, nem törődve azzal, hogy az egyik a "miénk", aminek felhasználásáért felelősek vagyunk, a másikat hatalmas energiafelhasználással ezer kilométerekről szállították ide. 
• a "termékek" garmadájáról, amelyek között "szabadon" választok? Akkor érzem magam ostobának, ha nem a kívánatosabb terméket választom - és mindegy, hogy ezt esetleg  vegyszeresen kezelték vagy akár genetikai eszközökkel "kívánatosították", sőt, talán nem is összehasonlítható ("emésztés segítő gyümölcsjoghurt" szemben egy almával). Ezzel pedig távirányítással teszem tönkre az engem helyben ellátó rendszereket ahelyett, hogy segítenék fejlődni neki.
• az életemről? Amiben van szép és van ütődött, sérült rész, de mivel ma ezernyi élet-sablon lebeg a szemem előtt, nyilván a "menő" darabokat válogatom össze, a "lúzereket" félredobom. Amikor pedig az én lúzer időm eljön, ötletem sincs, hogy ezzel mit lehetne kezdeni? Nem gondolom végig, milyen lesz majd öregnek, betegnek, haldoklónak lenni, mindig csak az ifjú, a csillogó, a lobogó hajú sztárok járnak a fejemben. Pedig a csillogás múlandó, a rekeszben pedig ott van a többi is, és azokból is jó lenne a legtöbbet kihozni, nem hagyni mondjuk az intézményesített elbutulásban, Alzheimer kórban megbuggyanni, plasztikai műtétekkel élő viaszfigurákká silányítani.

Naná, hogy ostobaságokat csinálok, pótszereket választok, és főként: bamba értetlenséget a valóság végiggondolása helyett. Az pedig pont olyan, mint egy rekesz alma. Csak a bambaság teszi hasonlóvá egy doboz bonbonhoz ("Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod, mit veszel ki belőle.") Bár a Forrest Gump nagyon jó film, mégis kiábrándító a tény, hogy ma a jelek szerint az emberiség a főhőst tekinti példaképnek...

Megvilágosodás

Tegnap két érdekes dolog is történt velem.

Hatalmas segítséget kaptam egy barátomtól, aki rávilágított arra, mit "nem akarok" csinálni, így végre személyes megéléssé vált az, hogy saját döntésem és visszahúzódásom miatt nem lépek át egy küszöböt.

Utána mesteremet látogattam meg a kórházban. Jó másfél órát töltöttem ott, én lényegében annyit mondtam, hogy továbbra is világmegváltó terveim vannak - ő erre azt mondta, neki elég az a néhány ember, akinek segíteni szeretne, és hosszan mesélt különféle (lényegében hétköznapi) élményeiről. Miközben eljöttem tőle, a történet átfordult a fejemben. Ő mester, és pontosan annyit kaptam tőle, amennyit én beletettem a beszélgetésbe - másrészt, elkezdett forogni a fejemben a kérdés: Figyeltél arra, amit mondott?

---

Álmomban egy színházban voltam. Robin Williams (Pán Péter a Hook kapitányban) rendezte a darabot, de nagyon furcsa volt, mert mintha én játszottam volna Robin Williams szerepét, miközben ő igazgatta a dolgokat a színpadon, és számtalan szereplőt is eljátszott egyszerre.

Tudtam, hogy valamikor már játszottam ezt a szerepet, és megtanultam a szöveget is, de most teljesen bizonytalan voltam, a szövegkönyv egyáltalán nem volt a fejemben. A darab futott, a nézők látták, én úgy gondoltam, hogy akkor biztos még nincs baj, hiszen furcsa csönd lenne, ha már be kellett volna jönnöm.

Az idő telt, bennem pedig egyre nőtt a feszültség, hogy elrontok valamit. Végül vettem a bátorságot, és szóltam Robinnak, aki megjelent mellettem. Iszonyú nehéz volt, de kipréseltem magamból a vallomást: tudom, hogy létezik a szerep, és talán valamikor tudtam is, töredékekre emlékszem belőle - de most képtelen vagyok eljátszani. Nem tudom, mikor kell bejönnöm, nem tudom, kinek mit kell mondanom, az egész előadás szét fog esni miattam, óriási botrány lesz. Mit csináljak?

Robin hosszan rám nézett, és látta, hogy teljesen kétségbe vagyok esve, őszintén hajlandó vagyok bármire, hogy ezt a kínos helyzetet elkerüljem. Azt mondta: Végre!

Kézen fogott engem, szép lassan visszasétált a színpadra, levette a jelmezét. Ott meghajolt, bemutatott engem, és azt mondta: ennek a darabnak vége, mostantól velem kell beérni. Én zavarban voltam, de egyre erősebben éreztem, hogy igaza van. A színdarab jó és szórakoztató, de nem a lényeg, és olyan dolgok elmondásáért vagyok itt, amiket nem lehet szerepként eljátszani.

A történetben volt még egy csavar: rájöttem, hogy "ő" nincs. Én voltam és én vagyok csupán a színpadon, egész idő alatt.

---

Most azt hiszem, mindössze ennyi a megvilágosodás. Annak megélése, hogy nincs szerep.

Csak én magam vagyok, és én alakítom magam körül a történetet. Minél őszintébb, nyíltabb vagyok, annál pontosabban érthetem a körülöttem játszódó történetet, és annál több lehetőséget adok a mellettem állóknak arra, hogy közösen játsszunk. Sokáig segít az, hogy elképzelek egy forgatókönyvet, és eljátszom a szerepemet, viszont van egy pont, amin túl csak akkor lehet lépni, ha ráébredek, hogy ez is csak illúzió.

A következtetés durva. Az általam megálmodott "kiút" csak akkor működik, ha a mintaadó, szervező emberek megvilágosodottak.

Erről szól a játék.