Rosszabb is lehetett volna...

A keserű pirula

A párbeszéd folytatódik, bár elég nagy csúszásokkal: jómunkásemberként kevés most az időm, a kérdések pedig elég alapos átgondolást igényelnek... A válaszokban nem követem az eredeti sorrendet, inkább számomra emelkedő fontosság szerint rendeztem őket.

"Egy érdemi beszélgetés…"
Örülök annak, ha így gondolod, 

"Pedig nem hittem már abban, hogy létezik ilyen..."
bár ez a hozzáállás szerintem nem túl célravezető…

Bemelegítésként kezdjünk ezzel. "A hit pedig a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés." Ennek a definíciónak számomra semmi köze nincs Istenhez, a Nirvánához vagy a természettudományokhoz, csupán egy konstruktív emberi hozzáállást jelent: elképzelek egy számomra szimpatikus rendet, azt valóságosnak tekintem és ehhez mérten cselekszem.

Sokáig hittem abban, hogy írásaim révén megtalálhatok olyan embereket, akik számára mindez nem újdonság, csak nem így öntik szavakba. Ez a hozzáállás tett képessé arra, hogy számtalan félbemaradt, szerencsétlen kommunikációs kísérlet dacára törekedjem a számomra elérhető legmagasabb szinten írni, beszélni.

Ma már nem hiszek benne: nincs szükségem arra, hogy ezt a virtuális beszélgetőtársat répaként az orrom elé lógassam. Elfogadom a jelen gondolati magányát ugyanúgy, mint egy párbeszéd lehetőségét. Ha tényleg van értelme annak, amit és ahogyan csinálok, a kapcsolat túlnyomó része virtuális, időben eltolt "párbeszéd" lesz: régen nem létezem már akkor, amikor valaki elmosolyodik egy-egy mondatomon.

Persze lehet, hogy ez nem "célravezető" - viszont ez számomra nem sokat jelent, hiszen a cél és ok alapú gondolkodás különbségét olyan régen elrendeztem magamban, hogy már csak akkor jut eszembe, ha emlékeztetnek rá.

1. Ha adott egy földönkívüli faj, amely egy saját technológia révén képes az együttműködésre, akkor miért ne osztaná meg ezt a technológiát velünk, magunkra és elérhető környezetünkre veszélyes, a szükséges technológia híján együttműködni képtelen emberekkel?

De ha túl elrugaszkodott a példa, akkor itt egy másik: Ha tudomásod lenne egy 500 fős dél-amerikai bennszülött törzsről, amely időnként, ínségesebb időkben kannibalizmusra vetemedik, mit tennél? Békén hagynád őket, vagy az általad ismert technológiák megosztásával segítenél nekik, tudván, hogy egy egységes közösség jobb, mint 2 különálló részközösség?

Egy új közösség felfedezésekor már nincs értelme a saját közösségedre, mint zárt rendszerre tekinteni.

Elég összetett kérdés, kezdem a végéről. Egy új közösség felfedezése semmiben nem változtatja meg a saját közösségem belső szerkezetét, igazságról és világról alkotott képét - vagyis attól még ugyanaz a zárt rendszer marad. Az új közösség szerkezetének, tudásának, a benne megjelenő tőlünk független tapasztalat-tömegének integrációja hosszú, és nem "megúszható" folyamat - amit viszont a kívülállóként történő minősítés, véleményalkotás lehetetlenné tesz! Az integráció (jó esetben) kétirányú, kölcsönös és egyenrangú folyamat.

Nagyon jó a példa. Tegyük fel, hogy a "fejletlen" dél-amerikai bennszülött törzs a megölt ellenfél testét (nyilvánvaló erőforrás-ínség miatt) nem kukacokkal eteti fel, hanem (rituális keretekkel körülvett, szabályozott módon) élelemnek tekinti. Tegyük hozzá, hasonló eset "nyugati emberekkel" is megtörtént már, könyvet és filmeket készítenek róla - csak itt nem extrém esetről, hanem egy állandóan fennálló szűk erőforrású környezetről, és az ahhoz való közösségi alkalmazkodásról beszélünk.

Mi viszont "fejlettek" vagyunk - "technológia" szempontjából mindenképp: minden ismeretem arra vezet, hogy ma "elképzelhetetlen" életminőséget lennénk képesek létrehozni globálisan, minden emberre kiterjesztve, beleértve az utánunk jövő generációkat is. Akár ma elkezdhetnénk... szóval nem a "technológia hiányával" van a gond, hanem az elbaltázott hozzáállásunkkal. A béke-harcos államok hatalmas gyárakban állítanak elő szinte csak civil áldozatokat szedő, ám "betilthatatlan" taposóaknákat, óriási erőforrásokat fordítunk más, "rossz" emberek megfertőzésére, megmérgezésére, porrá égetésére, ... Bioüzemanyaggal tankolt hobbiterepjárókból nézzük, ahogy "mások" ipari hulladékot esznek ("xxxgazdaságos yyy" néven). Tudomásul vesszük, hogy "fejlett" életmódunk a jövő generációk tartalékait éli fel, és jó eséllyel őket kannibállá tesszük mai pazarlásunkkal. Na de megenni? Juj, azt nem.

Szóval én a mai emberi civilizációt és gondolkodást egyáltalán nem tekintem "megosztható" de egyáltalán megosztandó értéknek vagy "fejlettségnek". Valójában a dél-amerikai "fúj-kannibál" törzsedet a mai bunkó emberiségnek mindenképpen békén kellene hagynia, mert lehet, hogy belőlük még akkor is marad valami, amikor mi már kirúgtuk magunk alól a sámlit. Ugyanígy teszi lehetetlenné civilizációnk mai állapota a külső segítség elfogadását: ha létezik fölöttünk álló, minket ismerő civilizáció, az sem tehet mást, mint megvárja, hogy felébredünk-e saját lázálmunkból, vagy belepusztulunk.

Ha pedig mégis van megosztható tudás és befogadásra alkalmas civilizáció, akkor az átadásra létezik recept, ami ráadásul nem mond ellent a mondákban és vallásokban leírt forgatókönyveknek (beleértve azok későbbi elfajulását, emberáldozati rítusok kialakulását). A Hajnalvilágban is szántam erre pár sort (111. oldal).

... Majd ezen vállalatok oly mértékben lesznek kénytelenek ennek a rendszernek a használatát a vállalaton belüli szolgáltatásokra is mindinkább kiterjeszteni, hogy a végén azt veszik észre, hogy a vállalatokon belül már semmiféle pénzforgalom nem történik, csak vállalatok között. Majd mindezek után, a további rájuk nehezedő nyomás hatására arra kényszerülnek, hogy más vállalatokkal olvadjanak össze részben, később egészben. ...

Csak azt nem értem, hol itt a "majd"? Nem erről szólnak jelenleg a multinacionális vállalatok? Az egyes leányvállalatok, termelő üzemek egyáltalán nem önálló entitásként "fizetnek" egymásnak a szolgáltatásokért, éppen ellenkezőleg: pontos, a cégre nézve globális tervet követve, külső erőforrásként kezelik és osztják el a pénzt ugyanúgy, mint az embereket, munkaidőt, gépeket és termékeket. Ez a jelen, nem a jövő - az pedig teljesen érdektelen, hogy ezt felhő alapú rendszerek vagy helyi fejlesztések valósítják meg. Éppen a pénz, mint közvetítő eszköz kihagyása, a közvetlen erőforrás-alapú tervezés és működtetés, a demokrácia-szerűség helyett szigorú hierarchia és "diktatórikus" irányítás, a valós és személyes felelősség jelenléte miatt hatékonyabbak, mint a különálló vállalatok és szervezetek halmaza, más néven: nemzetgazdaság. Jelen állás szerint valóban tönkreteszik az utóbbit, ami egyenesen vezet az általad is felvázolt, a mai pénz fogalmát megszüntető globális vállalatbirodalom felé. Ez szerintem is a legvalószínűbb, és legkisebb áldozattal járó kimenetel, civilizációs szempontból viszont zsákutca - de ezt is leírtam, indokoltam (84-85 oldal). A mai magyar közélet ezen átalakulás tragikomikus szemléltetésének is tekinthető.

... Szerintem jó néhányan vannak olyanok, akik épp egy hasonló, a pénz szervezőerejét helyettesítő rendszeren dolgoznak, csak éppen nincsenek olyan írói vénával megáldva, sőt valószínűleg még jóval paranoiásabbak is, mint te, ahhoz, hogy könyveket írjanak és blogot vezessenek. Így nehezebb beléjük botlani, pláne felfigyelni rájuk. Tízmilliók keresik a rendszert alternatíváit világszerte. Biztosra veszem, hogy akad közöttük legalább néhány 100 komolyabb programozó akik ezen dolgoznak, elvégre mi lenne ennél hívogatóbb kihívás? El tudom képzelni, hogy Kína, India, Argentína, vagy más országokban, melyek felől egyébként sosem hall az ember, hasonló rendszerek már akár több ezer fős közösségeket tarthatnak fenn. ...

Szerintem ennek esélye gyakorlatilag nulla. Aki a lényeget felfogja, nem paranoid, nem fél, mert pontosan látja tapasztalja, hogy nyugodtan elmondhatja a véleményét, azt érdemben meghallani nem fogja senki. Persze ha rossz helyen született, agyoncsapnák miatta, de elég esze van hozzá, hogy inkább "súgó" legyen, és ne menjen végig ezen az úton.

Sok éve keresem folyamatosan azokat a jeleket, amik ilyen kezdeményezésekről szólnának, de egy rakás összeesküvés-elméleten meg "másfajta pénzen" kívül nem találtam semmit. Persze, van ezernyi tálentum-kör és megfelelő szoftver vezérlő környezet - de minimális az esélye annak, hogy egy ezer fős közösséget szervező rendszer tervezésekor tízmilliárd emberre skálázható, bármilyen környezetre átvihető megoldást keresnének. Ez utóbbi ugyanis rohadt nehéz meló, sok évnyi személyes tapasztalat nélkül elég esélytelen. Nézegettem én a ma már igen széles nyílt forrású palettát, fórumokat, blogokat, egyebeket; számos hasonlónak tűnő kezdeményezéssel megpróbáltam kapcsolatot felvenni, eredménytelenül. Persze az is lehet, hogy "mindenki szembe megy..." :-)

Ahol pedig az üzleti megfontolások is számítanak, ott nem születhet meg ez a rendszer, mert létrehozása ellentétes a szervezet közvetlen értékelési szempontjaival: ha termék előállító (Google, Microsoft, Oracle, Apple, ...), akkor nem érdekelt a konkurens platformok transzparens, egyenértékű támogatásában; ha "használó" (termelő, akár multinacionális méretű üzemek: Coca-Cola, Adidas, ... vagy kormányok), akkor a sokplatformos, hosszú távú fejlesztés sokszoros erőforrásigényét és fejlesztési idejét nem tudja vállalni. Inkább megfizetnek még néhány informatikai szakmunkást, aki különféle rendszerek között adatokat lapátolgatnak havi fix összegért.

Addig, amíg minden héten/hónapban új, egymásnak gyakran ellentmondó, mások által valószínűleg meg nem értett, megkérdőjelezett, vagy esetleg elítélt életfilozófiákkal állok elő, vagyis amíg a világról alkotott képem annyira képlékeny, hogy ne lehessek még abban se szinte biztos, hogy a most leírtakat, akár hónapok, esetleg évek elteltével, érvekkel meg tudom védeni, addig a nagy nyilvánosság előtt nem szeretném a nevemet vállalni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy amíg te az igencsak jó lapjaiddal megteheted, hogy nyíltan játssz, addig én a sajátjaimat még meg sem néztem.

"Life is a journey, not a destination."
Addig valóban semmi értelme mások előtt megnyilatkozni, amíg úgy véled, hogy egyszer tudni fogod a tutit, amit mások elé tárhatsz, mint megoldást. Ennél csak egy nagyobb szívás van: ha valóban elhiszed, hogy tudod a tutit, és mások elé tárod... az már tényleg elég szánalmas, totális félreértése a helyzetnek.

Szerintem a játék a következő: emberek vagyunk, és ennek definíció szinten része a részleges tudás. Már észre sem vehetünk minden fontos dolgot, mert nem tudnánk feldolgozni, ezért folyamatosan szűrünk már a bemenő adatok szintjén. Utána az értelmezés újra egyedi világképünktől függ, amely jó esetben folyamatosan változik a tapasztalatok hatására (rosszabb esetben megcsontosodik, onnantól kezdve válhatunk ész-osztó közhely-gyárrá). Következésképpen: csak addig érdemes meghallgatni azt amit mondok, amíg úgy állok hozzá, hogy az megváltozhat. Csak azt tudom vállalni, hogy elmondom, akkor miért tűnt logikusnak az akkori megközelítésem - és ha megváltozott, miért történt.

Nem az "abszolút igazságot" adhatjuk egymásnak, hanem őszinteséget: annak elmesélését, hogy mi mit gondolunk, és miért jutottunk erre a következtetésre. Tizen-pár éve így kezdtem el "teregetni a lapjaimat" - ma sem látom másként; a filozófiák elítélhetőségével kapcsolatban pedig szintén igyekeztem magasra tenni a lécet... A lapjaimat pedig éppen azért látom (talán tényleg jobban, mint te), mert folyamatosan terítem őket...

 Csak nem te voltál az, aki erre a képre hivatkozott nemrég? :-)

"A környező rendszerben végzett önsorsrontás csak a felszín, a lényeg, hogy képes vagy-e az ennek ELKERÜLÉSÉRE optimalizált agyadba integrálni saját halandóságod és minden feltétel dacára totális létbizonytalanságod elfogadását?"

Ha az eddigiekből nem egyértelmű számodra, hogy erre képes vagyok-e, akkor attól tartok, vagy nem értem a kérdést, vagy a válaszom nem. Nem értem, pontosan mit és miért vársz el tőlem.

De addig is... Tudom, hogy a jelenlegi technológiánk mellett a létidőm véges. Tudom, hogy elvileg bármelyik pillanatban feldobhatom a pacskert, és hogy halálom után az alapszükségleteimet már nem lesz lehetőségem kielégíteni. Viszont lehetségesnek tartom, hogy még életemben elérjük azt a technológiai fejlettséget, hogy a várható élettartamunk gyorsabban növekedjen, mint amilyen gyorsan én öregszem. Kvantum számítógépek és az emberénél is fejlettebb mesterséges intelligencia mellett elképzelhetőnek tartom, hogy néhány évtizeden belül elérjük ezt a szintet. Ha ilyen addigra nem lesz, akkor valószínűnek tartom, hogy addigra többé-kevésbé már kipusztultunk, amivel nem érdemes számolni. Ergo több értelme van annak, ha úgy gondolkodsz, hogy „úgyis örökké fogok élni”, melyet egyébként csak úgy érhetsz el, ha összefogsz(!), mint beletörődni abba, hogy „úgysem…”, és ennek ellenére próbálsz meg összefogni azzal vigasztalva magadat, hogy ha már neked nem is az utódaidnak talán jobb lesz. Mert ez utóbbi az örökélethez képest, amely egyébként nem zárja ki azt, hogy az utódaidnak jó legyen, relatíve sovány vigasz.

Nem "várok el" semmit. Az állítom, hogy ez egy téves megközelítés, és amíg kitartasz mellette, semmit nem érthetsz meg abból, amit mondok.

1: Orbitális önbecsapás ez az "öröklétbe beletörődés". Jól hangzik, szépséghibája csupán az, hogy az összes élőlény létezéséből az ellenkező következtetés vonható le: eddig minden egyes egyed elpusztult. Ez olyan mértékű megerőszakolása a logikus gondolkodásnak, amely után már nincs értelme semmilyen lépésnek.
2: Az öröklétért alkudozni folyamatos pótcselekvése az emberi gondolkodásnak. Ugyan miféle minőségi különbséget jelent ezt kvantum számítógép és MI emlegetése mellett tenni? Nem ugyanaz, mint egy ősz szakállú mindenható bácsinak kuncsorogni, vagy éppen Zeusszal, vudu varázslatokkal, sátánista dünnyögéssel intézni?
3: Végiggondoltad, mit jelent a halhatatlanság globálisan, teljes emberiségre kiterjesztve? Exponenciálisan növekvő mértékben zabálnánk fel a bolygót, végül a teljes szervesanyag-tartalom emberi hús lenne? Vagy inkább csak néhányan legyenek halhatatlanok? Vagy szabályozott módon irtani kell a "túlkorosokat" - és megenni, mert nincs már más élelem? Pff... :-)
4: És mit ér ez az egész? A hindu vallás alaptétele a lélek halhatatlansága, a karma kereke, vagyis a hívők által ugyanolyan sziklaszilárd "tény", mint a te technokrata "öröklétbe törődésed". Boldoggá teszi őket ez a tudat, értelmes emberi létezést garantál? Dehogy! Ugyanúgy irtják egymást, nyüzsögnek és atomfegyverrel szerencsétlenkednek, mint mi - pedig nekik még egy jelenkori "megváltó", Gandhi is megadatott, akinek konkrét, ellenőrizhető, egyértelmű példáját követve sokkal messzebbre juthatnának...


A fizikai halhatatlanság önmagában tarthatatlan, értelmetlen, az élet és fejlődés legalapvetőbb szabályait felrúgó ötlet, erről annyit írtam, hogy már tényleg nem szeretném mindet elismételni, csak a legfontosabbat: ez a rákos megbetegedés tökéletes analógiája. A rákos sejtek normális testi sejtek egy apró hibával: nem akarnak elpusztulni, ki akarnak szakadni a szervezet létezését biztosító biológiai életciklus fogságából. A szándék érthető, logikus, magyarázható - az eredmény mégis a szervezet pusztulásához vezető daganat.

Nem folytatom, nincs értelme ezt tovább ragozni. Azért ugrottam neked, mert talán van esély arra, hogy végiggondold: az egész gondolatmenet végpontja ez az egyetlen probléma: az én személyes viszonyom az én személyes létbizonytalanságom és végességem tudatával. Ha ezt "én" nem tudom megoldani, akkor minden további következtetésem ennek a halhatatlanság és biztonság iránti vágyamnak lesz alárendelve. Külön felhívom a figyelmet arra, hogy nem állítom, hiszen nem is állíthatom a létezés végességét - sőt, számos független forrás szól amellett, hogy a halál nem totális végpont. Azt viszont állítom, hogy amíg erős kötődéssel "remélem" a halhatatlanságot, ettől függő módon építem fel az életemet, képtelen vagyok objektív módon viszonyulni bármilyen ezzel kapcsolatos információhoz. Az pedig bukta.

Sajnálom: rákos gondolkodás számára nincs megoldásom. Ez a gond ezzel a piros pirula - kék pirula játékkal. Megy a nagy hőzöngés az "ostoba tömeggel", hogy "ők" miért nem ébrednek fel, meg tesznek már valamit, meg "az emberek általában" - az viszont kimarad a prédikációból, hogy a piros pirula keserű, mint az epe, továbbá "normális emberi gondolkodás" számára méreg. A kék viszont kellemes ízű, jó kedvre derít, hiszen ezért van kitalálva. Frank Herbert a Dűnében őszintébb és használhatóbb analógiát használt. Újra is kéne olvasnom.

Következzék zárszóként az "evangélium", az örömhír. Logikus és véges képességű gondolkodásunk ellenére, személyes tapasztalatainkkal tökéletesen egyező módon állítható, hogy

Van élet a halál után!

Mások élete.

És ez így jobb, mint saját fizikai létünk örökkévalóvá nyújtása bármilyen eszközzel.