Persze "csaltam", mert mindez nem itt született meg: számos blogon, magánlevélben, rövid dokumentumban írtam le először őket. Tavaly határoztam el, hogy egy közös felületre hozom át az egészet, és ezen túl amikor egy vitához, blogbejegyzéshez hozzászólok, vagy akár ha említésre érdemes tartalmú magánlevelet, üzenetet írok, annak tartalmát is (a másik fél kötelező védelme miatt elengedhetetlen változtatásokon túl) módosítás nélkül itt is közlöm. Programozó lévén meg tudtam oldani, hogy két közösségben tett majdnem négyszáz hozzászólásomat egy hetes munka eredményeként automatikus módszerekkel hozzam át, levelezésemet is több évre visszatekintve fésültem át, bár onnan csak a legérdekesebb dolgokat hoztam ide. A prog.hu fórumot nem dolgoztam fel, mert ott főként technikai, kevésbé közösségi és személyes írások vannak.
Azért tettem ezt, mert itt (is) szembe akartam haladni a megszokott meneteléssel. Ma alapvető szokás a reménykedés, hogy akármilyen hülyeségemet elrejti a levéltitok, vagy a Facebook, blog és fórumüzenetek szellemi hulladékának újabb és újabb rétegei. Nekem viszont pont az fájt, hogy akár azonos felületen, akár egyazon személynek szóló üzenetemet képes volt elrejteni a "feledés" homálya. Nem szeretek ismételni, amit nehéz elkerülni két megírt könyvvel a hátam mögött, de különösen bosszantó, amikor már személyes párbeszédben tapasztalom, hogy a beszélgetőtárs dobja el a fonalat.
Másrészt, alapvető fontosságúnak tartom, hogy a saját tévedéseimmel, hibáimmal szembesüljek, főleg azokkal, amelyeket én magam nem látok meg - tehát hogy szembesíthető legyek. Ennek értelmében továbbra is fenntartom a jogot, hogy magánjellegű üzeneteim általános, vagy csak az én személyemet érintő részét szinte kötelező jelleggel közzé tegyem. Cserébe természetesen hozzájárulok, hogy bármilyen magánjellegű üzenetem bármely részét a címzett továbbadja, ha nem vágja meg vagy rendezi át az értelmét megváltoztató módon.
Megérte?
Számomra feltétlenül. Addig, amíg csak beszélgettem, leveleztem, könyvet írtam, majd később, amikor zárt fórumokon érveltem élet-elveim, elképzeléseim mellett, valahogy nem tudatosult bennem az az őrületes mennyiségű idő és energia, amit erre fordítottam. Nem vált nyilvánvalóvá az a süket csend sem, ami a hozzászólásaimat követte, vagy az a távolság, ami a hozzászólásaimat a válaszoktól elválasztotta tartalmi, de akár forma és stílus szempontjából is - és minden tiszteletem a ritka kivételeknek.
Nehéz döntés volt felvállalni ezt a "szembemenetelést": éreztem, hogy megint csak a pofonért megyek, mégis elindítottam és feltöltöttem ezt a blogot. A lépés hozadéka az ön-felvállalás új szintje volt, "kiléptem" a sokak által olvasott közösségi blogok területére, ahol ismét az általános szokásokkal ellentétben saját nevemen, elérhető módon szóltam hozzá, és ezeket ide folyamatosan naplóztam (természetesen forrásmegjelöléssel, akkor még nem tudtam, mennyire nagy szerepet fog kapni ez a módszer...) Nyilván ennek is köszönhettem, hogy képes voltam szembenézni a legmeredekebb gondolataimmal, és ezen a felületen közzé tenni őket. Ez a saját szempontomból jelent minőségi ugrást, sokkal felkészültebbnek érzem magam belső motivációim megismerésére, követésére.
A tapasztalat mostanra egyértelművé vált. Amíg személyes kommunikációs kísérleteim vallottak rendre kudarcot, feltételezhettem, hogy valamit az adott párbeszéd során értettem félre, nem a megfelelő partnert választottam vagy számára nem megfelelően írtam. A nyílt fórumok és ez a blog, vagy az elnöki kiáltványom viszont nem egy szűk kör, hanem bárki számára elérhető volt, és én is kénytelen voltam teljesen általános módon megfogalmazni gondolataimat, amelynek eredménye a korábbiakhoz hasonló kiáltó üresség, illetve a néhány, rövid úton megszakadó személyes párbeszéd volt. Ez a megfelelő hely, mód és idő a következtetés levonására: nincs értelme a továbbiakban ennyi munkát belefektetni, van más, több reménnyel kecsegtető feladat.
Azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel hagyhatok fel a "társkereséssel". Nem barátokat és híveket, hanem kritikusokat és önálló embereket kerestem, és amit tudtam, megtettem ennek érdekében. Csak említésképpen: kritikát kértem Tóta W Árpádtól, Török Gábortól, Hetesi Zsolttól, Bogár László professzortól, Aczél Petrától, Gyulai Ivántól. Párbeszédet kezdeményeztem az LMP, az NFFT gondolkodóival, kerestem a kapcsolatot a "kulturális kreatívokkal", környezetvédő és szakmai szervezetekkel, futottam köröket sokak által látogatott, számomra elfogadható színvonalú blogokon politikai nézetektől függetlenül. Nem hiszem, hogy a Milla "Álomfő" kampányába a külső szereplők közül nálam bárki több energiát fektetett volna. Elnézést kérek a megemlítettektől és a kihagyottaktól egyaránt, utóbbiak vannak többen. Biztos volt néhány szál, amit én hagytam fel, amikor úgy éreztem, hogy elbeszélünk egymás mellett - ezért utólag is elnézést kérek.
Miről szerettem volna beszélni?
Az élet ízéről.
Arról, hogy mindennek, amit magunk körül, ködös elképzeléseink szerint "megtapasztalunk", személyes, bennünk rejlő oka van. Nem lehet, nem érdemes semmilyen témáról "általában", "az emberek nevében" beszélni, kizárólag egyes szám első személyben, saját gondolataimról, érzéseimről és vágyaimról, még akkor is, ha ezek nem felelnek meg a saját magamról kialakított, vagy a beszélgető társban kialakítani vágyott képnek. Mert az a kép nem én vagyok, és ha azt akarom eljátszani, minden erőmet elveszítettem. Az egyetlen erő ugyanis, ami megváltoztathatja, és minden pillanatban ma is alakítja a világot; az egyetlen lény, akinek az életéért, minden egyes döntéséért, pillanatáért felelős vagyok, én magam vagyok.
A változás egyetlen lehetséges forrása saját gondolkodásom átalakulása, minden más csak tapéta a szemét tetején vagy a falak hűlt helyén. Minden szónak, amit érdemes volt meghallgatni vagy kimondani, személyes, súlyos, a saját életemre kiható következményei vannak; az élet lényeges pillanatai azok, amikor elszorul a torkom és könnybe lábad a szemem. Az összes többi csak meleg levegő és vegetáció, átvezetés és megpihenés a következő valódi pillanat előtt.
Tudom, mennyire nehéz ezzel szembesülni, hiszen ebben élek, a te számodra viszont teljesen idegen. Ma kilúgozott, elvárások mentén haladó, a személyes odaadást nélkülöző életet élünk és kényszerítünk a világra.
Műtrágyázzuk és öntözzük az anyaföldet azért, hogy az elvárt mennyiségű termést hozza - közben kiöljük belőle az életet. A talaj életközössége gyakorlatilag megszűnik, állandó kezelés és gondozás, vegyszerek nélkül csak gyomot lenne képes teremni; és amit végül learatunk sem sokkal több, mint a bele pumpált kőolaj és kemikáliák, géntechnológia ipari terméke - nincs sok köze ahhoz, amit régen a magyar életnek nevezett.
Embertelen gyárakban tartjuk az állatokat, amelyek tejét, tojását, húsát fogyasztjuk. Persze, EU irányelvek vannak, amik az "emberséges börtön" határait kijelölik - de azért életnek csak nem nevezhető az sem. Ahhoz az kellene, hogy együtt éljünk velük, vagy tiszteljük azok erőfeszítését, akik ezt az együttlétet választják azért, hogy mindnyájunk asztalára, vállára, lábára állatoktól származó javak kerülhessenek.
Hogy vagyunk képesek együtt élni azzal az ordító, ipari közönnyel, amellyel az élő világot gépekkel és szervezéssel gyárrá túrjuk, kalapáljuk, mérgezzük, fűrészeljük? Hát úgy, hogy mi magunk is ugyanígy éljük meg saját életünket. Kényszerből dolgozó bérrabszolgáknak látjuk magunkat, akik csak vegetálnak abban, amit csinálniuk kell a pénzért, majd őrült módon "szórakozunk", önpusztító "kikapcsolódásokat" választunk.
Nem érezzük az élet ízét, mert nem fogadjuk el azt. Elutasítjuk a fájdalom savanyúságát, rettegünk a halál keserűségétől, és személyiségünk állandó, minden nappal bekövetkező változásának sós ízétől. Próbálunk ragaszkodni egy, a valós életben nem létező változatlan, kellemes, langyos, édes ízű világ-szerűséghez, amellyel viszont soha nem leszünk képesek jóllakni, tőle megelégedetté, erőssé, értékessé válni. Én a sós, savanyú és keserű ízeket kínáltam, és a valódi édeset, amely azonban az előbbiek nélkül nem érhető el, nem érezhető meg, és amelynek semmi köze nincs ahhoz az émelyítő sziruphoz, amihez hozzászoktunk.
A hitről.
"A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés."
Mindig taszított ez a megfogalmazás, mert számomra alapvető elv, hogy a hit egy választott gondolati struktúra, a hívő ember személyes felelőssége és minden nap megerősített vagy gyengített döntése. A hittételek gondolkodás és kritika nélküli, a biztonság: Isten segítsége és a halál utáni jutalom reményében való követése a szememben nem hit, hanem babona csupán.
Nem régen tudatosult bennem, hogy ez a mondat mára más értelmet kapott a számomra, amely már nem mond ellent a személyes felelősségnek. Furcsa, mert minden rész-állítást korábban is helyesnek tartottam, csak nem tudtam összerakni a kirakós játék darabjait. Ezek szerint a világról származó "tudásom": személyes kísérletekkel megerősített, tapasztalt, teljes logikai rendszerbe foglalt tudományos ismereteim halmaza nevetségesen csekély. A tudásom és az életem közötti hézagot szükségképpen kitöltöm valamivel, amit nem kezelhetek tudásként, mégis, döntéseimet ezek együttesére alapozom - csak míg a tudásom külső forrásokból származik és objektív módon ellenőrizhető, addig a hitemet magam választottam, és felelős vagyok ezért a döntésemért. A világról alkotott képemet, gondolkodásomat, ezeken keresztül pedig teljes életemet lényegében azonos mértékben, és teljesen egyenrangú módon határozza meg tudásom és hitem, számomra mindkettő egyformán "valóság".
Az idézett mondat tehát hihetetlen pontos és helytálló. Életünket és gondolkodásunkat alapvetően meghatározza "nem látott dolgokról való meggyőződéseink" halmaza, függetlenül attól, hogy hívőnek vagy hitetlennek deklaráljuk magunkat. Hívővé azáltal válunk, hogy
- ezt tudatosan elismerjük és bevalljuk magunknak - és nem mondunk olyan ostobaságokat, hogy például "én a tudományban hiszek";
- vállaljuk azt, hogy ezekre a megismerhetetlen területekre "reménylett", vagyis általunk választott és jónak, kívánatosnak tartott dolgokat helyezünk - mert tisztában vagyunk azzal, hogy saját életünket, személyes sorsunkat befolyásolja ez a döntés, érte minden pillanatban felelősek vagyunk.
Az űr tudásunk és életünk között szükségszerű és megkerülhetetlen. Ha viszont nem tudatosítjuk, nem vállaljuk betöltésének felelősségét, és nem reményeinkkel töltjük fel azt, akkor a félelmeink és fájdalmaink, pesszimizmusunk és elzárkózásunk foglalja el ezt a helyet. Következésképpen a megélt hit nélküli ember gondolkodása eredendő módon korlátozott (mert fél az ismeretlentől), tudása pedig eredendő módon veszélyes (mert nem korlátozza azt mindenek felett egy morális, közösség és jövő iránt érzett felelősség).
Más szóval: mitől nemes a nemes? Mert olyan ember, akiben vannak "nem!"-ek: olyan dolgok, amiket semmilyen körülmény, kényszer hatására nem képes és nem hajlandó megtenni. Aki "nemtelen", az nem csúnyább, butább vagy rosszabb nála semmilyen objektív értékelés szerint, csupán "modern ember", akinek a világában mindennek ára van, minden lehet alku tárgya, minden megoldható, csak esetleg kétszer annyiba kerül. Nemessé a hit tesz, a reménylett dolgoknak valósága, a nem látott dolgokról való meggyőződés, amely nem a világ teremtésének időpontja, hat napja, vagy Jézus mennybemenetele - hanem az életbe, jövőbe, emberekbe vetett, akár minden konkrét bizonyíték nélküli, megingathatatlan bizalom. Ennek hiánya pedig egyenes út a nemtelenség felé.
Úgy érzem, minden számomra fontos dolgot elmondtam, sokukat többször is, így most inkább visszatérek a kaptafához. A legjobbakat mindenkinek.
