2013.október.7th. at 10:40
115, Curix
Istenkém, de jót tett ez a restart ezeknek a párbeszédeknek! Én mondom simán megér egy kis a fetrengést, ráadásul neked hála most már a nevét is tudom. Azt meg nekem is sokáig kell még szoknom, hogy mennyire idegen a beszédem bárki más számára, mert a szokásos magyar szavakból alkotok mondatokat, de mögöttük nagyon sok morfondírozás áll. Szóval akár egyetlen mondatban is lehet jópár magyarázatra szoruló elem, amelyek pontos definiálása nélkül a mondatból bármi kiolvasható, nem csak az, amit én mondani szerettem volna. Ez nagyon eltér a megszokott kommunikációtól, én viszont türelmetlen vagyok sokszor, amivel persze senkiben sem növelem a motivációt a megértésre…
Ez például az egyik legfontosabb kérdés: ok és okozat megkülönböztetése, elválasztása.
A pénzzel kapcsolatban egyetértünk, szerintem ez röviden egy civilizációs növekedési hormon. Lényegében a fejlett (és újabban hitel-alapú, “levegőből teremtett”, globális) pénznek köszönhetjük az elmúlt mondjuk ötven év irgalmatlanul gyors fejlődését, és részben a globális kétpólusú rendszer megszűnését. Ugyanakkor ha nem “szállunk ki a célállomáson”, akkor rossz irányba visz tovább: a civilizációs elefantiázis tünetei egyértelműek, csak mi most azt szoktuk meg, hogy ennek kell örülni.
Alapvető oknak mindenképpen azokat a tényezőket tekintem, amelyeket nem tudunk levetkőzni, megváltoztatni. Például mindannyian egy-egy neuronhálót használunk gondolkodásra, ennek működési törvényei az evolúció által keletkeztek, biológiai módon rögzítettek – viszont megismerhetők, és helyesen kezelhetők. Ennek korai eszközei a vallások (a Bibliát szerintem nem érdemes szó szerint értelmezni, a keletkezésének idején és környezetében kiváltott hatás a fontos), ma a jóval rugalmasabb filozófia, pszichológia, szociológia foglalkozik a területtel (ennek minden előnyével és hátrányával).
A pénzrendszer “elcsúszásának” eredendő oka az emberi gondolkodásban rögzített biztonságvágy, amely az “általános értéktovábbító eszköz” felhalmozására, személyes tartalékolására sarkall. Ha valaki eltesz száz forintot, az általa reprezentált érték már nem tud keringeni, mert egy perselyben ül. Egy kiló kenyér a polcon marad, mert nem tud elindulni, az ára hiányzik annak zsebéből, akinek kenyérre lenne szüksége. Ha van egyénileg birtokolható, tárolható csereeszköz, akkor az kikerülhetetlenül halmozódni fog a rendszer bizonyos pontjain, és hiányozni mindenhol máshol. Ebből az egyszerű tényből (a kezelésére kitalált egyre bonyolultabb mechanizmusokon keresztül) nő ki az egész káosz.
Viszont ha sikerül tudatossá tenni, követhető életmintákon keresztül bemutatni, hogy a biztonságom egyetlen feltétele maga a hatékonyan működő emberi közösség, nem pedig bármilyen petákok kis zacskóban? Akkor nem fogok petákokat gyűjteni, ám örömmel veszek részt ennek a közösségnek a működtetésében, teszem hozzá a magam tudását mások hasznára, mert bízom abban, hogy az én szükségleteim (akár elesettségem idején is) kielégítésre kerülnek majd. Ezt látni és megélni kell, nem elég elmagyarázni, mert nem az intellektusnak szól, hanem a zsigereknek, a neuronháló legbelső szerkezetének. Ahol most minél kevesebb az űr, annál nagyobb a zűr…
Ki lát át egy 10 milliárd tagból álló rendszert (gondoljunk a jövőre is)? Senki.
Vajon a te tested hány önálló életciklussal, eltérő szükségletekkel és egyedi képességekkel rendelkező sejtből áll? Átlátod minden sejt működését? Nem. Működik a tested? Igen. Ugyanis a működéshez nem a teljes átlátás kell, hanem hierarchiák, lokális felelősségi körök, és a nagyobb rendszerekkel kompatibilis kapcsolattartási, viselkedési minták.
Az egyén önállóan intézi saját életciklusának feladatait, de anyagkörforgásában (étel, ital, …) kapcsolatban áll a helyi közösségével. A falu helyi ciklusokkal megoldja anyagkörforgásának 90%-át – de a maradék 10%-hoz regionális kapcsolatok kellenek, és így tovább. Ugyanez igaz a civilizációs örökség (humán és materiális tudás) használatára, továbbadására és fejlesztésére.
A globális transzparencia nem ahhoz kell, hogy “valaki” “mikromenedzselje” minden egyes ember minden egyes percét, bár felületesen és a mai mintákon (lásd Magyarország) szemlélve arra is alkalmasnak tűnhet (egyébként természetesen nem az: személyes hatalmi törekvés és teljes transzparencia – nem barát). Ahhoz van rá szükség, hogy civilizációnk egyetlen, tudatos, élő szervezetként legyen képes viselkedni azokkal a feladatokkal kapcsolatban, ahol valóban erre van szükség. Például az őrületes szociális egyenlőtlenség, klímaváltozás, élő és élettelen környezet átalakulása, energiahatékonyság, stb. kérdéskörökben.
2013.október.7th. at 16:12
117, tücsöktávlat
Számomra egyszerűbb úgy felfogni, hogy a neked írt válaszaimba túl sok olyan felhang csúszott, amely nem neked szólt, hanem az akkor beesett többi hozzászóláshoz kapcsolódott. Ezzel valóban kontextuson kívül válaszoltam, és a te írásodat is helytelenül kezeltem.
Örülök, hogy végül csak kiegyenesedtünk, és egy minőségében más beszélgetés kezd kialakulni. Így aztán nyugodt lélekkel mondok ellent neked :-)
Számomra is kulcsfontosságú, hogy mi alkotjuk a szabályokat. Viszont ez nem csak szabadságot jelent, hanem azt is, hogy a bennünk meglévő kötöttségeket örökíthetjük az általunk alkotott rendszerekre, és amennyiben ezt nem vesszük figyelembe, komoly hibát követünk el. Nagyon szeretném, ha megvizsgálnád a 116-ban leírt kapcsolatot az emberi biztonságvágy és az értékhordozó birtoklásához kapcsolódó igény, majd annak egyszerű számtani következményei között: az értékhordozó felhalmozódik, másnál hiány keletkezik, jön az ellenszolgáltatás fejében nyújtott kölcsön, a kamat, az exponenciális növekedés, és a padló. Számomra kikerülhetetlen folyamatnak tűnik, függetlenül attól, hogy mi reprezentálja, vagy hogy pénznek nevezzük-e.
Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy a kulcs az értékviszonyokban van – és ismét: az emberi gyengeségben, vágyakban. Aranypénzért ugyanúgy megtettek bármit, mint ma néhány digitális jelért. Az absztrakció személytelenné tesz, egy évnyi élet egyenlő egy autóval, és aki az előbbit nem látja, az nyugodt lélekkel vesz három autót is, mert megérdemli. Bizonyos szempontból igaza van – abszolút értelemben léteznie sem lenne szabad ennek a helyzetnek. Az informatika láthatóvá teheti ezt a szintet, ha tényleg kíváncsiak vagyunk rá, és nem húzunk a tetejére egy felesleges “jel-réteget”. Egyébként én úgy látom, hogy minden működő rendszer (család, termelő vállalat, intézmény, …) belül pontosan ugyanezt teszi: erőforrásokat rendel feladatokhoz. Csak a peremen, a havi fizetések és számlák szintjén van pénz, nem “belül”. Nem a pénz mozgat, hanem a feladat, kihívás, hierarchia.
A pénz a lehető legjobb rossz megoldás volt az emberi közösségek szervezésére… mostanáig. Ma ugyanis képesek lehetünk közvetlenül látni saját munkánk értékét, és mások erőfeszítését, amely a mi életünk, kényelmünk, biztonságunk, jó közérzetünk érdekében történik. Ma valóban kereshetünk hosszú távú célokat, amelyek érdekében érdemes élni. Én boldog ember vagyok, elsősorban azért, mert egy szinte lehetetlen álmot kergetek egész életem során, amely azonban mindezt megéri. Még akkor is, ha végül nem sikerül. Ezt semmi pénz, hatalom, vagyon nem pótolhatná; az erre vonatkozó esélyeimet boldogan puskáztam el mindig.
A piac pedig nem kívánja “beárazni” a klímaváltozást, az óceánok túlhalászatát vagy a “tiszta” atomenergia valós kockázatait és hulladékának kezelését. Nekünk legalábbis szerintem nincs már időnk arra, hogy megvárjuk, az egyértelmű rövid távú haszon és növekedési kényszer ellenében valaha is megteszi-e. A végfelhasználónak szintén nagyobb igénye lenne egy új hajszárítóra, mint arra, hogy hagyjuk meg a szükséges erőforrásokat az utódainknak. A piac csak a “máról” szól, az emberiségnek viszont “holnapja” is kéne legyen, szerintem.
A legnagyobb különbség azonban a programozós hasonlatodban van, ami szerintem kulcsfontosságú, és talán megbocsátható egy ilyen személyes példa.
Én programozóként nem “alakíthatok” egy programon! Számomra a programozás egy feladat megértését jelenti: amikor megértettem a feladatot, a program kész van, csak be kell gépelni. Természetesen eddig a pontig úgy lehet eljutni, hogy először sok feltételezéssel élek, döntéseket hozok, működővé teszek egy rendszert, ellenőrzöm a feltevéseimet. Ezután elkezdem szétszedni, újraírni, átrendezni a kódjaimat, mert nyilván volt egy rakás téves döntésem. Egyre jobban látom a feladat szerkezetét, egyre kevesebb és egyszerűbb kód adja ugyanazt az eredményt. Végül kialakul az a néhány, egyetlen feladatot a legegyszerűbben megoldó komponens, amiből össze tudom rakni a kért szolgáltatást (meg sok minden mást is). Na jó, a határidők persze közbeszólnak, de az alap ez.
Hmm… ez pont olyan, mint Csuang-ce példabeszéde az ökröt bontó szakácsról. Vagy ahogy Bandi bátyám mesélt az asztalosmesterségről. Vagy ahogy Dávid benne van a márványtömbben, csak a felesleget kell levésni róla. Nincs új a Nap alatt. Az egyetlen eltérés, hogy a márványtömb a feladattal kapcsolatos kiinduló elképzeléseim, amik közül megtalálom és lefaragom a feleslegeseket. A lényeg az agyamban zajlik.
