Szóval rájöttem, hogy mekkora hülye vagyok - ami nem meglepetés, és ahhoz is kell egy elég különös agyszerkezet, hogy ennek örülni tudjak. Ám én pontosan erre gyúrok gyakorlatilag azóta, mióta az eszemet tudom: a tapasztalatra fókuszálok, nem az eredményre. Így az egész életemet képes vagyok edzésnek, felkészülésnek tekinteni, megmarad a gondolkodásom gyermeki rugalmassága, viszont olyan tapasztalatokat gyűjtök, amelyeket ahogy látom, senki más. Az ok egyszerű: olyan dolgokkal próbálkozom, amelyekre te azt mondanád, lehetetlen, többet hibázok és többet tanulok belőle mint te.
Nagyon sokáig egyenrangúnak próbáltam feltételezni önmagam veled, abban reménykedtem, hogy csak meg kell mutatni neked a dolgok egy újszerű elrendezését, azt te megérted, és a világ megváltozik. Én úgy értelmezem, erről az illúzióról írt Szepes Mária sok könyvet: ahogy megjelenik az új minta, az hopp, átültethető másokba. Ezért írtam meg az Örökkévalóság pillanatai, majd a Hajnalvilág című könyveket, és tettem elérhetővé őket minden felületen. A kísérleteim arra utalnak, hogy ez legalábbis nekem nem megy: mi magunk teremtjük meg ezt a mintarendszert, majd általa (édesmindegy, hogy a törvényeit vakon, objektív kérdések nélkül követve, vagy elborult aggyal támadva) ezt a világot. Ahhoz, hogy egy új gondolkodásmód megjelenhessen az agyunkban, helyet kell neki csinálni, ez pedig fájdalmas folyamat (lásd: "tényleg ekkora hülye vagyok? - igen..."), azonnali érzelmi hárítást, a tudat beszűkülését vonja maga után.
Miután elfogadtam, hogy az "ember" szó köznapi definíciója nem érvényes rám, hosszú időt töltöttem azzal, hogy e kötöttségtől megszabadulva olyan messzire menjek le a megszokott térképről, amilyen messzire csak tudok, egy fonalat húzva magam után, hogy ha rossz irányba mennék, legalább a tévedéseim hasznosak lehessenek mások számára. Ez a Hajnalvilág blog. Közben persze próbálkoztam kommunikációval is különféle fórumokon, ahol akkor még nem értettem ugyan, de a fenti hárítással találkoztam.
Az is sok idő volt, mire elfogadtam, hogy nem csak hogy kilógok a sorból, de hasonló módon kilógó emberek szervezett hálózata nélkül el fog pusztulni az emberi civilizáció; következésképpen meg kell próbálnom megváltoztatni az embereket. Kedvenc képem a lángoló óvoda, ahol először én is óvodás szerepben próbáltam a csoporttársakat a szerintem helyes viselkedésre ösztönözni, utána az óvóbácsi szerepét öltöttem magamra és kiabáltam. Semmi eredmény.
Akkor felvettem a tűzoltó ruhát, elhatároztam, hogy a szaktudásom segítségével meg kell terveznem és részben meg is alkotni azt az informatikai környezetet, amely az új emberi civilizáció gerincét alkothatja. Merész vállalás, de mit csináljak, ha senki nem foglalkozik ezzel, én meg azt látom, hogy muszáj? Egész jól haladok vele, de azért a racionális korlátokat túlfeszítettem sok szempontból. Viszont működnek azok a dolgok, amiket írok, és olyannal játszom, amivel a Google, Eclipse community, OSGI, Apple, stb. - csak nekem koherens képem is van a háttérben. Szóval szerintem szerkezetében jobb, de mennyiségében és "vonzerejében" nevetséges - hiszen meg kellene érteni. És már megint ugyanott járok.
Szóval megérkeztem arra a pontra, ahol Micimackónak végre feltűnik, hogy a követett lábnyomok a sajátjai a hóban, és fel tudja tenni az értelmes kérdést: elfogadva a körülményeket, mit lehet tenni? És a jó kérdésre már lehet jó választ keresni.
Hiába érzem jogosnak a frusztrációmat (lásd Küszöb), attól még nem lesz vonzó. Hiába gondolom, hogy nem butíthatom le a gondolataimat, mert azok az értéküket veszítik - attól még nem keletkezik motiváció például benned arra, hogy megismerd őket. Hiába vagyok dühös [szerk: innen egy kis nyafogás törölve] ezzel nyilván nem teremtek vonzó mintát.
Úgy kell tekintenem rád, mint egy turistára. Vastag természetrajzi könyvekkel (mint az írásaim) nem tudlak új utakra csábítani, hiába gondolom, hogy márpedig ezt kell megértened ahhoz, hogy valóban részt tudj venni a tűzoltásban. Színes, csábító brosúrákat kell készítenem, amelyek a mai szokásokkal szemben a valóságot csomagolják számodra emészthető formába. "Evangéliumot", örömhírt kell mondanom neked, mert csak arra vagy fogékony - és ha felcsillant a szemed, akkor már hozzád vághatom a tűzoltó szerelést azzal, hogy örülök, hogy tetszik az álmom, de még meg kell csinálni...
Szóval vissza kell térnem a Hajnalvilág Nagykövetség képhez, csak értelmes formában: marketinges szerepben, prospektusokkal. Még a hely is adott, a mondoaurora.org címen elkezdhetem a játékot. Elnézést, de valószínűleg angolul, mert igen, számít a megszólítható emberek mennyisége. Nagyobb tenger - nagyobb fogás.
Azt mondod, hogy hiszen ez az, amit évek óta minden kritikusom számon kér rajtam? Ezt nyilván én is tudom. Viszont korábban mást értettem ezen a feladaton, más lett volna az eredmény (valami ugyanolyan butító szekta-irodalom, mint a Szcientológia, a Túlélő-felkészülő emberek, vagy a Fidesz kánonja) - és azt valóban nem kellett volna létrehozni. Akkor nem lettem volna képes jól megoldani. Persze most sincs erre garancia, de ma reggel már másként látom ezt a területet, és készen állok arra, hogy megpróbáljam.
Nos, ha eddig el is jutottál, nyilván azt hiszed, viccelek. Valami kampányt folytatok, fogadásból csinálok bohócot magamból, majd összekacsint veled valaki valahol emiatt, kandi kamerás műsorban szerepelsz és igyekszel okosnak látszani. Körülnéztél? Nincs ott senki...
Mivel most biztosítalak, hogy egyikről sincs szó, elkezdesz "aggódni" értem. Azt hiszed, megijesztettem magam, pánikot keltek; messiás-komplexusban szenvedek. Komolyan azt gondolod, aggódnod kell a gyermekeim, családom (ha tényleg vannak, és nem csak mesélek róluk) vagy a munkahelyem (ha nem az elmegyógyintézetből írogatok) miatt. Utánanézhetsz, de elég valószínű, hogy egy szót nem fogsz érteni abból, amivel foglalkozom, viszont bocsi, tényleg működik. Ilyen dolgokat csak a filmekben raknak össze nyáladzó őrültek, a való világban ehhez működőképes gondolkodás kell.
Természetesen lehet, hogy őrült vagyok, azt pedig örömmel aláírom, hogy régen elveszítettem, pontosabban tudatosan darabokra téptem azt, amit te józan gondolkodásnak tartasz. Viszont ha te vagy magadnál, igazán nem kell félned még egy kis játéktól, amiben a te józan eszedre hivatkozom.
Az emberiség minden egyes tagjának, még ötven évvel ezelőtt is, volt reális képe a jövőről. Te, "felvilágosult" mobiltelefon és internethasználóként babonásnak tartod őket, mert ez a kép a hitre épült - de ők tisztában voltak a személyes felelősségükkel, feladatukkal azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan szabad tenniük annak érdekében, hogy helyesen használják a (tiédhez képest nevetségesen csekély) lehetőségeiket.
És mi a helyzet veled? Ha hajlandó vagy végiggondolni a tényeket? Állandó, a megoldódás jeleit csak időnként, "szakértői nyilatkozatban" (lásd még: kincstári optimizmus) mutató gazdasági folyamatok; politikai, etnikai, vallási feszültségek; a klímaváltozás egyre egyértelműbb, a normális működést akadályozó jelei (több hetes iszonyú fagyok Amerikában vagy Szlovéniában; Anglia víz alatt, ...); haldokló óceánok, megoldatlan atomkatasztrófák ("még" a roskadozó csernobili szarkofágról, a folyamatosan szennyző Fukushimáról beszélek, de mire ezt olvasod, újabb is lehet); vidáman gömbölyödő szemét-kontinens...
Neked ezek birtokában van képed arról, milyen lesz a világ valójában ötven év múlva? Pontosítok: olyan, amiről tudod, hogy nem tündérmese (Star Trek és társai), nem krimi (nyomozós marhaságok) vagy világpusztulás és háborúk (maradék sci-fi-k); amelyet nyugodt lélekkel vállalsz az ötven év múlva születendő gyermekek szemébe nézve? Amelyről tudod, hogy személyesen neked mit és hogyan kell tenned azért, hogy megvalósuljon? Neked, aki hagytad és elfogadtad, hogy egyre szánalmasabb idióták és harácsoló vadállatok generációi irányítsák a "szabad" életed (Magyarország, rendszerváltozás után), aki ma is csak dünnyögni vagy agyatlanul hőzöngeni vagy képes ebben a kérdésben? Aki tényleg azt hiszed, hogy a négyéves választási ciklusokban gondolkodó politikai, vagy a negyedéves nyereség-jelentések alapján jutalmazott gazdasági vezetőkre, erre a rendszerre szabad bízni a jövőt?
Hahó, kispajtás! Társam az óvodás csoportban, akit éppen a gonosz világgal állandó hadban álló kotlós bácsi terel meleg szárnyai alá, hogy megvédjen az aggodalomtól, amit a beszakadó plafon recsegése kelthetne! Ez nem mese, nem játék, és nem bújhatsz senki háta mögé, ez személyes kérdés.
Én vagyok én, te vagy te. Ki a hülye, én vagy te?
