"A szeretet építő erő ? A gyűlölet romboló erő ?"
Te nem láttál még olyat, hogy valaki a másik embert a szeretetével nyomorít meg, elfogva előle a levegőt, a szabadságot, az önálló gondolkodás és felelősségvállalás esélyét? Nem tartod elképzelhetőnek, hogy a gyermek gyűlölettel lázad ez ellen, abból meríti az erejét? Majd utólag ráébred, hogy emberi, erkölcsi tartását éppen ennek a gyermeki gyűlöletnek köszönheti, és megtanulja valóban szeretni azt, akitől mindezt megkapta? (... nekem nem kell messzire mennem érte)
Talán tényleg nem leszek képes érthetően elmondani: nem az értékrendi elveket kérdőjelezem meg, hanem minket, akik ezeket az elveket látni, követni, nevében cselekedni igyekszünk - ugyanis bár fizikailag, biológiailag azonos világban élünk, a gondolkodásunkat teljes mértékben körülveszi az érzékelésünk és világképünk, utóbbival még azt is megszűrjük, ami a már eleve szegényes érzékelésünkön átjutott. Az a minimum, hogy a saját gondolataimmal szemben kritikus vagyok, relatívnak fogom fel, mert belőlem származnak - és nyitni törekszem a másik ember "igazságára". Ezt nevezik tiszteletnek, ami nélkül nem érdemes kommunikálni, nem azért, mert "megsértem" a másikat, hanem azért, mert önmagam számára lehetetlenné teszem, hogy bármit is tanuljak tőle. Az egész mögött pedig ott figyel a HIT egy abszolút értékrendben, amelynek minél teljesebb megismerésére törekszem minden tapasztalatom - így a többi emberrel való kapcsolatom - révén.
Az én olvasatomban az abszolút értékrend nem olyasmi, amit bármikor teljes mértékben ismerhetek, a nevében kinyilatkoztathatok vagy cselekedhetek - hanem egy élethosszig tartó út, törekvés felé, amelynek során számtalanszor kell szembesülnöm saját félreértéseimmel, ostobaságommal - például hibás magabiztossággal, romboló szeretettel, építő gyűlölettel. Ezek mind nem az "abszolút elvekről" szólnak, hanem a saját életemről és korlátaimról, merthogy hitem szerint nekem, mint halandónak csak ez van! Semmi csillagokból szívott abszolút bölcsesség...
A pusztulásról... én is tartok tőle, két okból. Egyrészt, a saját jövőképemnek töredék százalék esélyt sem adok, ha racionálisan nézem, illetve azért, mert az itt elhangzottakhoz képest sokkal nagyobb veszélyt érzek: szerintem egy mai globális összeomlás nem "csak" az emberi népesség akár 90 feletti százalékát vinné el, hanem a fejlődésünk sok száz évét, és mivel az alapját képező könnyen elérhető energiaforrásokat gyakorlatilag feléltük, már nincs meg az a lépcső sem, amin újra visszamászhatnánk.
Viszont nem vagyok hajlandó önmagam ellen fogadni, én akkor akarok boldog lenni, ha a jövő engem igazol! Tehát, felteszem a sorsomat arra a töredék százalékra, annak érdekében igyekszem haladni. Elismerem: megkérdőjelezhető, sőt ostoba döntés - számomra viszont az egyetlen elfogadható választás.
A salamoni döntésről... amikor gida anno ezt írta, bennem is megmoccant, hogy leírjam a saját stratégiámat. Három fiam van, korban közel egymáshoz, eleinte sok összezördüléssel, de erről leszoktak. A hülye apjuk ugyanis, amikor sírás volt, minden szereplőt arról kérdezte meg, hogy "miért sír a másik?" És leüvöltötte a fejüket, ha magyarázni kezdtek, az egyetlen kérdés az volt, hogy "mit csináltál te, ami miatt ő sír?" - mindegyik szereplőhöz, elkerülhetetlenül, állandóan. Ha pedig muszáj volt köztük "igazságtalanságot tenni", akkor egyformán, életkor szerinti méretű taslit adtam.
Mi ennek az értelme? Isten, az élet, a sors szerintem nem kér tőlünk semmilyen magyarázatot, okoskodást, nincs értelme a hatalmat keresni és neki panaszkodni, tőle kérni. Annak van értelme, ha minden erőnkkel az általunk ismert legjobbra törekszünk, meghallgatunk mindenkit, aki ezért minket lehülyéz - mert lehet, hogy neki van igaza! Igyekszünk együtt, sírás és kiszorítósdi nélkül leélni a bosszantóan rövid élet néha kegyetlenül hosszú perceit, megérteni, elfogadni, jót és jókor adni vagy éppen megtagadni.
"Két ember vitatkozik, hol kel a Nap"... a példa szerintem nem téged igazol. Ha a két embert megkérdezem, mutassa meg, hol kel a Nap, ugyanoda fognak mutatni (bár lehet, hogy közben mindketten zavarba jönnek...) Nem az abszolútumon vitatkoznak, hanem a fogalmaik értelmezésén: "én ezt nevezem nyugatnak" - "én viszont ezt keletnek hívom"... Abszolút és relatív ismét, illetve értelmes vita és acsargás különbsége...
A társadalmi szintű vitathatatlan és kikezdhetetlen alappillérekkel az a baj, hogy társadalmak között feloldhatatlan feszültségekhez vezetnek - nyilván nem kell magyarázni: a vallásháborúk, vagy a 20. század második felének történelmét ebben a mentalitásban kell keresni, és szerintem jobb, hogy a közeledő rázós időszaknak nem egymás torkának szegezett késekkel megyünk neki.
Na, ez így is hosszú lett, gyorsan abbahagyom...
Ja, gida... nem tudod, mennyi nyavalygásba került nekem, amíg képes lettem elfogadni ezt az alapelvet...
Eredeti hely
Válaszul erre
Válasz 1
Válasz 2
Válasz 3
Válasz 4
