Világunkat ma meglehetősen egyoldalú módon, a pénzügyi értékelés "távcsövén" keresztül nézzük, ennek pedig sajátos törvényei vannak. Ez a megközelítés ugyanis lehetővé teszi azt, hogy jövőben remélt eredmények ellenértékét ma igénybe vehessük annak érdekében, hogy az elérésükhöz szükséges fejlesztést végrehajthassuk - ezt hívjuk hitelnek. A hitelt nyújtó természetesen kockázatot vállal ezzel a lépésével, hiszen a biztosnak tudott tartalékot bizonytalan jövőre fordítja, ezért ellenszolgáltatást vár - ezt hívjuk kamatnak. Mindez teljesen természetes, logikus, és semmi probléma nincs vele. Látszólag.
A problémákat nem is ez a zárt rendszer, hanem a környezete jelenti. Először is a motiváció: a kölcsönt nyújtó nem szeret kockázatot vállalni, ezért nem az eredményből kér részesedést, hanem a kamatos visszafizetés pénzügyi részleteit rögzíti. Előbbi esetben érdekelt lenne a támogatott vállalkozás vagy magánszemély sikerében, és óvatosabban adna hitelt - így viszont nyugodtan oszthatja, hiszen a törvények garantálják az ő nyereségét a partner sikerétől függetlenül. A "jövőből előrehozott pénz" elönti a piacot, mindennek növeli az árát, hiszen a termék nem annyiba kerül, amennyit ér, hanem amennyit hajlandóak vagyunk megadni érte. Megint piaci alapszabály, amellyel "önmagában" semmi gond nincs - valójában azonban egyre több szereplőt kényszerít hitelek felvételére, olyan vállalkozásokban is, amelyek értéket nem termelnek: például házépítésre, de akár szórakoztató elektronikára, nyaralásra is.
A rendszer működése garantálja a csődöt. Ez nem is lehet másként, hiszen ideális esetben sem sikerül minden vállalkozás, vannak jobb és rosszabb évek, az előbbieket elvileg pénzügyi virágzás, utóbbiakat pedig csődök kísérnék. De nem teszik, mert minden gazdasági hatalommal rendelkező szereplő ellenérdekelt a saját csődjében, egyre érdekesebb szabályokat hoz és trükköket enged meg magának (banki tartalékráta csökkentése, adósságokkal való kereskedés, csődbiztosítások, ...). Gyakorlatilag az egyéni csődök helyett, amelyek a rossz hitel kihelyezés "büntetése", pontosabban a hibás döntések miatti természetes szelekció lenne, az egész rendszer összekapaszkodik, és a "végekre" (magánszemélyek és államok) terheli az összes kockázatot - ami gyakorlatilag nem is kockázat már, hanem bizonyosan halálos méreg. Ugyanis hiába hoztuk előre a jövő sikereit, a növekedés tere elfogyott: betöltöttük a bolygót, egyre komolyabban szembesülünk a globális erőforrások végességével és felélésével, akár ásványkincsekre, akár az ökológiai rendszerek fenntartóképességére, akár az emberi társadalmi és egyéni tartalékokra gondolunk. Ez a csődhelyzet pontos definíciója - a következményeit viszont nem a "gazdasági szereplők", hanem az egyenként kilátástalan helyzetbe került emberek, illetve az ugyanolyan adósságcsapdában kapálódzó országok viselik, egymás után dőlve be a matematika kikerülhetetlen törvényei szerint.
Olyan ez, mint egy lavina. Bizonyára nagyszerű dolog a szikrázó havon síelni, még ha kicsit ijesztő is, amikor egy-egy kanyarban megcsúszik, és kis folyamokban indul lefelé a hó. Ez nem is gond addig, amíg nem áll össze egyetlen hatalmas táblává, és indul meg egyszerre a lejtőn. Ezt látjuk ma. Megpróbálunk persze gyorsabban siklani nála - ez egyénileg és állami szinten egyaránt új hitelek felvételét, tartalékok felélését jelenti, és az erős reménykedést, hogy "beindul a fejlődés", és "magunk mögött hagyjuk" a lavinát. Ez akár sikerülhetne is egy végtelen hómezőn, csakhogy ez nem ilyen, a gyorsulást nem a saját izomerőnknek köszönhettük eddig sem, hanem a lejtőnek ("olcsó" energia, meghódítható területek, technológiai fejlődéssel növelhető hozamok), amelynek az aljára értünk. Most pedig, mivel nyertünk egy szusszanásnyi időt, megpróbálunk elfutni a lavina elől. Egy részünk előre fut azzal a gondolattal, hogy eddig errefelé gyorsultunk, majd úgyis megint rendbe jön minden. (Mondjuk: találunk egy új bolygót hirtelen? Kár lenne, azt már megtettük, amikor minden új kontinensre kiterjesztettük ámokfutásunkat, jól ismert következményekkel.) Mások a kis erdőkre kacsintanak, a fák közé szaladnak azzal, hogy annak valódi gyökerei vannak, ha elég mélyre megyünk az erdőbe, a fák feltartják majd a lavinát. (Ez működött is addig, amíg nem az egész hegyoldal indult meg, és volt hová visszatérni egy rövid ideig való kapaszkodás után. Ma azonban a fák, a természeti rendszerek nem állnak meg az összeomló globális civilizáció nyomása alatt: a körmünkre égő takarításhoz minden mai erőnkre és tudásunkra szükségünk lesz.)
Mi a megoldás? Először is, nem halogathatjuk tovább a helyzet józan elemzését, a lavina felismerését. Azt sem kerülgethetjük tovább, hogy a felelősséget nem terhelhetjük "gonosz szereplőkre" sem egyéni (Soros, Rothschild, Gyurcsány, Orbán, ...) sem csoport (zsidók, németek, Fidesz, MSZP, ...) szinten: mi magunk alkotjuk ezt a rendszert, amely a szerepeket megteremti - és igen, vannak, akik eljátsszák azokat. Ha végre felismerjük, hogy a lavina nem "gonosz" (bár ez rettentő nehéz, hiszen látjuk, ahogy napról napra darálja be lehetőségeinket, ismerőseinket, szívünknek kedves törekvéseket) hanem elfogadjuk fizikai, természeti jelenségként, mint egy valódi lavinát vagy árvizet... nos akkor végre képesek leszünk helyesen értékelni a lehetőségeinket, végre a jó kérdéseket feltenni, és azokra valóban helyes válaszokat találni. A lavina esetében ez azt jelenti, hogy felfelé kell mászni, félre az útjából, hómentes sziklákra, ami nem fog a lábunk alatt leszakadni, amikor a lavina eldübörög alattunk.
Magyarul ez végre a pénztől teljesen függetlenül, erőforrások és értékek, őszinteség és felelősségvállalás alapján szerveződő közösségek, illetve ezek hálózatának kialakítása révén történhet; először részlegesen, egyes szakterületeken (oktatás, egészségügy, helyi termelés és szolgáltatás), majd ezek összeolvasztása révén teljes önszervezésre, a pénzzel csak érintőleges kapcsolatot tartó közösségek formájában. Ha ez tényleg működőképessé válik, akkor mintát jelenthet globális rendszereink átalakítására, a lavina pedig, ami valójában egy a környezetétől és hatásaitól teljesen elzárkózó irányítási rendszer, és az általa keltett pánikban őrjöngő tömeg ámokfutása, ugyanúgy tűnhet el, mint a sötétben maradt metrókocsiból, amikor hirtelen felkapcsolják a villanyt.
