Igen, kicsit szerintem is elbeszélünk egymás mellett - határozott véleményünk van, amely bizonyos pontokon nem találkozik.
Elöljáróban: nekem is van egy elég masszív spirituális hátterem... biztos unalmas ezt olvasni, de erről is írtam egy könyvet Az örökkévalóság pillanatai címen. Ma már más a stílusom, de a tartalommal semmi gondom. Azért "váltottam", mert úgy látom, önmagában nem jelent megoldást arra a ma előttünk álló feladatra, bár annak egyik nélkülözhetetlen eleme. Hasonlatként az építkezés jutott eszembe: a spiritualitás szükséges ahhoz, hogy a formátlan laza masszából tégla készüljön: az önmagát lehetőségei szintjén tisztán látó, belső erővel rendelkező, felelősségét ismerő és nyugodt lélekkel vállaló ember. Csak belőlük lehet nagy, megbízható házat építeni, amely a tégláknak feladatot és támogatást ad egyszerre - ez utóbbi a globális civilizáció.
A "technokrata" és a "lélek-központú" megközelítéssel ugyanaz a bajom, egyfajta vakságot érzek, ami nem engedi látni azt, ami az orrunk előtt van. A technokrata nem látja azt a hatalmas munkát, ami a mai infrastruktúrát felépítette és életben tartja, nem látja a "csináljunk újat" felkiáltás költségeit. A "lelki" nem látja, hogy gondolkodásunknak, világlátásunknak és lehetőségeinknek milyen hatalmas részét alkotja az a világ, amelyet a mai rendszer tart fenn. Nekem a szüleim és a gyerekeim tanították meg, hogy az akkor valóban aktív, "magasröptű, szellemi" gondolkodásom milyen törékeny az érzelmi behatásokkal, reménytelennek tűnő helyzetekkel, vagy a szimpla kialvatlansággal szemben.
Egy alkalommal legkisebb fiam egy hányós-fosós vírus (és egy csapnivaló ügyeletes "doktorbácsi") következtében kiszáradt, kórházba kellett rohannom vele. Sírva vittem a szegény kölköt a kezemben, mert éreztem, hogy tényleg meghal, ha nem kap orvosi kezelést - és rádöbbentem: mekkora különbséget jelent, hogy nekem VAN HOVA VINNEM őt! Milyen kapcsolat lehet olyan családban, ahol minden egyes szülő többször átéli a reménytelenséget és gyermeke halálát? Ennek elviselésére minden természeti társadalomban kialakult egy "szellemi infrastruktúra" - amit azonban mára mi szépen lebontottunk, és nem lehet hipp-hopp újraépíteni. Bizonyára lenne egy kis százalék, aki megtartja lelki erejét - de a társadalom átlagának életfelfogása, jövőképe a ma sokat szidott szinthez képest is óriásit zuhanna.
"A föld terem"... no azért ez erős csúsztatás, több okból:
- a joggal szidott, energiaigényes, fenntarthatatlan nagyüzemi mezőgazdaság révén a talaj terméshozama sokszorosára növekedett; mi ezzel az élelmiszer mennyiséggel gazdálkodunk, számolunk ma;
- a nagyságrendekkel kisebb hatékonyságú, hatalmas élőmunka igényű, gépek nélküli műveléshez is kell, csak másfajta, és mára szinte teljesen eltűnt infrastruktúra, szaktudás. Ez nem csak hogy hiányzik a legtöbb helyen, de egy kommunikációs rendszer nélkül el sem juthat oda, ahol szükség lenne rá;
- mi lesz azzal a Magyarországon (hasra csapva) 4? 6? millió nagyvárosi emberrel, aki mindenét elvesztve, éhezve menekül a földekre, ki fogja őket megszervezni, megnyugtatni?
- mi lesz azokkal, akiket a mai "erőforrásbőség" tart életben: idősek, krónikus betegek, rokkantak, kórházban ápoltak?
... a felsorolásba nem is vettem fel a pánikot, az erőszakot, a faji, vallási, gondolkodási ellentéteket.
Spirituális szemmel nézve lehet elfogadható egy (jóindulattal) 30%-os veszteség, mondjuk kétmilliárd ember? Mint bizonyára olvastad, én ennél pesszimistább vagyok, ráadásul továbbra is tartom, hogy visszajönni sem tudnánk ebből a káoszból. Én ezt látom New Orleans, Haiti vagy "kicsiben" Kolontár példáján, a történelem leckéiben (Húsvét szigetek, görögök, mayák, római kézművesség stb.) Nem tartom magam "fejlettebbnek", csak a jobb lehetőségeket kihasználónak, és úgy érzem, kutya kötelességem ezeket a lehetőségeket IS örökül hagyni az utánam következőkre. Ezért - bár a magam szintjén ismerem és használom a "nem-logikus" gondolati szinteket - ennek a feladatnak a megoldását értelmetlennek látom egyedül erre építeni.
Pénz - továbbra is szőrözök: nem "tereli a gondolkodást", hanem a gondolkodásunk teremti meg az önpusztító szabályokat. Az ok-okozat sorrendje ebben az esetben is alapvető, figyelmen kívül hagyása téves következtetésekhez vezet.
Történelem - amennyire én belátom, anno volt valami "közös jövőkép", amelyet megalapozott a fejlődés akkori iránya, amelyben a fiatalok részt akartak venni. Ma inkább tanácstalanságot, a tanulók szintjén pedig kiábrándultságot és egyéni törekvéseket érzek csupán. Azért ezt is figyelembe kell venni.
Holdutazás... mikor is volt az utolsó? Legközelebb a kínaiak mennek oda, mert ők képviselik ma azt, amit ötven éve a "nyugat" (lásd az előző bekezdést is). Viszont itt a Földön, a saját élőhelyünkből csinálunk holdbéli tájat - rakéta sem kell, és máris ott vagyunk :-S
Mit tennék, ha mindenemet elvennék? Mi az a minden? Én kommunikációs lehetőségek és számítógép nélkül egy derékfájós, bár izmos és dolgozni hajlandó ember vagyok. Feltételezett közösségi hasznosságom nevetséges töredéke lenne a mainak. Próbálnék az elveimnek megfelelően részt venni a közösségem fenntartásában, de soha nem érnék annyit, mint egy szakember. Elvennék a döntési szabadságomat, kényszerítenének olyasmi elvégzésére, amit helytelennek tartok? Lehet, hogy megtenném, nem tudom. Elvennék az egészségemet, az ételemet? Beteg lennék. Elvennék a családomat? Kétségbeesnék, talán megtörnék. Elvennék az életemet? Meghalnék. Mi értelme ennek a kérdésnek?
Eredeti hely
Válaszul erre
Válasz 1
