Az is érdekes, hogy mennyire másként látjuk ezeket a dolgokat. Azt mondod, számodra ez egy érdekes beszélgetés - én meg megint elveszítettem a motivációt, hogy folytassam. Nézőpontjaink között nagyon vékonynak tűnik a határ, ez azonban nálam megint az "olyan" és "az" közötti vonal. Azért leírom pár szóban, mire is gondolok.
Folyamatosan "az olvasóknak adsz" - nekem ez érdektelen, ahogy korábban írtam, ha valamit csinálok, akkor az mentegetés és nem reklámozás. Nem célom mások gondolatainak megváltoztatása, nem hirdetek, nem térítek, nem másokon mérem le, hogy értelmes volt-e időt töltenem valamivel. Ha ennyire nem sikerült megfogalmaznom két - vagy ha úgy tetszik, tíz év alatt, akkor itt sincs sok teteje keringeni rajta.
Magamból indultam ki és nem számoltam az általad említett és felsorolt hibákra. Lefordítva: "ó, el is felejtettem, a többiek nincsenek olyan magas szinten, mint én" - ez nálam távol áll az önkritikától. Ennek a vonalnak általam ismert legmagasabb szintű képviselője Gandhi, aki bár valódi alázattal fordult a feladataihoz, önfeláldozóan aszkétikus életet élt, önmagából kiindulva mesze túllőtt az emberi célokon. Mozgalma megszabadította hazáját az angol elnyomástól - amely aztán vallási alapon kettészakadt, részei azóta is háborúban állnak egymással, a szegények katasztrofális sorsa pedig nem sokat változott.
Ebben az irányban nem érdemes messzire menni, "been there, done that". Az általad említett ál-egyszerűsítés ellenében írtam meg a könyvemet, mert alapvetően értelmetlen kiindulópontnak tartom azt, hogy jobb lennék bármilyen szempontból bárki másnál - ahelyett, hogy megértenénk, miért vagyunk (!!! érted, nem "a zemberek", hanem MI) ilyenek.
Az alapvető probléma a saját motiváció félreértése. Tudod, mi a fő baj? Az, hogy utáljuk a világot, ezért verjük szét. Ennyire egyszerű, és ezt nem lehet okoskodással rendbe rakni.
Tudod mi a bajunk a Maldív szigetekkel, a Kilimandzsáróval, a Tadzs Mahallal, a ...? Az, hogy úgy fogunk meghalni, hogy soha nem láttuk, nem érintettük, nem ... Tök mindegy, hogy bármelyikünk mennyi pénzt tud szerezni az utazgatásra, csak annyit ér el vele, hogy még jobban tudatosul: mérhetetlenül apró porszemek vagyunk egy hatalmas világban. Tudod mi a baj a 2050-es dátummal? Nem évmilliók a múltban, vagy a jövőben, amikor a Nap megeszi a Földet, stb. Csak pár évtized, de 2050-ben talán beteg, talán megtört öreg emberek leszünk. Mi a gond 2100-zal? Csak annyi, hogy mindnyájan, akik most ezt olvassuk, akiket szeretünk, ismerünk - már mind halottak leszünk. ERRE kell őszintén, legmélyebb szinten nyugodtan bólintanunk, szeretettel elfogadnunk - addig bármit teszünk, szemétté válik.
A korábbi emberi civilizációban az volt a szerencsés, hogy mindezt jótékony lepellel takarta: a mai nap munkája, a saját föld művelése stb. mindig fontosabb volt, mint a fenti gondolatok; a közvetlen környezetben élő és a többség számára elfogadható minták voltak a közösségi szempontból helyes viselkedésre: gyerekként, felnőttként és öregként egyaránt. Egyfajta "rendben van" érzés lengte be a történetet, amely azonban minden egyénben szült kisebb-nagyobb konfliktusokat, és amely alól a kreatív emberi gondolkodás folyamatosan kereste a kibúvót. Most megvan, minden egyes ember meztelen tudattal szembesül a meztelen valósággal - és nem tudunk vele mit kezdeni: egyéni szintű bölcsességre van szüksége mindnyájunknak, amely egyszerre kompatibilis a tudással és törékeny gondolkodásunkkal. Ha ezt nem szerezzük meg, egy generáció alatt megfosztjuk magunkat attól a látványtól, aminek elviselésére képtelenek vagyunk. Ez az evolúció törvénye a maga valóságában.
De ezt is minek írom le, amikor itt van ezer éve - Lao ce Tao te king, 47 (Tőkei Ferenc fordítása):
(A bölcs) ki sem lép az ajtón, s megismeri az égalattit [a világot]. Ki sem pillant az ablakon, mégis látja az égi tao-t [a természet törvényét]. Minél messzebbre kalandozik valaki, annál kevesebbet ismer meg. Ezért a bölcs ember (seng-zsen) nem járkál, mégis megismeri (a dolgokat); nem nézelődik, mégis megnevezi (a dolgokat); nem tevékenykedik, mégis beteljesíti (művét).
Viszont gyorsan ellent is mondok magamnak: írok egy általam érdektelennek tartott irányról (összeomlás) olyanoknak, akik véleményét nem akarom befolyásolni (az "olvasóknak").
Gondolkodott már bárki a "sajnos a pusztulás elkerülhetetlen" sóhaja mellett arra, hogy kik lesznek az áldozatok? Üzenem: MI leszünk azok, akik ma önsajnálattól nyavalyogva szállításra, utazgatásra, kozmetikumokra, vezetésélményre, utca fűtésre csesszük el azt az erőforrást; pillanatnyi érdekeinktől vezéreltetve szétromboljuk azt az infrastruktúrát (oktatás, egészségügy, ...), amire az utódainknak szüksége lenne.
A ma megszokott életkörülmények biztosításának erőforrásmérlege súlyosan negatív: kizsákmányoljuk a fenti rendszereket, ennek révén az önfenntartáshoz szükséges munka részaránya a marhaságokhoz mérve hihetetlenül alacsony. Amikor ez a helyzet megszűnik, a közösségekben valódi értéke az önfenntartásban aktív, (a jelenlegi "nyugati világ" szaporodási rátáját figyelembe véve túlságosan kis létszámú) fiatal, erős, szaporodó rétegnek lesz. A mi tudásunkat könyvekkel helyettesíthetik, tapasztalataink (amelyeknek minősége elég gyatra) nem lesznek lényegesek. Nem is kell utálniuk minket: nem lesz erőforrásuk arra, hogy ápoljanak, fenntartsanak minket, akiknek ráadásul a bajaikat köszönhetik. Az 50% nem véletlenszerű, hanem az addigra "fejnehéz" korfán megrajzolható vízszintes vágás lesz. Nem a világot ítéljük halálra, talán nem is az emberi civilizációt, hanem ÖNMAGUNKAT. Íme a természet igazságossága.
De ha úgy tetszik, egyszerű tükör. Mi a gond? Utáljuk a megöregedés, a vele járó veszteségek gondolatát, a "Nagy Generáció" ifjú titánjai ledobták az "öregek igáját" - de ezzel elvesztettük a tisztességben megöregedés, a méltóságteljes elmúlás mintáit is, és inkább meghalni, mint megöregedni akarunk. Ennyire egyszerű: ezen dolgozunk.
Eredeti hely
Válaszul erre
Válasz 1
