Önjelölt, kezdő mester tanítványt keres :-D

@Szimba: Akkor elmesélem. Egy néptáncos buliba mentünk, én igencsak kezdő vagyok, a vezető mutatott valamit, ami neki tök egyszerű volt, számomra viszont semmit nem jelentett, mert saját tapasztalat és gyakorlat hiányában egyszerűen felfogni sem tudtam, hogy mit csinál a lábával, nemhogy megismételni. Aztán rövid szerencsétlenkedésem után jött a következő sorozat... Baromi ideges lettem azon, hogy ennek így számomra semmi értelme - ő meg fel sem fogja, hogy nekem mennyire lehetetlen ezt követni, bár nagyon jól érzik magukat körülöttem azok, akik az alapelemeket fogják. Sőt, nekik az lenne unalmas, ha az én szintemen kellene tötyögniük.

Aztán egyszer csak leesett: PONTOSAN ugyanezt csinálom minden kommunikációmban. Felteszem és elvárom a beszélgetőtársaktól, hogy a gondolkodás alapműveletein, fogalmain ugyanazt értsük - pedig ami nekem az alaplépés, az másoknak lehet szokatlan, teljesen idegen is. Ha valakivel beszélgetni szeretnék, és netán őt is érdekli a mondanivalóm (ami persze nem kötelező, és részemről egyikhez sem kapcsolódik semmilyen minősítés, alá-fölé rendelés), akkor meg kell tanítanom az általam beszélt nyelvet.

Vegyük például a legutóbbi üzenetedet.

Hibás hozzáállást tanúsítottam egy kommunikáció során, ennek felismerése után egyértelmű, hogy elnézést kell kérni, teljesen függetlenül annak hatásaitól, mert csak így lehet egy vonalat húzni, ahonnan máshogyan lehet megközelíteni ugyanazt a kérdést. Nem neked szól elsősorban, hanem saját elhatárolódásomat fejezi ki, nekem teszi nehezebbé a visszatérést egy korábban jellemző, most viszont tévesnek tekintett gondolkodásmódhoz. (Csak ez az egyetlen szabály mi mindent lenne képes megváltoztatni a mai kommunikációban akár egy ilyen blog "vitában", akár a politikában, nem?)
Ugyanis minden kommunikáció elsődleges célja a TANULÁS - nem pedig a tanítás. Minél "nagyobbra tartom magam", annál inkább.

A gondolkodás első kérdése az, hogy mi a cél. A hétköznapi életben a gondolkodás többnyire feladatmegoldásról szól, célunk egy konkrét művelet elvégzése, tehát túlnyomó részben az induláskor kitűzött eredményhez kell eljutnunk, vagy feladjuk azzal, hogy nem megoldható. Elenyésző azon esetek száma, amikor a gondolkodás végén gyökeresen más eredményre jutunk, mint amit kerestünk, és elfogadjuk azt.

Mi tehát a cél: mentséget keresek, vagy megoldást? Ha az előbbit, akkor pakolhatom egymásra az élet szomorú tapasztalatait, forgathatom őket össze-vissza, és a végén kijön, hogy nincs megoldás. Azt hihetem, gondolkodtam, és a végén kijött a várt eredmény.

Én viszont megoldást keresek, ahhoz pedig a végtelenségig precíz tervre van szükség, minden egyes mondat minden egyes szavának a helyén kell lenni, mert egy tervet egyetlen, akár nevetséges szintű hiba is elbuktathat, az utána következő gondolkodási sort teljesen rossz irányba viszi. Mint akár egy iskolai matek feladat: egyetlen apró, nevetséges számítási hiba, és a teljes utána akár tökéletesen végzett műveletsor felborult.

Állításom szerint te "mentséget keresel", és ennek során nem hiszem, hogy ilyen precizitással dolgozol, minden állításodat ennyire szőröző módon vizsgálod - nincs is rá szükség, hiszen a feltett végeredmény kijött. Én viszont programozó vagyok, számomra negyven évesen ugyanúgy a mindennapi munkám az állandó iskolás feladatmegoldás, ahol egyetlen műveletben sem lehet hiba. A legtöbb hibát egyébként ma is az igaz-hamis állítások során követem el, és nevetségesnek tűnő gépelési rigolyákkal védekezem ellenük... a legnagyobb és legnehezebben (hatalmas, egyébként helyesen megvalósított, tesztelt, működő programrészek kihajításával) javítható hibák viszont mindig elméletiek, a feltett KÉRDÉSBEN rejlenek, és nem a megoldásukhoz vezető útban.

Ennek az eredményét találod a Hajnalvilágban, és így érdemes értékelned is. Nem azért horkanok fel, mert érzelmi kötődésem lenne hozzá, hanem mert hibakereső, tervező, megvalósító társakra vadászom, és érted: nálam a "szerintem" után egy ötvenszer ellenőrzött állítás van, míg a hozzám-szóló egyetlen mondatában olyan hibák vannak, amiket ha én követnék el, a falra másznék. (Egyébként mint látható: én is, folyamatosan elkövetek súlyos hibákat, amikre addig kapom a visszajelzéseket, amíg végre le nem esnek).
Eddig nem merült fel bennem, hogy akár "fejleszthetnék" társakat a nyilvánvalóan meddő "keresgélés" helyett, ami sokkal jobban illeszkedik a feladathoz, mint az értelmetlen, mégis állandóan ismételt puffogásom. Kérdés, van-e erre az ötletre "kereslet" :-)

Bosch-ról hallottam, láttam képeit, most megnéztem ezt is - és nem tetszik. A végletekig kidolgozott, szimbólumokkal telezsúfolt alkotás, amiben (ebben a pillanatban) sokkal inkább a mentség-keresés szándékát látom, mint a megoldás receptjét. Az utóbbihoz túl zsúfolt, túl sokat akar mondani egyszerre.
Persze... a Hajnalvilág külső szemmel pontosan ugyanilyen lehet, hiszen egyetlen tömegben zúdul az olvasóra, nincs hozzá "megoldókulcs" - ami akár létezhet Bosch festményéhez is, csak nekem nincs a birtokomban. Hmm. Megint tanultam valamit, hiszen amikor elkezdtem írni ezt a mondatot, még mást gondoltam, mint most, amikor befejezem. Köszönöm :-)