2012. február 23., csütörtök

Hajnalvilág nagykövete

Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek. 
Nagyon hosszú ideig erre az alapra (1, 2) fűztem fel elmélkedéseimet. Röviden: gondolkodásunk alapvetően két részre osztható. Az egyik az érzékelésből, tapasztalatokból, ismeretekből logikus következtetésekkel felépíthető "racionális világkép", a tudás. A másik pedig az a rész, amivel a tudásunk és a valóság közötti hézagot kitöltjük, mindaz, amin gondolkodunk ugyan, de nem-tudás: a hit.

A tudás szükségszerűen véges. Érzékeink rettentő gyengécskék még ott is, ahol éppen állunk, a világ pedig olyan hatalmas, és bármelyik jelensége bármely pillanatban hatással lehet ránk. Minél több ismerettel és tapasztalattal rendelkezünk, annál nagyobb a tudásunk, de annál jobban látjuk ennek végességét és annak lehetőségét, hogy tetszőleges mértékben, akár totálisan is tévedhetünk. Következésképpen: a tudásunk alapján cselekedhetünk, sőt, csak így érdemes, hiszen egyébként olyan hibákat követünk el, amelyekből nem tanulhatunk (nem javíthatjuk a tevékenységhez felhasznált tudásunk hibáit).

Alapvető döntéseket azonban nem tudásunk, hanem a hitünk szerint hozunk. Itt nyilván nem a tevékenység során végrehajtott számtalan, tudás-alapú döntésről van szó, hanem azokról a döntésekről, amikkel életünk irányát meghatározzuk, tevékenységet választunk, és az ezekből később származó tapasztalások felé nyitjuk meg utunkat.

Másként fogalmazva: A tudás a válaszok keresésére alkalmas - viszont a hitünk szerint választjuk ki azokat a kérdéseket, amelyekre választ keresünk. Hit és tudás összekeverése katasztrofális hiba, mert egymást nem kizáró, hanem kiegészítő, saját jogán önállóan létező elemekről beszélünk, egyik sem előbbre való a másiknál, hanem másra használható.

A hit tagadása a tudás javára valójában önbecsapó technokrata elszakadás saját emberi mivoltunktól. A belőle levont hideg következtetéseknek semmi közük nem lehet az emberi élethez, ráadásul arroganciájában képtelen elfogadni saját tévedéseit: addig "javítja" az okos elméletnek meg nem felelő világot, amíg bele nem pusztul. Kedvenc mondás: "a tudomány mai állása szerint"... mivel azonban azt is tudjuk, hogy tudományunk minden hősködés és gigantikus berendezés dacára csak a felszínét kapargatja a világnak, és gyakorlatilag bármekkorát is tévedhetünk. Logikus következtetés szerint tehát épphogy semmit sem lenne szabad csinálnunk, hiszen minden technológiánkra igaz, hogy csak részben, megfigyelésekkel és szokásos megoldásokkal megalapozott, távolról sem teljes vagy abszolút!

A hit tudásként való felhasználása ugyanolyan hiba. Semmilyen belső meggyőződés nem keverhető "tény" formájában a logikus gondolkodásba, cselekedeteink megindoklásába. A hit definíció szerint nem-tudás, hanem egy személyes, teljes felelősséggel vállalt erkölcsi döntés, és attól sem válik többé, hogy sokan foglalkoznak valamiféle tudományosság és tényhalmaz előállításával. Ezek nem objektív, mindenki számára egyértelműen, és gondolkodásától függetlenül bizonyítható tények, hanem szubjektív, egyéni odafordulás és meggyőződés által keletkeznek.

Önmagában az a kijelentés, hogy "Isten ezt mondta" még nem magyarázat egy döntésemre - az viszont, hogy "Én ebben az Istenben hiszek, vállalom ezen döntésem odafordulásom minden felelősségét; ebben a pillanatban Isten szavait így értelmezem, következésképpen ezt és ezt teszem", tökéletesen megalapozott, korrekt indoklás, ráadásul racionálisan vitatható minden pontjában, így lehetőséget ad a változásra, fejlődésre: hiba esetén nem "vagy Isten árult el engem, vagy én őt", hanem kereshetem az általam elkövetett gondolkodási hibákat (felelősség, értelmezés, következtetés, választás).
Gyors fordítás: ha az "Isten" szó helyére "valóságot", "hit" helyett "tudást" írunk, megkapjuk azt a hozzáállást, amely a jelenlegi materialista arrogancia semlegesítésére alkalmas...

Szóval, sok-sok évet töltöttem el ezen megközelítés hatása alatt, mert kedvenc fogalmaimat emeli ki: a személyes felelősséget, a választás szabadságát, az odafordulás, a személyes beleadott erő fontosságát - ezen fogalmak szerint nyugodt lélekkel nevezem magam már jópár éve hívőnek. Nincs szükségem bonyolult teológiai levezetésekre, nem aggódom azon, hogy nem ismerem és nem is érdekel semmilyen angyali vagy démoni szint meg tevékenység. Ahhoz, hogy nyugodt lélekkel és teljes erőmmel törekedjem azokra a dolgokra, amelyek fontosságában hiszek, nincs semmi szükségem az út túlsó felére függesztett zseblámpára: nem azért csinálom, mert valaki ezt mondta, hanem azért, mert legjobb tudásom, felelősségem ezt diktálja. Ezáltal lehetek nyitott arra a lehetőségre, hogy a cél mégsem ott, hanem valahol máshol van: meg tudom keresni tévedésem okát saját felépített rendszeremben, javíthatok rajta, és léphetek tovább - megint "előre", csak kicsit "másfelé". Boldog vagyok, mert nem látok és mégis hiszek.

Ezt az elméletemet adtam elő tegnap is egy beszélgetésben, nagy lelkesedéssel - amikor rájöttem, hogy körülbelül fél éve ez rám már nem igaz. Ma reggel új értelmet nyert a számomra a következő idézet, amivel többször találkoztam már, elfogadtam, mint "mondatot", de abszolút ellentétesnek éreztem a fenti gondolatmenettel, a gondolkodás szabadságával és a felelősségvállalással. Csak hát amikor én nem értek valamit, azt mondom, hogy "még nem értem" - és nem kezdek vitatkozni, így kevesebb dolog miatt kell végül elnézést kérni...
A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.
Ugyanis ez igaz. Számomra mára teljes meggyőződéssé, szilárd valósággá vált a Hajnalvilág. A mai maszkabálnál sokkal valósabbnak látom azt a képet, amelyben öt-tíz év múlva, túlnyomó többségében ugyanezek az emberek, akik ma őrült tempóban pusztítjuk a világot, csukott szemmel hajigáljuk ki az ablakon legszebb kincseinket, miközben az élet értéktelenségén szomorkodunk, szóval mi magunk értelmes célokat tűzünk ki magunk elé, élő, felelősségen és tiszteleten alapuló közösségeket alkotunk, együtt dolgozunk azért, hogy amikor vissza kell tekinteni, büszkék lehessünk a művünkre.

Eddig csak a remény, és valami racionálisan megalapozatlan megszállottság vezetett az úton, egy szabadon választott, foggal-körömmel védelmezett, teljes őszinteséggel "hitnek" nevezett reménykedés abban, hogy az ember jó, és ez a történet jól is működhet. Viszont soha nem csimpaszkodtam bele, tudatosan vállaltam, hogy én lógatom a répát a saját orrom előtt, ezért voltam képes új irányokat keresni, amikor falnak ütköztem.

Most sem azt érzem, hogy rettenetes munkával felkapaszkodtam valaminek a tetejére, amire "az alattam levőknek fel kellene mászni". Nem. A helyzet az, hogy bár még bármelyik pillanatban elsodorhat a víz, talajt értem a folyó túloldalán, és mostantól az a dolgom, hogy ezt a pontot biztossá tegyem, és így lehetőséget teremtsek mások számára is az átlépésre. Nem kell meggyőznöm, "felemelnem", "megvilágosítanom" senkit, nem "feljebb" vagyok, csak "máshol". Én meg vagyok győződve arról, hogy itt a jó, de ettől másokat vezethet más meggyőződés. Nincsenek személyes vágyaim vagy birodalmi hódító terveim, csupán új nevet találtam a feladatomnak, amire a korábbi "csak azért is hívő" megjelölést nyugodt lélekkel cserélem: a Hajnalvilág nagykövete vagyok.