Menni vagy maradni...

Gépnarancs.hu - Elb@szott generáció

Érdemes végigolvasni a cikket, és a kapcsolódó beszélgetést is


2013. október 15. at 16:13
Nos, én nem várok semmire, mert nem érek rá, elmenni pedig csak akkor fogok, ha több lesz a focista, mint az altatóorvos – magyarul, amikor számomra és a családom számára közvetlen veszélyt jelent a maradás. Alighanem lesz hová.

Addig viszont igyekszem megtenni mindent azért, hogy megforduljon ez a történet. Lassan azt is megértem, miért nem sikerült eddig senkinek elmagyaráznom, mit és miért pont úgy csinálok.

Amit itt írsz, az csak a felszín, a baj szerintem sokkal nagyobb, viszont csak a forrásánál megoldható. Akit érdekel, itt olvasható egy kis bemelegítés: http://hajnalvilag.blogspot.hu/2012/03/jovo-erdeklodes-hianyaban-elmarad.html

Omar, 2013. október 16. at 23:36Lorand – Most olvasom a blog bejegyzést “A jövő érdeklődés hiányában elmarad”. Te jó Isten, micsoda elsöprő erejű írás. Azonnal terjesztem, megosztom, küldöm szerte a barátaim között. Fantasztikus érzékkel és hihetetlenül tisztán fogtad- és fogalmaztad meg a kérdéskört, és elképesztően jól adod rá a választ is! Azon túl hogy messzemenően egyet értek veled, az írás stílusa is lenyűgöz! Gratulálok. Milyen jó lenne ha a hozzád hasonló kvalitással bíró gondolkodók jutnának el a népszerű médiumokon keresztül a nagy tömegekhez!!!! Aki olvasta az “Elbaszott generáció” cikket annak kötelezően ajánlom Lorand írását is!!! http://hajnalvilag.blogspot.hu/2012/03/jovo-erdeklodes-hianyaban-elmarad.html

2013. október 17. at 05:19

Omar, köszönöm a kedves szavakat, de nem érdemes túlzottan lelkesedni. :-) Pont azokról a dolgokról beszélek folyamatosan, évek óta, amit nem akarunk meghallani (lásd a blogom fejlécét). Az emberi agy pedig nem úgy van felépítve, hogy ezt be is fogadja. Ez volt az, amit nem vettem számításba.

Sokszor próbáltam már áttörni ezt a falat. Beszélgettem néhány fórumon/blogon, kapcsolatot kerestem “szaktekintélyekkel”, népszerű fórumokon szóltam hozzá számomra érdekes témákat feldolgozó cikkekhez és linkeket tettem a blogomra, ott volt a Milla kampány, stb. A blog statisztika őszinte dolog, rövid tüske után vissza a napi 5 látogatásra: elolvassák, de nem “maradnak”, nem néznek körül. “Érdekes, majd ránézek megint” gondolják talán, közben nagyon gyorsan igyekeznek megfeledkezni róla.

A meglévő anyagokból, ha tetszik a stílusom, ajánlanám még számodra ezt: http://hajnalvilag.blogspot.hu/2013/03/evertekelo.html (tartalmilag azonos az itteni bejegyzéssel, csak a másik oldalról nézve), meg mondjuk ezt: http://hajnalvilag.blogspot.hu/2013/09/pandora-szelenceje.html (mert szerintem ma a legnagyobb probléma a racionális jövőkép hiánya).

Most új projekten töröm a fejem ezen a téren, egy új könyvön, amelynek címe jelenleg Egyéni világainktól közös világunkig – Útikalauz stopposoknak. Szerintem ugyanis Douglas Adams is pont ugyanezzel kísérletezett, és valami eszméletlen mély dolgot hozott létre.

Szarvas Zoltán, 2013. október 17. at 17:06
Lorand, ragyogó jó a linkelt írásod és tökéletesen egyetértek veled. Kérdezni kell. Ettől függetlenül megértem azokat is, akik inkább elmennek – ők egyszer majd visszajönnek, és ha az itt maradottaknak szerencséje van, a hazatérők a kint szerzett kultúrát, tapasztalatokat megosztják velük, és segítenek nekik kérdéseket feltenni – majd pedig megválaszolni azokat. Evolúció. Nagy ugrások nincsenek és a lépcsőfokokat végig kell járni.

2013. október 18. at 01:36

Én is megértem őket, ebben nincs hiba – elvégre azt sem zárom ki, hogy egyszer közéjük tartozzam. A te megközelítésedet viszont kicsit túl optimistának tartom, ugyanis van egy pont, amin túl már nincs hová visszajönni. Én akkor mennék el, amikor ezt a pontot érzem közeledni. Egy rövid idézet az “Évértékelőmből”:

—
Szerintem elég egyértelmű a kép: ha egy ország nem képes emelni, vagy legalább szinten tartani az oktatás színvonalát, akkor a lakosság átlagos intelligenciája zuhanni fog. Így a magasabb szintű gondolkodó idegen közegben találja magát, a józan választása az ebben való robotolás helyett a menekülés: akár elköltözve, akár itthon ülve, de külső érdekeket szolgálva.
…
A kormány a minőségi oktatás feltételeinek leépítésével azt mutatta meg, hogy nincs pénze annak fenntartására, pontosabban sokkal kevésbé érdekelt benne, mint mondjuk aranylábú hősök kinevelésében.
…
A vezetők egyértelművé tették, hogy a nép pillanatnyi szórakoztatása fontosabb számukra, mint létfeltételeik hosszú távú biztosítása (mert valójában ez, például az orvosi ellátás minősége, sőt elérhetősége van veszélyben). Amikor pedig “lázongás” van, azt mindig valaki másnak a zsebéből való adakozással csendesítik le. Ahogy korábban a magánnyugdíj-megtakarításokkal, a “gonosz bankokkal”, most a “gonosz energiaszolgáltatókkal”.
—

Amikor a rezsiharc igazi árát kell megfizetni (korszerűsítés, karbantartás elmaradása miatt széthulló közösségi közlekedés, energiaellátás, vízhálózat), amikor a “gonosz elit” hiányában nincs értelmezhető egészségügy vagy oktatás, amikor a “gonosz bankok” helyét a “mi földesuraink” foglalják el – akkor nincs hová hazajönni. Legfeljebb küldeni a pénzt az itthoni rokonoknak, akik nem tudnák fenntartani magukat külföldön, a hazautalt pénzből viszont ellavíroznak. Ahogy azt teszi mondjuk néhány afrikai ország.

Nemrég hallottam egy hétfő reggeli Orbán-interjút, és abszolút megértem mindazokat, akik számára az ő egyébként koherens világképe és személyes meggyőző ereje vonzóbb, mint a racionalitás, szívesebben keresnek külső bűnbakokat és harcolnak “érte”. Ettől azonban még nem lesz igaz, ami pedig nem igaz, az hosszú távon nem működik, és sokkal komolyabb árat fizetünk érte. Na ez előtt kéne felébredni; szájkaratézni vagy értelmetlen álmokat dédelgetni nem érdemes. Szerintem.

És a csavar, mint mindig: mindez csak ébresztőként szolgál, mert a baj sokkal nagyobb, mint ez a történet. Mint Arthur Dent házának ledózerolása a vogonok érkezéséhez képest.

Gépnarancs.hu - Ki a gyáva (ismét érdemes elolvasni az egészet)
...
Persze, magyar vagyok én is, de európai is vagyok, akarok is lenni. Része akarok lenni annak a kontinensnek, amelybe beleszülettem. Annak az ezer színű, ízű, nyelvű, kultúrájú, kavargó, gazdag családnak akarok tagja lenni. Amitől el voltam zárva életem első felében, most pedig, amikor már nyitva az ajtó, felbukkant a semmiből egy csomó nemzetvédő, és sújtásos mentés honvédő buzdulatában fejbe akar vágni egy kurva nagy zászlórúddal. Honnan, miből és miért szaporodtak el ezek? Honnan jönnek? Hol tenyésztik őket?  Csak úgy lesznek? Talán a Hortobágyon van egy titkos hely… rovásírással teli lapok fölé görnyedő tudósok kavarják a bográcsban a varázsszert, mégpedig árvalányhajjal, és ezzel etetnek mit sem sejtő embereket, akik ettől nemzetmentő háborúba kezdenek. Nem tudom…
...

2013. október 19. at 06:31

Ez egy koherens társadalomirányítási modell működése alulnézetben. Úgy hívják: oszd meg és uralkodj.

Önfényezésnek tűnhet, de emlékszem arra a párbeszédre, amit édesapámmal folytattunk az ELSŐ Fidesz kormányzás idején. Arra panaszkodtam neki, hogy a Fidesztől félek, mert szektaként viselkedik, gondolkodó emberek helyett HÍVŐKET generál és toboroz, míg demokráciát csak FÜGGETLENÜL gondolkodó, ítéletet hozó lakosságra lehet építeni. Ráadásul a gondolkodó ember szükségképpen megosztott tömeget alkot, amely nem hatékony egy szavazásnál, következésképpen ez eróziót indít meg, mert minden oldal elkezd egyre butább dolgokat mondani, hogy ő is ellen-hívőket találjon/generáljon.

Édesapám rám nézett, és azt mondta: “Te nem tudod, hogy a fides szó jelentése latinul HIT?”

Ahogy az előző cikkednél is írtam: ez egy működő modell. Az önálló emberek kilökődnek, itthon nem zavarnak bele a vallásháborúba, de pénzt küldenek haza – ez jó. Az itthon maradókat pedig bárgyú, zászlóra/pólóra nyomtatható szlogenekkel be lehet passzírozni a “modern” “demokrácia” oszlopdiagramjaiba, és lehet vele választást nyerni. Ez is jó. És ha nincs életképes, önálló, közösségszervezésre alkalmas gondolkodó kapacitás egy társadalomban, akkor annak irányítására a legalkalmasabb forma a diktatúra. Tehát még ez is jó… (részletesen: http://hajnalvilag.blogspot.hu/2013/03/evertekelo.html – bocs az ismétlésért)

Lenne. Ma egymással kommunikálni képtelen, valós problémák megoldására alkalmatlan masszává alakultunk – kár, hogy az általunk okozott és megoldandó gondok megölnek minket, ha nem leszünk képesek változtatni a hozzáállásunkon. Lásd példaként Fukushimát, és azt a tényt, hogy ez mindent figyelembe véve MÁZLISTA eset volt, a következőnél nem biztos, hogy ekkora szerencsénk lesz.

Aztán csend, és újra csend

Lassan újra mozgás-, és munkaképes leszek. A porckorong sérv nem jó buli, bár már volt szerencsém hasonló élményhez, de akkor még nem tudtam a nevét. Most a porckorong.hu -n elérhető tornával és ismerőseim tanácsai segítségével igyekszem tünetmentessé tenni magam, de a hagyományos orvosi kezelés (derékba adott szteroid injekció, merevítő öv, gyógyszerek) nélkül talán még mindig csak fetrengenék.

Amikor háton fekve vonszoltam magam a WC-től az ágyig, amikor percekig gondolkodtam rajta, hogyan leszek képes felmászni rá, amikor már napok óta csak nézni tudtam, ahogy körülöttem zajlik az élet, de én nem vagyok képes részt venni benne, nagyon elkeseredtem. Nem feltétlenül amiatt, hogy mozgásképtelenné lettem, hogy fáj - szerencsére nem fájt annyira. A pánikroham nagyon ütős dolog, és törvényszerűen megérkezik arra a (tudatosan végiggondolva persze elég kis eséllyel valóra váló) gondolatra, hogy talán már sosem leszek képes járni. Viszont én már meglehetősen régóta szoktatom az agyam arra a gondolatra, hogy én sem élek örökké, és fizikai lehetőségeim szempontjából valószínűleg már túl vagyok a csúcson (bár az is tény, hogy jobb állapotban vagyok, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt), példaképeim túlnyomó részben halottak, közülük többen egyebek mellett azért példaképeim, ahogyan az elmúlást kezelték. Mégsem ez volt a kulcsszó, hanem az engem bizonyos szinten körülvevő végtelen csend, és a bennem élő magány.

Elég felemás ez tőlem, hiszen tizenöt éve élek (ugyanazzal az asszonnyal, aki mellesleg a második barátnőm volt) boldog házasságban, gyermekeinkkel jó viszonyban vagyunk, mindig jó kapcsolatban voltam a körülöttem élőkkel, és elenyészően kevés kivételtől eltekintve nagyszerű emberekkel volt lehetőségem együtt dolgozni. Van saját házam szép helyen, autóm, munkahelyem, karrierem, lehetőségeim, viszont (már) nincs hitelem. Boldog vagyok? Igen, nyugodt lélekkel állíthatom.

Ez bárkinek elég lenne, nekem miért nem? Azért, mert én rendszerelemző vagyok, egész életemet azzal töltöm, hogy a konkrét feladatok megoldásán túl, mindig távolabbra tekintek. Tudom, hogy a hétköznapi élet feladatait közösen, elég jól megoldottuk, és vannak személyes kiutak számomra, családom számára arra az esetre is, ha itt komolyabb gond lenne. Én viszont ahogy programozóként, úgy emberként is generációkban, hosszabb távokon gondolkodom, és nem fogadok el olyan megoldást, amely számomra jó, de számunkra, mint nagyobb közösség számára, hosszú távon káros. Pár évvel ezelőtt elég jól láttam és előre jósoltam olyan történéseket, amelyeket akkori beszélgetőpartnereim nem hittek el, nem vettek komolyan. Ma sokkal rövidebb távon komoly problémákat látok, amelyek törvényszerűen be fognak következni, ha közösségi és egyéni hozzáállásunkat nem leszünk képesek éveken belül gyökeresen megváltoztatni. Ehhez kerestem beszélgető, vitázó, alkotó társakat - és nem találtam egyet sem. Innen származik a leküzdhetetlen, kikerülhetetlen, kegyetlen magány.

Amikor már a sokadik körömet futottam az értetlenség, ostoba vagdalkozás méltatlan környezetében, megpróbáltam megszabadulni ettől az egész tehertől, törölni a Hajnalvilágot, a próbálkozásaimat, mindent - hogy egyszerű ember legyek. Aznap este már a padlón fetrengtem, és a legfontosabb gondolatom az volt: vissza kell állítanom, amint képes leszek bekapcsolni a gépet, mert akármilyen körülmények között vagyok is, akármennyire néma és eredménytelen mindaz, amit csinálok, a legkevésbé szánalmas dolog bennem pont ez a törekvés. Megdöbbentő volt számomra, hogy megszokott vita-környezetemben, Antalffy Tibor blogján, ahogy a megrokkanásomról írtam, emberi gyengeséget mutattam, azonnal emberi, jóindulatról tanúskodó válaszokat, és konkrét segítséget kaptam (az ügyeletes orvossal eddig jutottunk: "nézze, uram, én nem vonom kétségbe, hogy magának fáj a háta", miközben előadtam a porckorongsérv összes tünetét - ott viszont azonnal megkaptam ezt a kulcsszót). Viszont ahogy kezdtem jobban lenni és ismét vitába szállni, újra jött a néma csend - és pár nap javulás után én is újra mozgásképtelenné váltam.

Ez volt az igazi mélypont. Úgy éreztem magam, mint egy futó, aki tényleg mindent beleadott (könyörgöm, vakarózás meg szórakozás helyett könyveket írtam, filmekhez készítettem magyar feliratot, képeztem magam jópár témában, szakértőkkel próbáltam kapcsolatot felvenni, elvileg másként gondolkodó körökkel igyekeztem szót érteni, a szakmámban legjobb tudomásom szerint úttörő munkát végeztem, amihez hasonlót sem látok a világon sem publikus formában, sem bármelyik munkahelyemen), végül összeesik a pálya közepén és látja, hogy nem ért el semmit a világon. Közben infantilis balfékek és (ami még rosszabb) fizetésért hülyeségeket hirdető ember-paródiák harsognak értelmetlen, tartalmatlan ostobaságokat minden elképzelhető környezetben; erőteljesebb élményeink nagyobb része forgatókönyvírók fejében születik, mozivásznak és tévéképernyők égetik az agyunkba; időtöltésként egyre valósághűbb virtuális környezetekben vadászunk egymásra... és elpusztítjuk az emberi civilizációt, ha nem hagyjuk abba.

Rohadék egy érzés. A bejegyzés címe is ebből származik. Viszont csak ez volt képes formát adni a bennem egymásnak feszülő dühnek és elégtelenség-tudatnak.

Itt van egy gyönyörű világ, amely a szemem előtt megy tönkre, napról napra sodródik egyre messzebb egy olyan kényszerpályán, amelyről egy ponttól kezdve már nem lehet letérni. Nem tudom, hogy már most nincs-e késő, nem tudom, megváltoztatható-e ez a pálya, sőt azt sem, hogy amit látok, tényleg igaz-e. Viszont látok lehetőséget a változtatásra anélkül, hogy bűnbakokat vagy megalapozatlan álmokat kergetnék; gazdasági, pszichológiai, neurológiai, informatikai és történelmi forrásokra, keleti és nyugati gondolkodók műveire épül a rendszer a fejemben. Csakhogy képtelen vagyok átadni, mert alábecsültem annak jelentőségét, hogy mind én, mind pedig az olvasó emberi agyat, neuronhálót használ a gondolkodásra, amely alapvetően képtelen a gépies, logikus működésre. Ez okozza azt a rettentő csendet, ami körülvesz, a lármát, ami bosszant.

Ezzel nem tudok mit kezdeni. Azzal viszont igen, hogy a csend egy része belőlem fakad. Félszívvel küzdök még mindig, mert túlzónak érzem azt a gondolatot, hogy meg akarom változtatni emberek gondolkodását, hogy ha módom lenne rá, milliárdnyi ember életére szeretnék hatással lenni. Legyünk pontosak: megrémített ez a gondolat. Így viszont nem érdemes, nem is lehet beszállni egy ekkora játszmába. Tudom, hogy a gyakorlati esélyem nulla, tudom, hogy csak a hitem mozgat tovább, de ez kevés. El kell fogadnom azt, hogy ha úgy alakul, nyerhetek is, és ha így van, akkor az álmom egy új valóság része lehet. Nem kérhetek folyton bocsánatot, nem lehetek elfogódott. Ha nem találok embert, akinek el tudom magyarázni a dolgot, akkor meg kell teremtenem, segítenem kell abban, hogy képes legyen felfogni, értelmezni a szavaimat.

Az út furcsa dolog. Abban a pillanatban, amikor ez a gondolat megszületett bennem, megnyílt előttem néhány új feladat is. Rátaláltam a https://yourlogicalfallacyis.com/ honlapra, ahol a legjellemzőbb logikai hibák gyűjteménye látható - mekkora megkönnyebbülés volt számomra, hogy valaki vette a fáradságot, és összegyűjtötte ezeket azért, hogy közérthető módon megmutassa, mennyire rossz minőségű ma a gondolkodási és vita-kultúránk. Hiszen évek óta botladozom ebben! A honlap rövidesen több nyelven is elérhető lesz, a magyar fordítást elkészítettem, remélem nem lett sokkal rosszabb az eredeti szövegnél.
Másrészt egy új könyvön kezdtem dolgozni, amelyet egy nagy előd művére építek, aki pontosan ugyanazt a reménytelen harcot próbálta megvívni, amit én is magam előtt látok. Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regényéről van szó. Kétlem, hogy sokan látnák ma benne korunk egyik legfontosabb filozófiai alkotását, pedig számomra az, remélem rövidesen meg is tudom majd mutatni.

Probléma megoldási metodikák (vita Tibor bá-val)

2013.október.8th. at 13:59

...

Az én listám bármilyen gond esetén 1: probléma megismerése; 2: kezelése; 3: az okok megértése; 4: tanulságok levonása; 5 alkalmazkodás. A “lenézés” nincs rajta, mert egyenesen káros: meg sem ismerhetem a problémát, ha nem tudok azonosulni azzal, aki okozta. És ami még rosszabb: ha “lenézek” valakit, aki hibát követ el, ugyan mennyire leszek képes és hajlandó felismerni a saját hibáimat, vagy elfogadni azt, ha valaki felhívja rá a figyelmemet? Magamat csak nem szeretném lenézni…

---

2013.október.8th. at 22:55

...

226, Tibor bá: Én a 2. és 3. pontot felcserélném. Igaz, nem vagyok szuper programozó, de mégis. :-)

Mert nem ugyanarra gondolsz. Egy konkrét problémát a megismerése után (1) el lehet és kell hárítani (2). Utána jön a második kör: az elkövetett hibák okait megértve (3) azt a típust megelőzni (4, 5). Fukushimában takarítani kell, már nincs értelme a hűtőrendszer szivattyúinak elhelyezésén morfondírozni – az összes többi erőműnél viszont nem ártana.
Így már stimmel?

---

2013.október.9th. at 07:42

228, Tibor bá: Loránd, ne okoskodj, tudod, hogy nálam nem megy.A te sorrended: “1: probléma megismerése; 2: kezelése; 3: az okok megértése…” Nem logikus. Hogy akarsz valamit “kezelni”, ha még nem értetted meg? Szerintem:
1) A probléma (de inkább a baj vagy katasztrófa) feltárása.
2) Az ok/okok megismerése, a probléma átlátása.
3) A megfelelő megoldás kidolgozása és végrehajtása.

Nem “okoskodok”, hanem “érvelek”. És tudom, hogy ez veled szemben nem megy, mert te tudod az igazat, és aki ennek ellentmond, az téved. Elég hosszú a blogod, örömmel látnék akár egyetlen példát arra, hogy neked ellentmondó állítást valaha is elfogadtál volna, saját véleményedet felülvizsgáltad volna. A gondolkodásodba ez nem fér bele, mert győztes-vesztes alapon vitázol. Szerintem. Ettől függetlenül próbálkozom néha, hátha egyszer… :-D

A megközelítésem pedig az elmúlt húsz évnyi “problémamegoldó karrierem” során elég jól vizsgázott. Nekem (és sokaknak) bejött, neked nem. Lapozzunk.

---

2013.október.9th. at 08:31

231, Tibor bá: Az nem érv, hogy engem személy szerint támadsz. Inkább azt magyarázd meg, miért vagy könnyebb helyzetben egy probléma megoldásánál, ha nem tudod miről van szó, mintha előbb feltárod az okokat és utána cselekszel.Ha a megközelítésed jól vizsgázott, akkor hozz rá fel egy példát. Ha pedig megítélésed szerint nekem nem vizsgázott jól, akkor talán erre is lehetne hozni egy példát még mielőtt lapozol. Ugyanis nekem a hócipőm teli van a magasról lenyilatkozott kijelentéseiddel.

A 227 végén felhozott, szerintem egyértelmű példámat minősítetted “okoskodásnak”, ami szerintem kimeríti a személyes támadás fogalmát a tartalmi kritika helyett. Utóbbi nem áll meg: a “nem tudod miről van szó” nyilván feltételezi, hogy kihagytam a saját első lépésemet: “probléma megismerése”, ezt így akár a “hülye vagy?” kérdéssel is helyettesíthetnéd. Sokadszor.

A kulcs itt van: “a hócipőm teli van a magasról lenyilatkozott kijelentéseiddel” – ami pontosan egybevág azzal a feltételezésemmel, hogy te győztes-vesztes alapon vitázol. Nekem ehhez semmi közöm, és tisztában vagyok azzal, hogy ez igen irritáló számodra, de nem tudok rajta változtatni, mert én meg ezt nevezem konstruktív, értelmes gondolkodásnak. Ha beszélgetünk, csak felhúzod magad rajta, amit aztán egészen alpári módon vagy képes levezetni. Ugye nem kell példákat idéznem abból, korábban miket vagdaltál már hozzám. Nem kérek belőle, ez a te élményed.

Maradjunk annyiban, hogy megint túlgondolkodom valamit és “normális ember” számára érthetetlen dolgokat írok. Ez szerintem mindkettőnk részéről elfogadható.

Fukushima nemzetközi segítséget kért

2013.október.8th. at 09:32

Szerintetek mekkora bátorság kell ahhoz, hogy Japán első embere végül feladja a “majd megoldjuk mi” hozzáállást, és végre segítséget kér? Egy JAPÁN, VEZETŐ…

Ráadásul fogalma sincs arról, hogy az amúgy is igen törékeny japán gazdasággal szemben hogyan fogja ezt “beárazni” a tőzsde (mi lenne Fukushima körül, ha Japán államcsődöt jelent? És vajon mi mást jelentene az olimpiai rendezőség, mint gazdasági lazítást, hiteleket, pénznyomtatást?)
Tisztában van azzal, hogy egy nemzetközi segítség esetén nincs tovább titkolózás, és olyan dolgokat kell elmondaniuk, amit évek óta rejtegetnek – mégpedig azért, hogy a pánikot elkerüljék. Nem tudják, mi lesz, ha az eddig ismert tények napvilágra kerülnek, de várható egy óriási felháborodás az eddig magát hülyének tettető “világ” részéről. Szívás továbbá, hogy tudtommal csak a könnyebben kimutatható izotópokat követjük, a többiekről nincs sok fogalmunk.
Szerintem ez magyarázza a hivatalos felkérést, ott lehet titoktartást kérni.

Szóval véleményem szerint becsülendő ez a lépés. Nyilván ha rögtön megteszik, akkor ma talán kevesebbet tudunk a Higgs-bozonról, mert a legjobb fizikusok és mérnökök a mi biztonságunk érdekében dolgoztak volna a fukushimai feladatokon. Sajnos a gazdasági realitások mást diktáltak, és ez még nagyon sok baj forrása lesz, még akkor is, ha a “tudományos közvélemény” azonnal és érdemben reagál. Ez sajnos megint kétséges, mert a munkahelyük kénytelen pénzben mérni az erőforrásokat. Gondolom a háttér a víz problémán kívül a 4-es reaktor pihentető medencéjének kiürítése lehet, amit tényleg nem szabad a TEPCO-ra bízni, oda a világ minden elérhető szakemberének tudása kell. (Ezt megint régóta lehetett tudni, még az én konyha-szintemen is.) Droidokat állítólag szállít a jakuza, amennyit kell; láttam fényképet sugárzó padon üldögélő “szakemberekről”… nyilván nem tudom ezt ellenőrizni, de van benne logika.

“véletlen leállás”
Valószínűleg elég összetett, ugyanakkor hirtelen összerakott ketyere az a “hűtőrendszer”, sok helyen lehet olyasmit csinálni, amitől leáll. Tudtommal a magyar telekommunikációban is volt már kiesés amiatt, hogy egy szerverteremben konnektor kellett a porszívózáshoz… csak hát atomos környezetben a kockázatok és mellékhatások igen súlyosak. Például a paksi üzemzavar pont ugyanígy (a kisebb teljesítményű, “szokásos” keringető szivattyúra átállás miatt) keletkezett, és nem egy romhalmaz közepén. Lásd: http://hajnalvilag.blogspot.hu/2012/05/atomenergia-ember-rendszer.html

A cikk vége tartalmazza a “kincstári optimizmus” magyarázatát is.

---

2013.október.8th. at 13:59

218: A japánok is így kezelték a problémát az elmúlt években. Szerencsére úgy tűnik, gondolkozni kezdtek… remélhetőleg még időben.

219: Kis kutakodás után úgy látom, szegény erőmű-roncs túlélt már néhány tájfunt, mert Japán ilyen nedves környék. Eddig “csak” a vízgyűjtő rendszerek utálták – bízzunk benne továbbra is. Meg a magyar nemzeti médiában, hogy nem is izgat bennünket ilyen hírekkel. Szivárgás, ja… ahogy én képzelem, ilyenkor egy özönvíz öblíti a radioaktív hulladékkal szennyezett telepet az óceánba.

Én csak arra utaltam, hogy egy japán vezetőnek (erőmű – TEPCO – kormány) borzasztó nehéz lehet elismerni a vereséget. Ez kulturális örökség, és egy nagyon jó példa arra, hogy az általunk épített rendszerek öröklik egyéni (illetve itt: közösségi) korlátainkat, ami adott esetben súlyos következményekkel jár. Ráadásul az energiaéhes világ és globális gazdasági rendszerünk egyaránt az ellen dolgozik, hogy Japán bevállalja: csődbe megy, ha a katasztrófát megfelelően igyekszik kezelni. Az oroszoknak volt egy nagy “előnyük”: diktatúrában és állandó harci készültségben éltek. Ki kell telepíteni pár millió embert? Oké, hiszen atomháborúra felkészített hadseregünk van, és van hová(!) vinni őket – nem egy túlnépesedett szigetünk, demokráciánk és piacgazdaságunk.

Megint vörös posztó lesz: “ne ítélj, hogy ne ítéltess”. Sokan egy nagy szakállú bácsit képzelnek ide, pedig ez nem más, mint felszólítás a konstruktív gondolkodásra. Az én listám bármilyen gond esetén 1: probléma megismerése; 2: kezelése; 3: az okok megértése; 4: tanulságok levonása; 5 alkalmazkodás. A “lenézés” nincs rajta, mert egyenesen káros: meg sem ismerhetem a problémát, ha nem tudok azonosulni azzal, aki okozta. És ami még rosszabb: ha “lenézek” valakit, aki hibát követ el, ugyan mennyire leszek képes és hajlandó felismerni a saját hibáimat, vagy elfogadni azt, ha valaki felhívja rá a figyelmemet? Magamat csak nem szeretném lenézni…

---

2013.október.8th. at 22:55

225: Nyilván van kockázat, csak azt akartam mondani, hogy nem az első tájfun éri el Fukushimát. Ezt csak azért írtam le, mert első ránézésre bennem is megállt az ütő…

Empátiában elég jó vagyok, pont az a kedvenc sportom, hogy belegondolok a szereplők helyzetébe. Ez nehéz, ha ez a szereplő számomra taszító szerepet játszik (mint pl a japán illetékesek, Viktorunk – vagy néha egy-két fórumozó…) viszont igen sokat lehet tanulni belőle. Nyilván rossz, hogy ez így történt – de ha megállunk az ítélkezésnél és lenézésnél, akkor csak bűnbakokat találunk, rendszerszintű megoldást nem. Lásd ugyanezt pl a “birka nép” (copyright Tibor bá) esetével.
A Csernobillal való összevetésben pedig pont nem a technikai eltéréseket, hanem a társadalmi környezetet emeltem ki – és teljesen egyetértünk, sokkal gyorsabban kellett volna, vagy kellene mostantól reagálni. Ugyanazoknak, akik eddig is ott voltak… így aztán én szidás helyett inkább szurkolok nekik.

Alapkérdések

2013.október.7th. at 10:40

115, Curix
Istenkém, de jót tett ez a restart ezeknek a párbeszédeknek! Én mondom simán megér egy kis a fetrengést, ráadásul neked hála most már a nevét is tudom. Azt meg nekem is sokáig kell még szoknom, hogy mennyire idegen a beszédem bárki más számára, mert a szokásos magyar szavakból alkotok mondatokat, de mögöttük nagyon sok morfondírozás áll. Szóval akár egyetlen mondatban is lehet jópár magyarázatra szoruló elem, amelyek pontos definiálása nélkül a mondatból bármi kiolvasható, nem csak az, amit én mondani szerettem volna. Ez nagyon eltér a megszokott kommunikációtól, én viszont türelmetlen vagyok sokszor, amivel persze senkiben sem növelem a motivációt a megértésre…

Ez például az egyik legfontosabb kérdés: ok és okozat megkülönböztetése, elválasztása.

A pénzzel kapcsolatban egyetértünk, szerintem ez röviden egy civilizációs növekedési hormon. Lényegében a fejlett (és újabban hitel-alapú, “levegőből teremtett”, globális) pénznek köszönhetjük az elmúlt mondjuk ötven év irgalmatlanul gyors fejlődését, és részben a globális kétpólusú rendszer megszűnését. Ugyanakkor ha nem “szállunk ki a célállomáson”, akkor rossz irányba visz tovább: a civilizációs elefantiázis tünetei egyértelműek, csak mi most azt szoktuk meg, hogy ennek kell örülni.

Alapvető oknak mindenképpen azokat a tényezőket tekintem, amelyeket nem tudunk levetkőzni, megváltoztatni. Például mindannyian egy-egy neuronhálót használunk gondolkodásra, ennek működési törvényei az evolúció által keletkeztek, biológiai módon rögzítettek – viszont megismerhetők, és helyesen kezelhetők. Ennek korai eszközei a vallások (a Bibliát szerintem nem érdemes szó szerint értelmezni, a keletkezésének idején és környezetében kiváltott hatás a fontos), ma a jóval rugalmasabb filozófia, pszichológia, szociológia foglalkozik a területtel (ennek minden előnyével és hátrányával).

A pénzrendszer “elcsúszásának” eredendő oka az emberi gondolkodásban rögzített biztonságvágy, amely az “általános értéktovábbító eszköz” felhalmozására, személyes tartalékolására sarkall. Ha valaki eltesz száz forintot, az általa reprezentált érték már nem tud keringeni, mert egy perselyben ül. Egy kiló kenyér a polcon marad, mert nem tud elindulni, az ára hiányzik annak zsebéből, akinek kenyérre lenne szüksége. Ha van egyénileg birtokolható, tárolható csereeszköz, akkor az kikerülhetetlenül halmozódni fog a rendszer bizonyos pontjain, és hiányozni mindenhol máshol. Ebből az egyszerű tényből (a kezelésére kitalált egyre bonyolultabb mechanizmusokon keresztül) nő ki az egész káosz.

Viszont ha sikerül tudatossá tenni, követhető életmintákon keresztül bemutatni, hogy a biztonságom egyetlen feltétele maga a hatékonyan működő emberi közösség, nem pedig bármilyen petákok kis zacskóban? Akkor nem fogok petákokat gyűjteni, ám örömmel veszek részt ennek a közösségnek a működtetésében, teszem hozzá a magam tudását mások hasznára, mert bízom abban, hogy az én szükségleteim (akár elesettségem idején is) kielégítésre kerülnek majd. Ezt látni és megélni kell, nem elég elmagyarázni, mert nem az intellektusnak szól, hanem a zsigereknek, a neuronháló legbelső szerkezetének. Ahol most minél kevesebb az űr, annál nagyobb a zűr…

Ki lát át egy 10 milliárd tagból álló rendszert (gondoljunk a jövőre is)? Senki.
Vajon a te tested hány önálló életciklussal, eltérő szükségletekkel és egyedi képességekkel rendelkező sejtből áll? Átlátod minden sejt működését? Nem. Működik a tested? Igen. Ugyanis a működéshez nem a teljes átlátás kell, hanem hierarchiák, lokális felelősségi körök, és a nagyobb rendszerekkel kompatibilis kapcsolattartási, viselkedési minták.
Az egyén önállóan intézi saját életciklusának feladatait, de anyagkörforgásában (étel, ital, …) kapcsolatban áll a helyi közösségével. A falu helyi ciklusokkal megoldja anyagkörforgásának 90%-át – de a maradék 10%-hoz regionális kapcsolatok kellenek, és így tovább. Ugyanez igaz a civilizációs örökség (humán és materiális tudás) használatára, továbbadására és fejlesztésére.

A globális transzparencia nem ahhoz kell, hogy “valaki” “mikromenedzselje” minden egyes ember minden egyes percét, bár felületesen és a mai mintákon (lásd Magyarország) szemlélve arra is alkalmasnak tűnhet (egyébként természetesen nem az: személyes hatalmi törekvés és teljes transzparencia – nem barát). Ahhoz van rá szükség, hogy civilizációnk egyetlen, tudatos, élő szervezetként legyen képes viselkedni azokkal a feladatokkal kapcsolatban, ahol valóban erre van szükség. Például az őrületes szociális egyenlőtlenség, klímaváltozás, élő és élettelen környezet átalakulása, energiahatékonyság, stb. kérdéskörökben.

---

2013.október.7th. at 16:12

117, tücsöktávlat
Számomra egyszerűbb úgy felfogni, hogy a neked írt válaszaimba túl sok olyan felhang csúszott, amely nem neked szólt, hanem az akkor beesett többi hozzászóláshoz kapcsolódott. Ezzel valóban kontextuson kívül válaszoltam, és a te írásodat is helytelenül kezeltem.
Örülök, hogy végül csak kiegyenesedtünk, és egy minőségében más beszélgetés kezd kialakulni. Így aztán nyugodt lélekkel mondok ellent neked :-)

Számomra is kulcsfontosságú, hogy mi alkotjuk a szabályokat. Viszont ez nem csak szabadságot jelent, hanem azt is, hogy a bennünk meglévő kötöttségeket örökíthetjük az általunk alkotott rendszerekre, és amennyiben ezt nem vesszük figyelembe, komoly hibát követünk el. Nagyon szeretném, ha megvizsgálnád a 116-ban leírt kapcsolatot az emberi biztonságvágy és az értékhordozó birtoklásához kapcsolódó igény, majd annak egyszerű számtani következményei között: az értékhordozó felhalmozódik, másnál hiány keletkezik, jön az ellenszolgáltatás fejében nyújtott kölcsön, a kamat, az exponenciális növekedés, és a padló. Számomra kikerülhetetlen folyamatnak tűnik, függetlenül attól, hogy mi reprezentálja, vagy hogy pénznek nevezzük-e.

Tökéletesen egyetértek veled abban, hogy a kulcs az értékviszonyokban van – és ismét: az emberi gyengeségben, vágyakban. Aranypénzért ugyanúgy megtettek bármit, mint ma néhány digitális jelért. Az absztrakció személytelenné tesz, egy évnyi élet egyenlő egy autóval, és aki az előbbit nem látja, az nyugodt lélekkel vesz három autót is, mert megérdemli. Bizonyos szempontból igaza van – abszolút értelemben léteznie sem lenne szabad ennek a helyzetnek. Az informatika láthatóvá teheti ezt a szintet, ha tényleg kíváncsiak vagyunk rá, és nem húzunk a tetejére egy felesleges “jel-réteget”. Egyébként én úgy látom, hogy minden működő rendszer (család, termelő vállalat, intézmény, …) belül pontosan ugyanezt teszi: erőforrásokat rendel feladatokhoz. Csak a peremen, a havi fizetések és számlák szintjén van pénz, nem “belül”. Nem a pénz mozgat, hanem a feladat, kihívás, hierarchia.

A pénz a lehető legjobb rossz megoldás volt az emberi közösségek szervezésére… mostanáig. Ma ugyanis képesek lehetünk közvetlenül látni saját munkánk értékét, és mások erőfeszítését, amely a mi életünk, kényelmünk, biztonságunk, jó közérzetünk érdekében történik. Ma valóban kereshetünk hosszú távú célokat, amelyek érdekében érdemes élni. Én boldog ember vagyok, elsősorban azért, mert egy szinte lehetetlen álmot kergetek egész életem során, amely azonban mindezt megéri. Még akkor is, ha végül nem sikerül. Ezt semmi pénz, hatalom, vagyon nem pótolhatná; az erre vonatkozó esélyeimet boldogan puskáztam el mindig.

A piac pedig nem kívánja “beárazni” a klímaváltozást, az óceánok túlhalászatát vagy a “tiszta” atomenergia valós kockázatait és hulladékának kezelését. Nekünk legalábbis szerintem nincs már időnk arra, hogy megvárjuk, az egyértelmű rövid távú haszon és növekedési kényszer ellenében valaha is megteszi-e. A végfelhasználónak szintén nagyobb igénye lenne egy új hajszárítóra, mint arra, hogy hagyjuk meg a szükséges erőforrásokat az utódainknak. A piac csak a “máról” szól, az emberiségnek viszont “holnapja” is kéne legyen, szerintem.

A legnagyobb különbség azonban a programozós hasonlatodban van, ami szerintem kulcsfontosságú, és talán megbocsátható egy ilyen személyes példa.
Én programozóként nem “alakíthatok” egy programon! Számomra a programozás egy feladat megértését jelenti: amikor megértettem a feladatot, a program kész van, csak be kell gépelni. Természetesen eddig a pontig úgy lehet eljutni, hogy először sok feltételezéssel élek, döntéseket hozok, működővé teszek egy rendszert, ellenőrzöm a feltevéseimet. Ezután elkezdem szétszedni, újraírni, átrendezni a kódjaimat, mert nyilván volt egy rakás téves döntésem. Egyre jobban látom a feladat szerkezetét, egyre kevesebb és egyszerűbb kód adja ugyanazt az eredményt. Végül kialakul az a néhány, egyetlen feladatot a legegyszerűbben megoldó komponens, amiből össze tudom rakni a kért szolgáltatást (meg sok minden mást is). Na jó, a határidők persze közbeszólnak, de az alap ez.
Hmm… ez pont olyan, mint Csuang-ce példabeszéde az ökröt bontó szakácsról. Vagy ahogy Bandi bátyám mesélt az asztalosmesterségről. Vagy ahogy Dávid benne van a márványtömbben, csak a felesleget kell levésni róla. Nincs új a Nap alatt. Az egyetlen eltérés, hogy a márványtömb a feladattal kapcsolatos kiinduló elképzeléseim, amik közül megtalálom és lefaragom a feleslegeseket. A lényeg az agyamban zajlik.

A nap, amikor megpróbáltam törölni a Hajnalvilágot

2013.október.5th. at 23:34

94, tücsöktávlat: utoljára kérlek, hogy töröld az összes írásomat a blogodról.

Igen, azt látom, hogy reménytelenné vált érdemi kommunikációt folytatnunk. Ez a vastagon szedett “utoljára kérlek” szöveg elég rossz érzéseket kelt, remélem nem szándékosan. Ettől függetlenül segítséget kérek tőled, mert még a saját főnökeim utasításait sem teljesítem szolgai módon, hanem tanulni kívánok a történtekből.

Szóval, azért van blogom, hogy naplózzak gyakorlatilag minden általam bármilyen fórumon, levélben, stb. leírt véleményt, illetve (mostanában elég ritkán) valamiről “csak úgy” írjak. Teszem ezt azért, hogy ha bárki bármikor szembesíteni szeretne önmagammal, valamilyen korábbi reakciómmal, ellenőrizné egy-egy gondolatom kialakulását, megtehesse. (Nyilván nem meglepő, a statisztika alapján erre senki másnak nincs igénye, csak nekem fontos.)
Ennek megfelelően (néhány nyelvi hiba utólagos javításán, kiemeléseken kívül) nem is módosítok rajtuk semmit, mert az egész értelmét vesztené. Eleinte nehéz is volt a módosítás nélküli bemásolás, hiszen egy konkrét vita feszültségét nem lehet átvinni egy ilyen “önnaplózó” felületre. Ez sokat segített abban, hogy érzelemmentes maradjak adott esetben folyamatos, kritikán aluli személyeskedő megjegyzések között (nyilván nem rólad beszélek). Néha még így sem könnyű.

Ettől függetlenül ahogy itt is megteszem, ahogy akár te is az aktuális szövegedben, idézek a másik fél írásából, hogy azonosítható legyen, mire válaszolok. Amikor ezt kimásolom, eljátszom azzal is, hogy a linkek visszamutassanak az eredeti hozzászólásra. Esetedben ettől eltértem, mert ismétlem, komoly értéket tulajdonítok nekik, messze kiemelkednek a többiek írásai közül. Viszont számomra meg pont az tűnik visszásnak, hogy a te szellemi termékedet teljes egészében jelentessem meg, ne csak azokat a részeket, amelyek az én (saját termékként jogosan, blogom céljának megfelelően teljes egészében bemásolt) írásom kiinduló pontját jelentették.

“Összes írásod törlése” elvileg azt jelentené, hogy ezeket a sorokat is töröljem, továbbá, ha bárkinek ez eszébe jutna, napokat játszhatnék azzal, hogy megtegyem… Ezzel az a bizonyos “önnaplózás” gyakorlatilag megszűnne, nem adhatok másolható választ közvetlen nekem szóló kérdésekre. Ez számomra nem elfogadható. Ennek megfelelően a következőképpen tervezek eljárni: a hosszabb idézet blokkokat törlöm, az egysoros, “alcímnek” tekinthető elemeket meghagyom, akkor is, ha tőled származnak; ha kívánod, törlöm a linket és a nickedet.

Továbbá engedelmeddel ezt az üzenetváltást teljes egészében (elvárásaidnak megfelelően csorbítatlanul és semleges cím alatt) felteszem a blogomra, mert őszintén szólva álmomban nem gondoltam volna, hogy bármikor ilyen problémába ütközzem. Nagyon nem akarom elfelejteni, és mivel ettől a naptól kezdve befolyásolni fogja a kommunikációmat, mindenképpen helye van a naplómban.

Őszintén remélem, hogy ez a megoldás számodra is megfelelő.

---

2013.október.5th. at 23:58

Hmm… jobb ötletem támadt. Töröltem a blogomat. Úgyis túl sok időt vesztegettem rá. Meg erre a blogra is.

Köszönöm a segítséget, jókor jött.

---

2013.október.6th. at 13:20

Hát ez így van. Miután megírtam a kérésemet “tücsöktávlatnak”, majd újra elolvastam, rájöttem, hogy ez az egész végtelenül méltatlan az általam keresett gondolatokhoz. Persze beletelik pár percbe annak eldöntése, hogy ha úgy tetszik hat, ha amúgy, akkor huszonöt évnyi munkámat dobom a kukába, amiben tényleg, komolyan hittem. Leginkább ehhez a megjegyzéshez tudnék kapcsolódni:

75, Tibor bá: Elkéstél.Lorándot már kiveséztük. Lecsengett.

A vesémmel nincs gond, hála Istennek. Viszont a belétek vetett bizalmamat, azt a hitet, hogy képesek lesztek akár csak egyszer elolvasni és értelmezni akár egyetlen mondatomat is, hosszú kitartással daráltátok nullára.

Mondok egy jellemző példát, éppen most történt. Ládás almát vásároltunk sokakkal együtt. Végtelen szánalmas jelenet volt, ahogy
– életerős férfiak álldogáltak a sorban azon morogva, hogy miért nem halad;
– az adminisztrációval foglalkozó fickó nem volt képes felfogni, hogy saját, jól felfogott érdekemben segíteni szeretnék, hogy ő ne pakoljon, csak a papírokat intézze, és azt mondta, hogy “ez így gyors”…
– egy emeléstől eltiltott idősebb hölgy megdöbbent, amikor kivettem a kezéből a húszkilós ládát;
– és mivel mindez semmilyen agyműködést nem váltott ki az ácsorgó, morgó bandában, feleségem jogos rosszallással állapította meg, hogy nem voltam ott, amikor ő került sorra;
– oké, nekem is fáj a derekam, van sérvem, de amíg mozogni tudok, nem kérdés, hogy segítek.

Hát, biztos az én hibám, de nem látok semmi különbséget köztetek, és a sorban morgó balfékek között. Mivel blogom már nincs, ide linkeltem a honlapomon hagyott üzenetet (nehogy vétkes legyek engedély nélküli másolásban, vagy a lépcsőházban morgásban). Igyekszem csendesen becsukni magam után az ajtót. Minden jót.
http://www.youtube.com/watch?v=6b2ZXKX9NSY

---

2013.október.6th. at 22:06

na, eddig bírtam…

ma beakadt a derekam, és ahogy a padlón csúsztam vissza az ágy felé (milyen gáz ilyenkor minden apróság), rájöttem, hogy a legkevésbé szánalmas dolog bennem ez a kísérletezés.

tücsöktávlat, köszönöm a visszajelzést, hamarosan megoldom.

---

2013.október.6th. at 23:14

103, Arma: Még szerencse, hogy te csak a saját blogodat tudtad törölni, amit magad teremtettél, miközben nem elsősorban a blogoddal voltál elégedetlen, hanem a gonosz emberiséggel...
Nem kétlem, ha te lennél Isten, te is minket törölnél el, nem (csak) a blogodat :-D

Pontosítok.
Mérgemben, hogy senki nem képes segíteni a többieknek, úgy tűnik (remélem csak) egy hétre megint nyomorékká tettem magam. Pedig előre tudtam, hogy ez lehet belőle.

Nem lehet, hogy tévesen ítélsz meg engem?

---

2013.október.7th. at 00:52

110, Curix: hosszan tudnék mesélni pozitív visszajelzésekről, meg az abszolút elutasítás ellenében tolt folyamatos munkáról egyaránt. Most a jelek szerint szükségem volt arra, hogy megpróbáljam feladni – és ráébredjek: erre nem vagyok képes. Ezért is köszöntem meg a segítséget, akkor is és most is.

A link nagyon jól jött, művelődöm éppen (az alvás egyelőre nem megy)…

111 Arma: köszönöm. És nyilván szerintem tévedsz, ezt próbálom elég hosszú ideje megmutatni neked… csak hát nagyon eltérően látjuk a világot. Nekem úgy tűnik, téged taszít az “idegen” gondolkodás, én pedig sok szempontból tényleg egy “másik világban” élek. Ettől még nem elpusztítani akarom a jelenlegit, csak szeretném, ha nem pusztítaná el önmagát.

---

2013.október.7th. at 01:50

112, tücsöktávlat: Arra nem gondoltál még, hogy projekttársakat keress különböző tudományterületekről, informatikusokat is beleértve?

hogy a manóba haragudnék? Pont ilyen kérdéseket reméltem, mielőtt belefutottunk ebbe a mit hogyan másolok körbe, amit tényleg nagyon sajnálok, nem volt semmilyen rossz szándékom.

Tudom, hogy sok területet érintő rendszeren dolgozom, pontosabban azon a magon, amely hordozni képes a mások által birtokolt tudást, ahol belőlük transzparens módon rendszer építhető. Ugyanilyen transzparens módon lenne képes hordozni az igényeinket és erőforrásainkat is, amelyeket ilyen módon tudatosan lennénk képesek elosztani. Ez a feladat nagyon a körmünkre ég, mert létfeltételeink egyre gyorsabban fognak változni, és már most olyan bajaink vannak, amelyeket kizárólag nagyon felelősség-, és céltudatos, magasan szervezett tevékenységgel lehetünk képesek megoldani.

Franz Hörmann nevét nem ismertem, megnéztem a TED-es előadását.
A téma ismerős, annak idején le is fordítottam magyarra a The Money Fix című filmet, próbáltam kapcsolatba lépni az alkotókkal, Kulturális Kreatív körökkel. Bogár László és Bernard Lietaer professzor, illetve néhány fórumon az ottani beszélgetőtársak (nyilván egymástól függetlenül) meg is tiszteltek a válaszukkal. Egy ponton azonban mindig elakadt a társalgás: véleményem szerint a pénz működési törvényei, amelyek minden társadalomban egymástól függetlenül eltolódtak az önpusztító kamatszedés felé, az alapvető emberi motivációkból fakadnak. Következésképpen a pénz fogalma maga a problémák oka, bármilyen, ezt a fogalmat megtartó rendszert a felhasználói önkéntelenül erodálni fogják. Erre már számomra elfogadható cáfolatot senkitől sem kaptam.

Viszont ha képesek lennénk egy transzparens, egyidejű információs rendszert létrehozni, amelyben folyamatosan követhetjük, és szaktudásunknak megfelelően befolyásolhatjuk az általunk hozzáadott érték hasznosulását (ahogy ma nem), továbbá természetessé válnának az ehhez kapcsolódó közösségi viselkedésminták (ahogy ma nem), akkor nem lenne szükség az absztrakt közvetítő egységre, a pénzre. Tudom, ilyen nem volt még soha – de nem is állt rendelkezésre egy globális informatikai infrastruktúra, amely akár erre is használható lenne. Viszont az ember közösségi ÉS egyéni lény, számos kutatási eredményt tudok úgy értelmezni (motiváció, kreativitás, bevonódás, hierarchiák elfogadása, stb.) hogy akár működhetne is.

Vita és tanmese

Antalffy-blog, 2013.október.5th. at 07:26

Csak akkor beszélj, ha a csendnél értelmesebbet tudsz mondani. (Gandhi)

Itt ez nehéz, és elég erőteljes szelekcióra kényszerít, elnézést mindazoktól, akiket emiatt kihagyok. Nyilván nem látom sok értelmét rólam beszélgetni azokkal, akik velem nem képesek vagy hajlandóak. Azért sem fogok elnézést kérni, hogy egy (legalábbis szavak szintjén) mindannyiunk számára fontos témával én mérnöki precizitással igyekszem foglalkozni és másoktól ugyanezt várnám el, mert a megoldás keresése, de egyáltalán a felmerülő vélemények bármennyire is használható értékelése csak ezen a szinten értelmezhető. A többi népszerű, de üres fecsegés.

71, 74 Balázs: köszönöm a pozitív visszajelzést; lehet hogy számodra érdekes lehetnek korábbi, “spirituálisabb” írásaim, ha keresed, megtalálod őket, és rájössz, hogy miért váltottam mégis erre a vonalra. Viszont a vörös posztót lobogtatni nincs sok értelme.

Természetesen nem várhatom el senkitől, hogy feladja egy életen át magába égetett gondolkodási mintáit csak azért, hogy képes legyen felfogni azt, amit mondok. Csak abban reménykedhetem, hogy egyszer, véletlenül felfedezi önmagában azokat a folyamatokat, amelyek a megértést megakadályozzák a számára. Talán egyszer leesik, hogy “hopp, én is emberi aggyal gondolkodom? Nekem is neuronháló állítja elő a gondolataimat? Rám is igaz lenne, hogy ha valamit régóta ismételek, akkor nem vagyok képes objektív módon értékelni az ettől eltérő véleményt? Nem csak másokra hat a kognitív disszonancia, hanem rá is?” Szerencsére az érintettek akár ebben a párbeszédben is számtalan ilyen felfedezést tehetnek, ha képesek lennének a saját szövegeiket objektív módon szemlélni. Minden egyéb csak ezután a kezdőlépés után következik. Talán egyszer sikerül, én igyekeztem mindent megtenni érte.

73, Arma: Egy zárt körben gondolkodol, ha valaki nem ért veled egyet, az csak azért lehet, mert butább nálad…
Szerinted mi vezetett a mai bajokhoz? Amit csak a te Vénusz-projekted tud megoldani… A rendszerednek van köze a neuro-linguistic programminghoz?

Természetesen zárt (a saját világképem által behatárolt) körben gondolkodom, ahogy például te is. Viszont úgy érzem, az enyém sokkal megengedőbb, befogadóbb és konstruktívabb, mint amit te elővezetsz, így engedelmeddel maradok is nála. Lehet, hogy te emiatt butábbnak érzed magad, de borzasztóan meglepődnék, ha egyetlen olyan mondatot tudnál mutatni, amiben én téged annak neveztelek volna. A változatlanul fenntartott “rasszista balfék” megnevezés egy számomra elfogadhatatlan intellektuális mosdatlanságra utal, nem az intellektus hiányára.

Nem egyetértést kérek, csupán a véleményem megismerésének és megértésének szándékát; és nem nevezem párbeszédnek azt, amikor valaki, például te az előítéleteiddel vitázol. Csak kicsit fáraszt, hogy ehhez az én nevemet használod, ahogy annak sem örülnék, hogy a célbalövésnél az én fényképemet ragasztod a céltáblára. Nem fáj, nem izgat, de valahogy mégsem… korrekt. (Tibor bá dettó)

Köszönöm az NLP felvetést, nem ismertem a fogalmat, most wikipédia szinten ránéztem. Ha jól látom, ez egy módszertan, amelynek működése levezethető az általam itt dióhéjban leírt agy-nyelv kapcsolatból. Csupán ez arra törekszik, hogy anyanyelven tanítsa meg a precíz gondolkodást, és rámutasson a jellemző fogalmazási pongyolaságokra.

A rendszeremnek annyi köze van hozzá, hogy a kialakításához nekem természetesen ilyen módon, tudatosan kellett átfaragnom a gondolkodásomat, és a megértéséhez is kell legalább némi hasonló önelemzés. Mondom: önelemzés, nem “valaki más”, például a “nagyszájú stb. Loránd” elemzése…

76, tücsöktávlat: rendben, bár számomra kifejezetten hasznos volt ennyi is, még egyszer köszönöm a felvetéseim korrekt, tartalmi kezelését.

A kérésednek viszont nem teszek eleget. Kritikád számomra nagyon értékes volt, párbeszédünk értelmetlen lenne anélkül, hogy idézem azokat a részeket, amelyekre reagálok. Publikus formában megjelenített tartalmat vettem át, nem módosítottam, a kihagyásokat egyértelműen jeleztem, és az eredeti forrást linken elérhetővé tettem. Ahogy azt Tibor bá (aki “párbeszédben” egyetlen mondatomat sem képes tartalmi csúsztatás nélkül idézni) nagyon helyesen írja: a szelekció önmagában utal a gondolkodásomra, és mit ilyen, a “netes karmám” fontos része. Mivel semmi kifogásom nincs az ellen, hogy mások így járjanak el az én szövegeimmel, én is nyugodt lélekkel teszem ezt a tiéddel. Remélem, nincs harag.

85, 89, Tibor bá: ha kérdeznél, kevesebbet tévednél. Természetesen olvastam a Legyek urát, és a szerintem megfelelő (szépirodalom) polcra tettem, nem a Biblia helyére, ahol nálad szerepel. Fontosabbnak tartom azonban valós pszichológiai kísérletek, például a stanfordi börtönkísérlet eredményeit, és a kapcsolódó elemzéseket. A témában relevánsabb számomra egy elismert szakember (Philip Zimbardo) véleménye, mint egy meghasonlott tanárból lett, saját területén elismerésre méltó íróé (William Golding) – viszont így wikipédia szinten ránézve a szimpátiád teljesen logikus következménye gondolkodásodnak. Golding a te íród.

—

Tanmese következik, a helyi szemléletmódhoz igazítva.

A birka élete természeti környezetben nehéz és meglehetősen rövid: állandóan menekül, szűkös erőforrásokért tülekszik a társaival, ahol ugyanakkor ragadozók lesnek rá; egyedszáma alacsony, de az egyedek álladó szenvedése dacára fajszinten képes fennmaradni.

A birkanyáj szimbiózisban él a pásztorokkal és a kutyákkal. Ők gondoskodnak a kényelmükről, biztonságukról, szaporodásukról. Sok generáció után a birkák már nem is lennének képesek természeti viszonyok között fennmaradni. Az pedig tény, hogy a pásztorok a birkákból élnek; a “jó pásztorok” igyekeznek korrekt üzletet kötni, a “rosszak” meg hatalommániás balfékek. Ha viszont túl rossz lesz a helyzet, a birkák képesek fellázadni és eltiporni a rossz pásztort.

Ez a nyáj azonban nem egy akolban él, hanem vándorútra indult (megváltoztatja saját életterét), és most egy folyó partjára ért. Folyamatosan tülekszik előre, a partra szorulók üvöltöznek ugyan, de a nyáj tehetetlensége a vízbe taszítja és megfojtja őket. A tömeg halad a szokott úton, és ha így folytatja, mind egy szálig megfulladnak. A pásztor nyilván tépi a haját és üvöltözik, de a nyáj csak ballag a folyóba tovább.

Szerencsére vannak “másként gondolkodó” birkák! Ezek azonban azt bégetik, hogy úgyis mind megfulladunk, mert a nyáj mindig erre fog menni, tehát vegyünk úszóleckét – arról nem beszélnek, hogy sajnos a birka nem úszásra termett, az a kapálódzással töltött plusz fél óra nem éri meg a fáradságot. Másik birkák óriási felfedezésként kiabálják a világba, hogy vannak pásztorok! És természetesen minden az ő felelősségük, ha valami rossz történik, ők a ludasok. Lásd még: Monty Python, Brian élete, mit adtak nekünk a rómaiak?

Na most, van egy idióta birka, amelyik előremegy a folyó partjára, aztán ide-oda rohangál, míg talál egy hidat. Nyilván nincs garancia arra, hogy amit ő hídnak vél, tényleg az is, hogy elbírja-e a nyájat, hogy a nyáj képes-e elkanyarodni, hogy a túlparton minden oké lesz mint a mesében. Viszont nyugodt lélekkel és szorgosan bégeti, hogy jó lenne érdemben megvizsgálni ezt a lehetőséget – vagy bármi más, (“mérnöki szinten” végiggondolva is) megoldást ígérő alternatívát. Aztán megszervezni a kanyarodást, ami igenis alapvetően szervezési probléma, és amit természetesen egyedül szintén nem tud megtenni. Egyedül tehát biztosan elbukik, de nem feltétlenül azért, mert tévedett. Akárhogy is, sokkal értelmesebbnek tűnik, mint akár tudatlanul, akár lemondó sóhajjal, akár harcosan üvöltözve belegyalogolni a folyóba és megfulladni.

Ez az idióta birka kicsit tart attól, hogy egyszer megjelenik mellette a pásztor és megkérdezi: lehetne egy egyértelműen gyilkos erejű villanypásztort építeni a folyó partjára? Még ha bele is döglik egy rakás birka, a végén a nyáj rákényszeríthető arra, hogy legalább egy része a hídra menjen, mert a személyes, közvetlen fenyegetés képes lehet megállítani? A válasz ugyanis: igen. Persze nincs arra sem garancia, hogy kényszerrel megoldható az, ami a józan gondolkodás hiányában nem ment, de ha más nincs, egy próbát megér. Még mindig jobb, mint a teljes nyáj pusztulása.

Próbáljátok meg felfogni.