@l ember: jó gondolat lenne, ha az érdem nem volna olyan relatív és kisajátítható fogalom. Egy részvételi rendszer ezzel szemben önmagában hordhatja ezt, például ha a szavazati jog előfeltétele a döntéselőkészítésben való részvételA "részvétel" viszont semmit nem mond arról, hogy a résztvevő mit tett hozzá (vagy akár vett el) a folyamat során, és rögvest ott van az "érdem relatív és kisajátítható fogalma". Elég sokat vettem részt olyan megbeszéléseken, amelyek sokkal jobbak lettek volna, ha néhányan be se jönnek - pedig "szavazati jogot" sem nyertek általa...
Gyakorlatilag azonban ezt a témát a lelkesen elfelejtett görögök logika, vita és hasonló témákban piszok alaposan kutatták - de elmehetünk a Csan buddhizmus irányába is, ha jól értelmezem azt a pár sort, amit erről olvastam. Egy vita során a szereplőkről teljesen objektív módon megállapítható, hogy követik-e a konstruktív párbeszéd szabályait, vagy sem. (Ennek gyenge modern másolatai a különféle tréningek, mediáció és társaik) Ennek alapján gond nélkül megállapítható az általuk hozzáadott érték, "érdem", amely például a szavazatuk súlyozásának alapját képezheti - vagy terjedelmi korlátot szabhat a hozzászólásnak (például az enyémek aránytalanul hosszúak).
Ugyanígy működik a tárgyi tudás értékelése (ha nem a szokásos hőbörgős-szavazós módszert nézzük). Tudományos életünk valamilyen szinten még mindig ezen alapul, hiába olyan óriási erő a gazdasági érdek által vezérelt erózió. De egy szimpla munkás brigád is így működik: a talicskás talicskázik, a lapátos lapátol, a ravasz képű figura meg megmondja, melyik mikor mit csináljon. Nem cserélnek egymással, mert tudják, hogy MINDENKINEK így a legjobb.
Az egész kulcskérdése a motiváció és a transzparencia. Valóban látom és tudom-e, hogy pontosan milyen folyamat zajlik, abban milyen módon tudok részt venni, mit csinálnak a többiek - és akarom-e, hogy így legyen.
A megoldás iránya nem egy általános elmélet (pl: "részvételi rendszer") ezredik megálmodása (a 999 korábbi sikertelen kísérlet kudarcát bűnbakokra kenve), hanem eszköz és módszer kialakítása arra, hogy a konkrét, a résztvevők által ismert feladat, a megoldás folyamata, a résztvevők szerepe átlátható legyen. A valóban működő rendszerek (egy jó család, iskola, egészségügyi intézmény, vagy akár a márciusi hófúvásos történet) így állnak össze. Vagy akár nézz rá a stackoverflow.com -ra: vegytiszta meritokrácia, és annyira hatékony, hogy mostanában bármilyen programozási kérdésem van, a Google lista elején ottani, tömör és releváns(!) cikk szerepel. (úgy tűnt, szakmabeli vagy, így könnyebb példákat hoznom)
A többi kérdést éppen a szükségtelen absztrakciók ("hatalom", "szavazat", "befektetés és hozam", ...) hozzák be a történetbe - ezért ezen a szinten megoldhatatlanná is teszik őket. Ez meg (konyhaszintű ismereteim számára) Gödel tételét idézik, szintén konyhanyelven: minden rendszerben megfogalmazható olyan állítás, amelyet sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet - ergo: végtelen időkig lehet vitatkozni rajtuk.
Miért fontos ez? Mert egy pénzügyi alapon működő rendszerben NEM cél egy feladat megoldása(!!!), éppen ellenkezőleg: a legjobb egyetlen feladat folyamatos "oldogatása". Lásd pl: a Microsoft Word ezredik változata kontra TeX, vagy a szakállas vicc az ügyvédbojtárról, aki egy csomó ügyet lezár a főnök szabadsága alatt, mire az kétségbeesetten: "De én ebből akartam élni még három évig!!! Most mit csináljak?"
Az egyetlen gond, hogy a valós, élő rendszerek ezzel a mentalitással nem kezelhetők, így a mai gondolkodásunk lassan (mit lassan... egyre gyorsuló tempóban) ránk rohad.
