2013. november 21., csütörtök

S a sírt, hol nemzet sűlyed el... most ássuk Kishantoson

Kedves, önmagát önállóan gondolkodó magyar embernek tartó Olvasó!


Ha nem akarsz sokat olvasni, itt van amivel most házalok nálad: olvass utána kicsit Kishantos történetének, és ha úgy érzed, támogasd a Mentsük meg Kishantost csoportot, írd alá nyílt levelüket a kishantosert.hu honlapon.

Miért? Például azért, mert ebben az ügyben Magyarország véleményem szerint megszűnt jogállam lenni. Persze nem vagyok szakértő, de például a Wikipédián elérhető definíció szerint:
A jogállam olyan állam, ahol a közhatalmat a nyilvános és írott jogszabályok tartalmának megfelelően, és a jogszabályokban meghatározott eljárások keretében, arra feljogosított szervezetek és személyek gyakorolják. Az angolszász politikai rendszerben a joguralom (rule of law) kifejezés használatos, ami azt fejezi ki, hogy a hatalommal felruházott emberek sem állnak a jog felett.

2013 novemberében, számos tanú előtt a következő történt: a birtokvédelem alatt álló földterületen a mindkét fél által kihívott rendőr a földterületen jogtalanul munkát végző, önálló döntési jogát tagadó, személyes felelősségét elhárító "bérmunkást" nem szólította fel a tevékenysége abbahagyására. Tette ezt olyan módon, folyamatosan hárítva, amely nyilvánvalóvá teszi: eredeti (a jogállam definíciójából következő) feladatának, személyes felelősségének pontosan tudatában van. Sajnos ő már nem rendőr, hanem bér-(i?)gazságszolgáltató alkalmazott.

Nem érti a kishantosiak „földvisszatartó” álláspontját a Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára. Az állami földprogramért felelős Bitay Márton szerint az ökogazdaság tagjai minden jogalap nélkül kezdtek háborogni a földterületért.
Kár, hogy a jelenleg hatályos törvények szerint (a következő, lex Kishantos-ig legalábbis):
A birtokvédelemnek két módja lehetséges, az egyik a megengedett önhatalom, a másik a birtokvédelmi eljárás, amely közigazgatási, illetőleg bírósági úton igényelhető. A birtokos részére a birtoka ellen irányuló támadás önhatalommal való elhárítása minden esetben megengedett. Egyetlen korlátozás van, mely szerint az önhatalom csak a birtok megvédéséhez szükséges mértékben gyakorolható.

Akkor mit is tanuljanak a jogászok? Nem a törvények számítanak, hanem az aktuális miniszteri nyilatkozat (amíg a törvényt hozzá nem igazítják)? Mihez alkalmazkodjanak mostantól a törvénytisztelő állampolgárok? Felejtsük el az írott (egyébként ezerszer, az aktuális ötleteknek megfelelően átírt) jogszabályokat, de fogadjunk szót békésen a rendőrnek mert bár a törvény éppen nem, de a szolgálati fegyver az ő oldalán van? Arról már ne is beszéljünk, hogy mit érthet "vidékfejlesztésen" az államtitkár úr, ha helyi családok tisztességes megélhetése, nemzetközi szinten elismert, példaértékű munkája, megtartó ereje nem az...

Tökéletesen egyetértek Ács Sándornéval:

"Nem adjuk fel. Értse meg, ez a történet már nem rólunk szól."



Eddig az utólagos betoldás, most jön az eredeti levél...


Előző nyílt levelemet Orbán Viktorhoz címeztem. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, a szokásos, 15 perc hírnév lett a jutalmam: a Facebook felkapta, megpörgette, majd eltemette abban a guánó halomban, amelyet ma internetes kommunikációnak nevezünk.


Csak a blogomon harmincezren olvasták ezt az egyetlen írást, ami több, mint eddig az összes látogatás nálam. A statisztika őszinte dolog: a harmincezerből durván 5% volt hajlandó akár egyetlen másik írásomat is elolvasni. Dacára annak, hogy ahol számomra látható módon megjelent az írásom (hivatkozási forrásként), ott igyekeztem felhívni a figyelmet arra, hogy ez egy konkrét problémára reagáló, ezért szükségképpen egyoldalú szöveg; a probléma okai mélyebben vannak, és nem köthetők párthoz, ideológiákhoz vagy személyekhez. A következmények pedig közeliek, mai hozzáállásunkkal kikerülhetetlenek és tragikusak.

Jelen pillanatig egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik ezt a részét is megértették. Ez pedig nem csak hogy nem sok, de nem is elég... Tehát írok újra, igyekszem egyértelműbben fogalmazni. A levél címzettje Te vagy, önmagát jobboldaliként, baloldaliként, liberálisként, vagy hottentottaként; haza-megmentőként vagy kiábrándult lapulóként, szerencsés vagy szerencsétlen menekültként definiáló Olvasó. Ha egyetlen állítást leszek csak képes az agyadba égetni (elnézést kérek ezért, de a hozzám eljutó reakciók sajnos annyira sekélyesek voltak, hogy kénytelen vagyok én is „pólóra nyomtatható szinten” kezdeni, utána ígérem, lesz kultúremberhez méltó folytatás is) akkor a következőt választom:

Mindaddig, amíg létezik egyetlen ember ebben az országban,
akit TE megvezetett birkának tartasz, addig az te magad vagy!

Még egyszer, kicsit máshogy:

Ha bárkit ostobának tartasz, te is ostobán viselkedsz!

Egész egyszerűen azért, mert a gondolkodás feladata a megértés, a valós helyzethez való alkalmazkodás. Feltételezésem szerint egyikünk sem Isten, nincs birtokában minden tudásnak. Egy hozzám hasonló másik ember gondolatainak kizárása a megértés egy csatornáját lezárja, következésképpen saját hatékonyságát rontja. Mi értelme ennek? Szerintem mindenki csak nyerhet azzal, ha meghallgatja és értelmezi a tőle eltérő véleményt. Aki ennek ellenkezőjét műveli, aki erre szólít fel másokat, színektől és pártoktól függetlenül a közgondolkodás minőségét rontja, és ezzel felmérhetetlen károkat okoz. Ráadásul éppen a saját híveit tekinti birkának, feltételezve, hogy a másik oldal állításaival „megmérgezhető”. Nos, nem – csak hívőből esetleg független gondolkodóvá válhat. Vajon mit jelenthet az, ha valaki vezetőként ettől fél?

[Szerkesztés: Arra viszont tegnap este, egy beszélgetés során (után) jöttem rá, hogy én is felületes voltam. Kirohanok itt az ostobaság ellen, de ez a felszín csupán! Az ok az elkeseredés (újabb gyönyörű és végletesen kifejező magyar szó). Elkeseredett harcot vívunk egymás ellen, ennek oka és motivációja maga a keserűség - abból viszont csak a sajátunkat oldhatjuk fel.]

Eddig a rövid változat és a magyarázat, innentől mély víz következik.

Én önmagamat magasan az átlag szintje fölött gondolkodó embernek tartom. Igen, ezzel azt állítom, hogy nagy eséllyel nálad is hatékonyabban és összetettebben gondolkodom – elnézést kérek érte, de nekem ez a szakmám, ezt művelem nem csak munkaidőm minden egyes órájában, hanem szinte állandóan. Természetesen tévedhetek is, de közvetlen emberi kapcsolataim és szakmai eredményeim inkább alátámasztják ezt a szubjektív állítást. Éppen ezért vagyok nálad sokkal inkább tudatában annak, hogy az összes többi területen mennyire keveset érek, milyen hatalmas mértékben szorulok mások munkájára, eredményeire. Így ez számomra egy egész életre szóló programot jelent: igyekszem képességeimmel a legjobban szolgálni a körülöttem lévő embereket, hogy ők a saját területeiken, ahol én labdába sem rúgok, hatékonyabbak legyenek. Az ok számomra kézenfekvő: a mindnyájunk által alkotott közösségnek, és így benne nekem is az a legjobb, ha mindenki a saját területén a lehető leghatékonyabb módon működik.

Ezért rágtam be annyira Orbán Viktor szerintem ostoba módon őszinte szavaira, amelyekben (az én hivatásommal példálózva!) a közvetlen kézi vezérlés, totális parancsuralmi rendszer álmát tárta fel. Erre szerintem minden önmagában bízó, önállósággal és felelősségtudattal rendelkező embernek fel kell kapnia a fejét – ha nem csomagolta volna be olyan ügyesen. Ezért kezdtem bemelegítésként a csúsztatások közül az egyértelműbbekkel (volt még).

Nyilván saját működési szabályaimmal ütközne, ha ostobának tartanálak – ugyanakkor az én gondolkodásom nagyon gépies és szigorú, a köznapi kommunikációtól idegen. Ennek tudatában igyekszem követhetően elmagyarázni, hogyan látom én az ország mai rettenetes gondolkodási, gazdasági, emberi lepusztulását egy újabb, talán nehezebben pártosítható példán, Kishantos történetén keresztül megmutatni. Mivel azonban az én megközelítésem szerint ez nem egyedi történet, egy kicsit távolabbról, az alapfogalmaknál kezdem. Nyilván te is ismered ezeket, viszont ahhoz, hogy az általam alkotott mondatok érthetőek legyenek, le kell írnom, én mit és miért gondolok róluk saját használatban, nem valamilyen hivatalos definíció vagy „iskola” szerint.

Az első fogalom a diktatúra, a parancsuralmi rendszer. Ez az én meghatározásomban egy olyan irányítási modell, amelyben egy személy vagy csoport irányít egy közösséget; nagyobb méretekben már úgy, hogy a közösség tagjai maguktól alkalmazkodnak, illetve irányítanak másokat aszerint, ahogy szerintük a „főnök” tenné.

Ez egy viszonylag laza definíció. Így diktatúrának tekinthető akár a kereszténység, vagy bármely egyetlen tanítóra visszavezethető vallás, vagy éppen Gandhi Indiája, amelyek példái annak, hogy egy ilyen jellegű modell is lehet előremutató vagy hosszú távon életképes. Ugyanakkor a jó példák kiáltó különbséget is mutatnak: itt a „főhős” nem a saját történelmi szerepére koncentrál, éppen ellenkezőleg: teljesen feloldódik egy pozitív(!) erkölcsi elv követésében. Ezekre a „diktátorokra” az a jellemző, hogy teljes életüket ennek szentelték, bármilyen körülmények között, bármikor feláldozhatónak tartották önmagukat az érdekében.

A diktatúra hatékony irányítási rendszer, erénye azonban a legnagyobb hibája is: végtelen mértékben függ az aktuális diktátor személyétől. A diktatúra eszközkészlete, a diktatúrához idomuló szolgai hozzáállás az egymást követő generációk során folyamatosan romló közösséget teremt, mert egyre hataloméhesebb barbár horda veszi körül az eredetileg akár szépnek is tűnő kiinduló elveket. Ehhez azonban nem feltétlenül kell generációknak eltelnie, ugyanaz a személyiség is megroppanhat a hatalomtól – főleg, ha eredetileg sem volt túl stabil.

A második fogalom a demokrácia, az önmagukat irányító emberek szövetsége. A demokrácia elve a parancsuralmi rendszer kiteljesedése során jelenik meg annak hatására, hogy a diktátor bár mindent irányít, nem ért mindenhez. A diktatúra elméleti, törvényi vagy törvényeken túli hatékonysága ugyanis nem eredményez hatékonyan működő közösséget, éppen ellenkezőleg: a „jó szolga” ugyanis kiszorítja az irányításból a szakértőt. Nem tűri meg maga mellett sem, hiszen tudja, hogy okosabb nála, ezért fél tőle, el kell tüntetnie a színről. A partvonalra szorított szakmai elit hiányában a teljesítmény egyre látványosabban romlik (miután a profik által tudatosan meghagyott tartalékokat a „hősök” felélik). Ekkor a tömegben is megerősödik a valódi tudás iránti igény, rendszerváltást és szakértői irányítást kezd követelni.

A demokrácia a „rendszert” helyezi a központba a „hős” helyett. Tudatosan nem hatékony, törvényekkel szabályozott érdekellentéteket hoz létre: az egyik csoport feladata az építés, a másiké a működtetés és ellenőrzés, a harmadiké a lebontás. Mindenki a maga területét igyekszik a lehető legjobban művelni, közben állandó, de mindegyikük által betartott szabályok szerinti harcban állnak, eredményeiket a közösség joga és kötelessége értékelni.

A demokrácia legfontosabb erénye, hogy tisztában van az emberi esendőséggel, tökéletlen alapelemekből képes hosszú távon „elég jól” működő rendszert építeni. Gyengéje pedig az, hogy a közösség tagjainak egyéni felelősségtudatára és az irányítók valódi, tartalmi kommunikációjára épül. Amennyiben a felelősségtudat és -vállalás helyét átveszi a túlélésre való törekvés; az érdemi vita, gondolkodás helyét a fecsegés és acsargás, akkor a demokrácia hatékonysága gyorsan csökken, megjelennek az első „várva várt hatékony, egyszerű és közérthető” diktátor-jelöltek.

És így tovább, körbe-körbe.


A demokrácia modellje ma globális válságban van. Szitokszóvá tette a „terrorizmus elleni harc”, az önállóságba belezavarodott emberek elszegényedése, partvonalra szorulása – de a mélyben a jövőkép teljes, globális hiánya mosta alá az alapjait. A jövőnket politikai szólamok és nagyvállalatok által sulykolt marketing kampányok fedik, amelyekkel személyesen azonosulni nem tudunk. Annak viszont nagyon is tudatában vagyunk, hogy az életünket fenntartó ellátórendszerektől ma már végletes függésbe kerültünk (a hiányukban napokon belül teljes káoszba fordul egy nagyváros, vagy akár egy egész ország), ugyanakkor ezek a rendszerek tönkreteszik a bolygónkat. Válságtól válságig tántorgó globális gazdasági rendszerünk szintén a teljes függés és kiszolgáltatottság irányába tereli legtöbbünket.

Napról napra túlélés, növekvő feszültség, gondolkodás nélkül ismételhető kényelmesnek tűnő szólamok iránti vágy. Ez bizony a diktatúra receptje.

Ezt látta meg, sajnos nagyon helyesen Orbán Viktor, amikor meggyőződéses liberális fiatal demokratából hiánypótló személlyé, egy tekintélyelvű vezérré változott. Ő ma nyugodt lélekkel állítja, hogy nem a diktatúrával volt baja, hanem az aktuális diktátorokkal. A kérdés viszont, hogy mindazok, akiknek az élén ma áll, szintén csak a diktátort szerették volna leváltani, vagy ők akkor és esetleg ma is komolyan gondolták a rendszerváltást és a demokráciát?

Ironikus ma (Kishantosra visszatérve) összehasonlítani az ikonná vált „Tovarisi konyec!” plakátot az Index videójából kivágott képpel: „Új kiskirály pribékje, szevasz?” A filmen a munkájukat, életüket éppen elveszítő egyszerű magyar emberek kétségbeesett arcát, a „közérdeket szolgáló pályázat nyerteseit” képviselő humanoidoknak csak a tarkóját és kezét mutatják. A tarkók tulajdonosait természetesen nem személyükben kívánom megsérteni, de a jelenség önmagában, és a benne való aktív részvétel személyes felelősséget is jelent, amelynek láthatóan tudatában is vannak.



Kishantos a múlt

Húsz éve folyamatosan küzd az ellenszéllel, a nagyvállalatok és a végtelenségig felelőtlen média ostoba jövőképei dacára összetartó helyi közösséget épít a kétkezi munkások és magas képzettségű szakértők között, akik együtt dolgozva segítik egymás munkáját. Szolgálják a földet, tanulnak tőle, és a legmagasabb igényeket kielégítő termékeket állítanak elő, amelynek mindig meglesz a fizetőképes piaca akár itthon, akár külföldön. Amelynek teljesítményét nem a haverok intézményei minősítik, nem a rokonok marketingcsapata sulykolja belénk a köz érdekében, közpénzen, hanem nemzetközi, független intézetek, amelyekkel szemben nem viselnek háborút. Mert hosszú távon ebből: független megítélés szerint is értéket termelő munkából élünk, nem focistákból, völgyhidakból meg négyes metróból.

Kishantos ellen viszont pártoktól függetlenül folyamatosan hadat viselt az önző érdek, amely számára a termőföld csupán árucikk és uniós pénzforrás. Ebben a hadviselésben az ígéret, az írott szó, a változó törvények és a bíróság elméletileg független ítélete egyaránt a közösség ellen dolgozott fennállása óta, mégis, minden nehézségen keresztül, kapaszkodva a magyar törvényekben még fellelhető józan értelem utolsó maradékaiba, mostanáig fenn tudott maradni.

Kishantos a jelen

Mert a mai magyar jelenben lehetséges, hogy ezt az értéket kihúzzák az ott élő, legjobb tudásuk szerint, nemzetközi szinten és szakmai körben elismert munkát végző emberek alól. Megtehetik, hogy a pályázati feltételek közül kihagyják mindazokat, amelyeknek eddig ez a termelő közösség megfelelt. Megtehetik, hogy szubjektív vélemény alapján döntenek a földjeik sorsáról a teljesen egyértelmű szakmai és józan gondolkodással belátható szempontok helyett (a jelen módszerek megtartásával ugyanitt, fenntartható módon előállítható termékek értéke sokszorosa a talajerőt folyamatosan romboló kémiai alapú nagyüzemi termeléssel nyerhetőnek). Megtehetik, hogy az Országgyűlés előtt egyértelműen félrevezető állításokkal magyarázzák a lépést. Megtehetik, hogy a közvéleményt csúsztatásokkal, a részletek elhallgatásával befolyásolják. Megtehetik, hogy elszámolás nélkül új tulajdonosokat jelölnek ki, annak dacára, hogy a jelenlegi tulajdonos erre való hivatkozással az átadást jogosan megtagadja. Amikor a birtokon belül lévő szervezet (Nonprofit Közhasznú Kft.) ezt a döntést bíróság előtt megtámadja, ezzel a birtokba vételt elhalasztja az ítéletig, az új birtokos megjelenik munkagépekkel a földeken – ezzel kockára téve a rendkívül szigorú minősítések azonnali elvesztését, amelyért évtizedeket dolgoztak eddig. A közeljövőben valószínűleg megtehetik, hogy az itt emiatt őrjáratozó civileket megfigyelik, rendőrségi vizsgálatoknak vetik alá, amíg ki nem fáradnak.

Mindez ma Magyarországon nem egy különleges esemény, hanem a számtalan hasonló történet egyike csupán.

… és Kishantos a jövő

Mert való igaz: a mai „nyugati modell” a végét járja. Hatalmas utat tett meg, neki köszönhetjük a mai technikai és kommunikációs lehetőségeket – de a folyamatos fejlődésre, bővülésre, gépesítésre és vegyszerezésre alapuló gazdaság nem képes kezelni a fogyó erőforrásokat, az értékek megtartását. Valóban szükség van az „unortodox” megoldásokra – olyanokra, mint amilyen Kishantos emberi közössége, és a benne felhalmozott, azonnal bárhol felhasználható tapasztalat. A bezárkózó, nagyobb rendszerektől függetlenedő egyéni vagy kisközösségi önellátás (tanya, falu) csak illúzió. A mai életminőség fenntartása, sőt, tovább emelése a Kishantoshoz hasonló közösségi minták terjesztése, a gépi munka ésszerű használata, a vegyszerek, csomagolóanyagok, szállítás szükséges minimumra csökkentése, a tudás megőrzése, fejlesztése és megosztása és felhasználása az informatika révén lehetséges csupán; a mai megközelítés folytatása, vagy a feudális rendszerhez való visszatérés eredménye éveken belül összeomlás. Magyarország jövője lehet a kiemelkedően értékes termőföld bölcs, verejtékes és tisztelettudó használata, amely munkát, élelmet és jogos önbecsülést adhatna számtalan, a mai világban magát elveszettnek érző honfitársunknak.

De lehet ez a jövő másmilyen is. Orbán Viktort idézve nem a szavait, hanem a tetteit kell figyelni. Kishantoson (és a teljes jelenlegi földosztást figyelve) ez a következőt jelenti: új hűbéri rendszer van kialakulóban. Ez a rendszer a földet gazdasági nagyuraknak szolgálatért adható feudumként kezeli, ahol az új urak nem is értenek a rájuk bízott vagyon kezeléséhez. Feltehető, hogy az önálló megélhetésüket így elveszített, zsellérek szintjére taszított emberekkel „közmunkában” kívánják megműveltetni a lehető legnagyobb gépesítéssel és vegyszerekkel; ahol a cél nem is a minőségi termék, hanem a biztos területalapú támogatás felmarkolása. Ha pedig ez nem jó üzlet, akkor jöhet a külföldi termelő cégeknek történő burkolt, vagy akár nyílt értékesítés. Hiszen a gonosz multikból ma már vannak barátok, a bank is csak addig gonosz, amíg nem a miénk; miért lenne ez másként például a Monsanto-val? Mert átmenetileg sikeres módszereik hosszú távon bizonyítottan társadalmi és ökológiai katasztrófához vezetnek? Ugyan, Argentína messze van...


Vajon tényleg ezt akarja az Orbán Viktort éltető, támogató „békemenet”, amelynek „vezénylő tábornoka” csak a következő harcokról, megtámadtatásokról szónokol? Hogy reagálna ez a tömeg, ha közben felcsendülne a régről ismert induló: „Ez a harc lesz a végső, csa-ak összefogni há-á-át!” Hol van itt az ébredés ebből az orwelli rémálomból?

Kertész Ákos egy magát demokratikus jogállamként definiáló országból elköltözve hivatalosan menekült státuszt kér és kap Kanadában – ami azért messze nem vallási vagy faji, hanem vastagon politikai és erkölcsi értékrendre vonatkozó kérdés a befogadó ország részéről. Azért, mert ki meri mondani azt, amire jelenleg Orbán Viktor rendszere épül: a megfelelő számú hű szolga révén uralkodni az önmagát szintén szolgaként definiáló, a felelősségteljes önálló cselekvésre, a valódi motivációk megértésére, a másként gondolkodók elfogadására láthatóan szintén képtelen, csak acsarogni tudó többiek fölött. A rendszer ellenzői elfelejteni próbálják, hogy ez mindnyájunk közös szégyene...



Vajon gondolkodó, felelősségtudatos magyar embernek nevezheted-e magad Te, kedves olvasó, mindaddig, amíg ezt a folyamatot csak nézed, de nem látod; amíg önmagadon és a veled szemben álló emberben csak a ripacsok által rákent színt látod, nem a közös sorsot?

Vajon van-e esélyünk a kezünkbe venni saját sorsunkat, amikor Kishantos csak időnként, és meglehetősen sajátos színekkel bukkan fel a hírekben? Amíg csak néhány, és idővel törvényszerűen kifulladó önkéntes („Előbb-utóbb megunják, hazamennek”) próbálja állni a sarat a gépezettel, annak saját intelligencia nélküli kiszolgálóival szemben? Amíg a kishantosert.hu tízezer támogató aláírást nem tud összekalapozni, a Facebook közösségüknek ma 3380 támogatóra futja, miközben mondjuk Fluor Tominak (ez volt az első eszembe jutó „művésznév”) 237 ezer, az X-Faktornak 324 ezer, de még a Barátok közt-nek is 177 ezer rajongója van?

Megérdemeljük egyáltalán Kishantost, az ott dolgozó emberek minden tiszteletre méltó szolgálatát? Megérdemeljük a tiszta élelmet, amelynek megtermelési módja becsületes, bár fáradságos munkát adhatna nekünk, amely nem teszi éhező koldussá a gyermekeinket? Vagy tényleg a rezsiharcban, bankháborúban, fociháborúban, kutyafüleháborúban elsősorban a saját felelőtlenségének következményeitől, józan eszétől "megmentett", ipari hulladékon élő zsellérek sorsára vagyunk csak méltók?


Ez a kérdés, válasszatok...


Kérlek arra, hogy ha egy szemernyi igazságot találsz a szavaimban, nyomd be azt a Like gombot a Mentsük meg Kishantost Facebook lapon, és csatlakozz a kishantosert.hu nyílt leveléhez! Még akkor is, ha egyébként megvezetett ostobának vagy beképzelt bunkónak tartasz, mert nem én számítok, hanem ez a szervezet, meg talán, talán a magyar gondolkodó emberek tetszhalott közössége.
Jelezzük, hogy még azért itt vagyunk, és legalább egy gombot képesek vagyunk önmagunkért, a jövőnkért, egy elismerésre méltó közösség kedvéért benyomni.

Üdvözlettel

Kedves Loránd

----

Szeretnék néhány személyes(kedő) kérdést előre megválaszolni.

Nem, egyik párt, szövetség, stb számára sem gyűjtök támogatókat, bár igen, látok számomra szimpatikus kezdeményezéseket. Nem a népszerűek között.

Mi okból írok ilyeneket? Mert itthon szeretnék maradni, magyarul beszélni, gondolkodni, magyar közösségben alkotni. Ugyanakkor sajnos be kell valljam, a gondolati emigrációm már elkezdődött. Porckorong problémával fekvőbeteg lettem pár napra; a magyar közegészségügyi ellátás szemében röviden: probléma – annak ellenére, hogy a velem foglalkozó orvosok szakértelme és jó szándéka egyértelmű. A röntgen/MR vizsgálatra hónapokat várhattam volna abban a rendszerben, amelyben politikusaink szerint külföldi vásárlók számára értékesíthető kapacitások vannak. Hát, én nem találkoztam velük. Azzal viszont igen, hogy fiamat ortopédiai ellenőrzésre (természetesen munkaidőmben) kísérve a hónapokkal korábban kapott időpontra tervezett, 5 perces vizsgálatra majdnem két órával később jutottunk be. Akkori állapotomban (leülni nem is mertem, állni fájt) ez nem volt kellemes, ami bizonyára örömére szolgál mindazoknak, akik legutóbbi nyílt levelem „béke velünk” köszönésére a „béke poraidra” szavakkal válaszoltak, vagy ezt viccesnek találták.

Rájöttem, hogy orvosi problémákkal már ma szívesebben keresnék fel fizetős magánintézményt, minthogy a hivatalos utat válasszam. Én szerencsés ember vagyok, a munkámat megfizetik, sőt, az üzemorvosi rendelőben végre, lerobbanásom után először értékes embernek érezhettem magam. Szó szerint könnybe lábadt a szemem. Mert a gonosz multi szemében hasznos vagyok – magyar emberként a magyar rendelőben (nem lévén politikus, celeb, vagy megfelelő emberek rokona), sajnos nem. Ha nem tartozol a zárójeles listába, akkor valószínűleg te sem... Ismétlem, ez nem az ott dolgozó orvosok, hanem a végletekig kivéreztetett egészségügyi rendszer problémája, amelynek még csak az előszelét érezzük ma.

De mégis, mit akarok elérni? Nos, a politikai palettán egyedül a király szerep lenne elfogadható számomra :-D – de nem érdekel, mert már ma is király vagyok. Tőlem független feletteseim elismerik a képességeimet, hagynak önállóan dolgozni – cserébe én minden nap felteszem a jövőmet arra, hogy az általam megálmodott rendszert képes leszek megalkotni, és hogy ez hasznára is válik a cégnek. Felmérem a feladatot, kiválasztom a megoldás útját, majd megvalósítom (egy személyben törvényt alkotok, ítélek és végrehajtok, definíció szerint király vagyok) – mi kéne még?

Nos az, hogy képes legyek hinni a jövőben itt Magyarországon, illetve az emberi civilizáció szintjén. Ezen a téren sajnos elég rosszul állok, ezért keresem azokat az embereket, akik nem akarnak hinni bennem, követni engem vagy engedelmeskedni nekem, hanem akik képesek és hajlandóak is komolyan elgondolkodni a szavaimon. Ha eddig figyelmesen olvastál, talán te egy vagy ezek közül.

Kár, hogy magam is csak a legnagyobb erőfeszítéssel vagyok képes fenntartani a hitemet, és például miután a levél eredeti változatát megírtam, bizony szó szerint megsirattam ezt a szerencsétlen társadalmat, és benne önmagamat is, amiért mindezt ennyire a lelkemre veszem. Szerencsére(?) tudom, hogy ezt a fájdalmat is megélték már sokan, és nálam sokkal jobban megírta a "közismert humorista", Karinthy Frigyes:  Ki kérdezett?

...

Senki se kérdezett, igazad van, közbeszóló. Nem is értek rá kérdezni. Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy mi lesz a haza sorsa - és megkérdezték a kereskedőt, hogy mennyiért adja -, és megkérdezték a kalóriát, hogy fog-e sikerülni? Megkérdezték a cápát, helyes dolog-e a vegetarianizmus, megkérdezték a betegséget, hogy érzi magát, megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany - megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni? Megkérdezték a madarat, hová repül, a napot, merre szállt?

De ki kérdezte az embert? Ki kérdezett, Homérosz? Ki kérdezett, Szókratész? Ki kérdezett, Gautama Buddha? Ki kérdezett, Názáreti?

Shakespeare, Goethe, Madách, Dante, Beethoven, Kant... ki kérdezett?

Ember, aki tudod - ember, aki láttad -, ember, aki nézted, figyelted, élted - tudtad, mielőtt volt, tudtad, mielőtt lett -, ordítottál, hogy közeledik - ki kérdezett?

Megváltó Atyaisten - aki tudod, hogy lehetne elkerülni, mit kellene tenni, hová kellene fordulni, hogy kellene csinálni -, ki kérdezett?

Ki kérdezett? Ne kérdezd - ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted -, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.