Ha elég messzire jutottál, a megoldás a hátad mögött van... :-)
Respektu Tempon. Tiszteld az Időt / Az Időt tiszteld.
International readers, please use the english tag to get a first impression, thank you.
68, Curix: Loránd ha az általad spirituálisnak nevezett útkeresést azért hagytad abba, mert nem érkezett külső objektív vélemény, akkor ezt az informatikai vonalat miért nem hagyod abba, amire – saját bevallásod szerint is – a kutya nem kíváncsi? Sőt a visszajelzések talán inkább negatívak. Akkor miért?
Te valamit nagyon benéztél.
A spirituális oldalt azért hagytam ott, mert a visszajelzés (nyilvánvaló okokból) nem objektív: az, hogy valakinek segít az, amit mondok, még nem jelent semmit a mondatom igazságtartalmára nézve. Imádat és utálat között nincs nagy különbség abban a világban, ha pedig a “hallgatóság” véleményére kezdek adni, az már nem az én igazság-keresésem. Ennyi dióhéjban, remélem, nem voltam túl “gömb”.
A programozás más világ. Tény, hogy “ígéretes kísérlet, de nem látom az együttműködés módját” típusú választ kaptam két egyetemről meg néhány nonprofit szervezettől a nagy terveimre. Így aztán most egy német központú multi cégnél építem a programtervezői karrieremet a töredékének felhasználásával. Talán nem mondok újat azzal, hogy ezen a helyen nem a mutyizmus az érvényesülés kulcsa.
Amiért csinálom: mert látok egy feladatot, ami előtt mások csak nyavalyogni tudnak (bocsánat, de az általad időnként elővezetett hihihi-hahaha és Tibor bá szigonyos győzelme egyaránt ide tartozik). Ez a feladat számomra fontos, van elképzelésem a megoldásáról, tehát foglalkozom vele annyit, amennyi az adott időbe belefér.
69, Arma: Lóránd, mégis beleolvastam a szövegedbe ...
Konkrétan végiggondoltad-e már, hogy mi vezetett a mai, valóban rémisztő viszonyokhoz, amiket utópiáddal gyógyítanál, mi ebben a szörnyű helyzetben a szerepe a tömegek agyának mesevilág általi fertőzésének, kik fertőzik a tömegek agyát mesevilággal és mi ezzel a céljuk.
Nem mondod… elolvastál valamit, ahelyett, hogy a szokásos módon anélkül is jobban tudnád nálam, hogy mit akarok mondani? :-D
Konkrétan végiggondoltam a történetet, le is írtam, csak te nem tudod értelmezni, mert alapkoncepcióiddal nem kompatibilis. Számomra is nyilvánvaló, hogy a konkrét tényekkel és lehetőségekkel jobban eleresztett csoportok működése van a politikai bábszínház mögött, lásd pl:http://hajnalvilag.blogspot.hu/2011/12/kell-egy-orszag.html
Csakhogy azt meg te vedd számításba, hogy 1: az ő lehetőségeik is végesek, mert 2: csak azzal tudnak megetetni, amire te magad is vevő vagy. Ha annyira jól menne nekik a távvezérlősdi, akkor mi ma boldogan bégető birkák lennénk (tisztelgés a bloggazda előtt), mert “nekik” szaporítani és nyírni jobb minket, mint hagyni, hogy egymást tapossuk. A mai krízis mindnyájunk közös problémája – persze ezt belátni alulról és fölülről egyaránt nehéz.
Ha az “ő rendszerük” 1: megoldást jelentene a civilizáció fenntartására, és 2: az “átlagember” felelősségtudatának felébresztése valóban lehetetlen küldetés (ahogy azt minden eddigi kommunikációs kísérletem mutatja), akkor használják csak nyugodtan fel bármilyen eredményemet. Én önmagamtól nyilván nem erre szavaznék (akkor nem tépném itt a szám, a nevemet se ismernétek), de persze úgysem tudnám megakadályozni… :-)
—
Viszont sajnos úgy látom, megint inkább csacsogunk, ami kedves, de érdektelen.
Ha úgy tetszik, én is “piacgazdaságról” beszélek, csak pénz nélkül. A kínálati oldal a rendelkezésre álló anyagi javak, erőforrások, beleértve az emberek idejét és szaktudását is; továbbá a tárolási és szállítási infrastruktúra, amely ezek tartalékolását és mozgatását lehetővé teszi. A keresleti oldal a közösségek hierarchiája (például: család, város, megye, ország, kontinens, bolygó; de ugyanígy oktatási, termelési, stb. csoportok) által megfogalmazott igények. Ezek alsó szintje nyilván egyszerű dolgokról és hétköznapi kérésekről szólnak, a magasabb szinteket szakértők (Őrzők) által megfogalmazott célok jelentik.
Az egyén a közvetlen közösségei által (“demokratikusan”) elfogadott és fontossági sorrendbe állított feladatok között osztja el munkaidejét; ezek között lehet olyan feladat is, amely magasabb közösségi szintről érkezik – például egy mezőgazdasági terület nem csak a helyi fogyasztási igényeket elégíti ki; egy ott élő tudós idejét a világ másik felén keletkező problémákkal tölti “távmunkában”, stb. A mérce tehát végső soron az, hogy a közösség milyen mértékben képes és hajlandó részt venni egyes feladatok megoldásában.
Ez persze elméletben most is így van, választott képviselőink, munkahelyünk vezetői, nemzetközi szervezetek meghatározzák azokat a célokat, amelyeket támogatnak azáltal, hogy a mi élet-időnket és szaktudásunkat ennek megfelelő tevékenységekbe “csatornázzák”. Én a magam részéről nem vagyok elégedett ennek minőségével, és úgy gondolom, ha láthatnám és beleszólhatnék, akkor nem stadionépítésre, a Forma1 támogatására vagy az LHC-re szavaznék, hanem egyetemekre, tömegsportra, és a fukushimai kármentesítésre. Továbbá úgy gondolom, hogy ha ez a transzparencia megvalósulna, akkor a döntéshozók tevékenysége sokkal inkább lenne “szolgálat” mint ma.
“hogy lesz Őrző”
Őrző az, aki a közösség számára hasznos idejét azzal tölti, hogy civilizációs tudásunk egy szeletét
1: ellenőrzött körülmények között, magas minőségben megtanulja
2: a közvetlen vagy nagyobb közösség érdekében használja
3: megtalálja azokat a tehetségeket, akiknek továbbadhatja
- természetesen ezek aránya a szakterület és egyéni képességek szerint eltérő.
Őrző a tanár, az orvos, a mérnök; vagy akik a közösségek belső és külső kommunikációját mediátorként mederben tartják. Őrzők a papok, lelkészek, szerzetesek is. Őrzővé lesz egy tapasztalt Fenntartó is, ha a mentalitása a továbbadáshoz megfelelő. A közösség pedig eldönti, hogy melyik csapatból mennyit, konkrétan kiket kíván fenntartani.
Szóval persze, zenélhet bárki a szabad idejében, “amatőrként”. Viszont ahhoz, hogy ezt magas minőségben, a zenei kincsünk egy részének hordozójaként, Őrzőként, “profiként” tegye, sok évet tanul, magas szintre fejleszti ezt a tudását – és a közösségnek egyet kell értenie azzal, hogy ez mindnyájuk számára jobb, mintha “valami kézzelfoghatóbb” dolgot művelne.
gondolkodás és nyelvek
Az emberi agy egy neuronháló, amely egy szimpla mintaillesztő rendszer: a beérkező ingerekhez a memóriában rögzített milliónyi tapasztalat közül társítja azokat, amelyekhez hasonlósági kapcsolatot épített fel. Vagyis: egy végtelenül analogikus, párhuzamos, ingerkapcsolaton alapuló rendszer. Akinek erről más elképzelése van, szóljon. Viszont így valójában semmi köze ahhoz, amit mi “logikus gondolkodásként” emlegetünk.
A természetes nyelv feladata, hogy fogalmakat alkosson ebben a kusza hálózatban, segítse a hasonló dolgok összerendezését, folyamatok kialakítását, ugyanakkor viszont megőrizze, sőt fejlessze a hasznos képzettársításokat. Ennek mélysége megdöbbentő volt a számomra.
A mesterséges, egyszerűsítő nyelv a másik oldal, amikor konkrét akciókká, tervekké kell összeállítani a gondolatainkat, illetve ahol muszáj tudományos pontossággal ellenőrizni, értékelni ezeket. Ebben sajnos nagy a “zaj” is: személyes motivációk, érzelmek, kognitív disszonancia, stb., így nagy segítséget jelenthet egy közvetítő nyelv, ami deklaráltan nem-metaforikus, hanem teljesen konkrét. Ilyen “nyelvet” alkot minden számítógépes program, akár szavakkal, akár felhasználói felületekkel és parancsikonokkal teszi: elemei csak egyféleképpen értelmezhetők, mindig ugyanazt csinálják. Nem-emberiek.
Ha az emberi agyat túl korán kezdjük megismertetni a nem-emberi nyelvvel, alkalmazkodik hozzá, egyszerűsödik. Tudomásom szerint agyi vizsgálatokkal igazolták már ezt a jelenséget: a számítástechnikával “fertőzött” gyerekek agyának komplex döntéshozó rétegei sokkal kisebb mértékben fejlődnek, nem szokik hozzá a mérlegeléshez, több szempont figyelembe vételéhez; megszokja a dolgok elfogadását azok értelmezése helyett. Vitázni pedig végképp nem tudnak, mert értelmezhetetlen számukra a különbség a természetesen igaznak tekintett saját vélemény és az abszolút igazság között. Ez egyébként itt is nagyszerűen bemutatható jelenség.
Talán nem kell mondani, mennyire félelmetes ez. Én tervezőként nem is tudok mit kezdeni olyan emberekkel, akik nem képesek metaforákban, képekben gondolkozni. “Jó felhasználók” lehetnek belőlük, de már megérteni sem képesek azokat a kérdéseket, amelyekre választ keresek.
“kódrészleteket kezdenél bemásolni”
Bocs, nyelvek értelmezésével kapcsolatos példát kértél, én meg informatikus vagyok és a példáim is a szakterületemről származnak – ugyan honnan máshonnan? De legalább igyekeztem közérthető lenni, és olyan fogalmakat használni, amelyek ismeretét feltételezhetem egy internetes fórumon kommunikáló embertől. A múltkor meg pont az volt a baj, hogy “alálőttem” egy kollégának, emiatt kértem előre elnézést.
“Azon még nem gondolkodtál Loránd, hogy a káoszt kiváltó okot visszafejtsd”
Megtörtént. 25 évesen írtam egy könyvet arról, hogy mi nem tetszik a világban, és milyen (akkor spirituális) úton keresem a megoldást. Aztán feladtam egy szépen induló “mester-karriert”, mert hiányoltam az objektív visszajelzést. Rendszerelemzőként fejlesztettem a gondolkodásomat, és igen, végül összeállt egy számomra elégséges, teljes kép, amely magyarázza a mai jelenségeket, és kiutat is tartalmaz. Ezt is leírtam. Továbbá a blogomra kitettem lényegében minden (személyiségi jogok védelmének megfelelően kicsit szűrt) kommunikációmat, hogy aki kíváncsi rá, legyen hol utánanéznie a “múltamnak” (az a bizonyos informatikai karma), tudjon az aktuális szövegemtől független, mélyebb képet kialakítani rólam.
Az már másik kérdés, hogy senki nem kíváncsi rá, sőt úgy érzi, szívességet tesz nekem azzal, hogy sokadszor elismételtet velem már leírt dolgokat, minősíthetetlen alpári módon osztogat, aztán amikor kiderül, hogy csak a saját kognitív disszonanciájával küzd, és lehetne értelmesen is beszélni, elhallgat.
Mondjuk, tényleg szívességet tesz vele. Elkerülhetetlenné teszi számomra azt a kérdést, hogy akkor is dolgozom-e minden erőmmel ezen a rendszeren, ha végül tényleg egy éretlen tömeg fölötti totális diktatúra eszköze lesz (ha egyáltalán sikerül)?
Nagyon fájdalmas dolog ez, ahogy egyre inkább hajlok az igen felé, mert a közösség élete fontosabb: megtartja a következő generációk esélyét. Lásd Asimov és a robotika 0. törvénye. Iszonyú bölcs volt az az ember, én meg most olvasva szóról szóra ismerek rá a belső küzdelmeimre, álmaimra.
“Véleményed szerint is ennyire vissza kell menni időben és fejlettségben?”
Szerintem a megoldás esélye csak “előre” van. Ma teljes sebességgel rohanunk a szikla pereme felé, már megállni és elkanyarodni sincs elég idő. Az egyetlen megoldás: ugrani, csak hát nem mindegy, hogy pontosan merre van a túlsó part. Vaktában, vagy “óvatosan” elrugaszkodni, közben hátrafelé nézegetni itt nem ajánlott.
Elemzésem szerint ehhez az informatika és a szervezettség a kulcs, csak nem a mai formában – de ez is triviális: az emberi társadalom legalapvetőbb kérdése: hogyan lehet irányítani másokat? Csak én kicsit tovább megyek: miért kell irányítani másokat, és hogyan lehet elérni azt, hogy az eredmény mindnyájunknak jó legyen?
Másrészt én informatikus vagyok, ehhez értek, ezt tudom hozzátenni, láthatóan nem vagyok például “marketinges”, vagy jó mesélő…
“Már írtam, semmi közöm hozzá miben hiszel”
Ezt kérdezted: “Loránd, te ebbe tényleg hiszel, amit itt leírsz?” (58, Curix)
A szimpla “igen” viszont nem válasz, mert nem biztos, hogy a “hit” szón ugyanazt értjük, ezért tettem hozzá az általam alkalmazott definíciót. Ha valamihez nincs közöd, ne kérdezz rá…
Gergo55: Lóránd problémájáról a nyelvekkel nekem Orwell újbeszél-je jut az eszembe. Szép kilátások.
Azért mondanék egy példát az “újbeszélre” (mert az előző szöveg tényleg túl hosszú).
Képzeld el, hogy van egy markológéped, de nincs rajta kar meg pedál, csak egy mikrofon, a gép pontosan azt fogja csinálni, amit mondasz – ha tudod, hogy a programozói melyik szavakat és mondatszerkezeteket választották. Ha nem… akkor gondban vagy.
Mindenképpen meg kell tanulnod a “gép nyelvét”, ami vagy egy természetes nyelv kerékbe tört változata – vagy egy másik, kifejezetten erre a célra létrehozott mesterséges nyelv. Én az utóbbira voksolok, csak ezt van, aki nem képes elolvasni. Őt nyilván piszokul nem kéne ebbe a markolóba ültetni, mert letarolná a fél várost, és közben üvöltve szidná az idióta programozókat, akik nem az ő szájíze szerint válogattak, a leírás meg zavaros volt. Lett volna, ha nem csak a képeket lapozza át. A feléig, mert a többit már úgyis látta máshol.
Ha nem akarsz ilyesmivel szórakozni, akkor választasz olyan területet, ahol nem kell gépekkel beszélgetned. Fenntartóként ugyanolyan, mondom: ugyanolyan, ismétlem: ugyanolyan értékes és tiszteletre méltó lehetsz.
Ha kicsit messzebbre nézel, az emberi civilizáció olyan, mint egy böszme nagy markológép. Sehol nincsenek rajta karok, csak mikrofonok és képernyők, mert akkora, hogy az irányítása elképzelhetetlen karokkal meg pedálokkal, mindenképpen csak egyfajta párbeszéddel. Így történik ma is, csak a parancsok nem is értelmezhetők tisztán, a képernyőkön pedig reklámok futnak adatok helyett.
HA sikerülne is rendet csinálni a vezérlés “hardverében”, akkor is iszonyú felelősség, és kiemelkedő önfegyelem szükséges azok részéről, akik képesek, hajlandóak és alkalmasak “civilizációul” beszélni. A “megfelelő” emberek is kellenek oda.
Nincs garanciám arra, hogy ez tényleg képes működni. Viszont nem látok alternatívát sem, a változás pedig bekövetkezik, akár megpróbáljuk irányítani, akár meg se kíséreljük. Utóbbi esetben marad a vasrács, a szigonyos szurkálódás, meg a lassú, hosszú agónia, Tibor bá’ módra. Ez nem az én esetem.
Curix: Loránd, te ebbe tényleg hiszel, amit itt leírsz?
Igen.
… a hit általam alkalmazott definíciója szerint. Az esélyeket racionálisan szemlélve ugyanis természetesen semmi értelme nincs. Viszont én önálló, saját élet-időmért felelősséget vállaló ember vagyok, és feltehetem az életemet egy olyan vízióra, amelynek megvalósulását örömmel látnám. Ez már nagyon sok éve megtörtént. Lassan megtanultam azt is, hogy ezt összehangoljam olyan feladatokkal, mint a családfenntartás.
És igen, nyertem már meg esélytelennek induló, hosszú küzdelmeket jórészt saját erőmre, elemzőképességemre hagyatkozva. (Ebben a pillanatban is ilyet vívok a másik ablakban. Céges meló, de szabadnapokat kellett kivennem, mert túl sok volt a túlórám. Holnaptól majd nem rizsázok ennyit.)
Nagyon kicsi az esély, de nem nulla. Nekem ez elég.
Arma Gedeon: ... Te a műnyelv szükségességét olyan technológiai példákkal indoklod, melyek területén ma is léteznek ilyenek, a szakmabeliek használják, ez OK. De te az emberi társadalom egészére javaslod a műnyelvet, ami viszont nem egy gép, nem egy technológiai kérdés...
60, Arma: külön köszönöm az érdemi, tartalmat érintő hozzászólást, mert így szerintem már lehet látni az eltérést.
Én nem az “emberi társadalom egészére” javaslok műnyelvet használni – sőt. Talán látható, hogy igyekszem igényes módon használni az anyanyelvemet; programozás közben angolul gondolkodom és írok (ez az én “új nyelvem”); eszperantóul pedig nem is tudok.
A szervezés, nyilvántartás feladatainak megoldásához kell ez csupán. Mint az úthálózat, teherautók, ládák, rekeszek; kommunikáció, nyomkövetés, megrendelések, stb. egy futárcég esetén. Az, hogy a használói mit tesznek bele, mit kérnek tőle, rajtuk múlik – a lényeg, hogy egyértelmű, átlátható elvárások és folyamatok legyenek.
Szolgálat, nem Irányítás. Éppen az a gond, és ebben szerintem egyetértünk, hogy ha ma leírok egy futárcéget, mindenkinek az jut eszébe, hogy oké, ezek mind magukhoz szállítják az összes feladott árut, és majd valami szemetet kiküldenek nagy könyörgés ellenében. Nem minden ok nélkül. És még csak azt sem garantálhatom, hogy végül nem ez lesz belőle. Ez ellen dolgozna a transzparencia és az adminisztrátorok szűrése; és ezért érdekes, jó példa az eBay/Vatera – rossz példa a Facebook vagy a Google.
Viszont ilyen szintű szervezettség hiányában képtelenek leszünk kezelni azt a káoszt, amit teremtettünk, akkor pedig vége a dalnak.
A két példa nem állta ki az idő próbáját. A szocializmus nem volt alkalmas az emberi motivációk feltárására és kezelésére, diktatúrákká fajult, majd felbomlott. A kapitalizmus természetes motivációi viszont nem alkalmasak a hosszú távú érdekek (pl: fenntarthatóság) “becsatornázására”, így törvényszerűen civilizációnk pusztulásához vezet. Lásd pl klímaváltozás, Fukushima. Erről túl sokat írtam már eddig is, ide nem sok fért el.
Viszont mindkettő hátterében ott áll a számomra kedves működési elv, a meritokrácia, az érték-alapú beleszólási jog (lásd pl Csermely Péter összefoglalóját), amely egyébként alapvető igényünk. Ezt írja a szegény tüntető a táblácskájára: “Viktor, ha nem értesz hozzá, ne piszkáld!”, ebben reménykedünk, amikor orvoshoz megyünk, vagy iskolába adjuk a gyerekünket. Azt csináld, amihez értesz. Elvileg ennyire egyszerű – az egyetlen kérdés a gyakorlatba való átültetés.
“kitalálhattál volna valami emberarcú, előremutató filozófiát”
Nem, mert ezek kizáró feltételek.
Az a mód, ahogyan ma az embert, “emberarcúságot”, szabadságot definiáljuk, civilizációs zsákutca, de ezt Tibor bával beszéld meg inkább. Ahhoz, hogy “előremutató” lehessen, olyan pontokat kell találni az emberben, amelyek ha a mai körülmények között nem is bizonyítják, de legalább felvetik annak lehetőségét, hogy képesek lehetünk alapvetően másként gondolkodni, viselkedni. Vannak ilyen pontok, lásd például Phillip Zimbardo (a stanfordi börtönkísérlet “elkövetője”) kutatásait.
“az internetet lehet az általad elképzelt célokra használni, akkor minek akarsz másik hálózatot?”
Azt hittem, egyértelmű vagyok. Az internet és az annak elérésére képes eszközök a közvetítő felület, és természetesen én is erre építek. A kérdés a szolgáltatáskészlet, ahol előremutató példa a stackexchange, szomorú kép a facebook/twitter/stb. Az általam megcélzott szolgáltatáskészlet (gyakorlatilag a meritokrácia adminisztrációs rendszere) még nem létezik, és nem véletlenül: nagyon-nagyon durva feltételeket kell teljesítenie ahhoz, hogy valóban használható legyen.
Viszont véleményem szerint, ha képesek vagyunk ezt a valódi transzparenciát megvalósítani, akkor egész egyszerűen látszik, hogy minek van értelme, és mi hülyeség. Röviden: érintettség alapú belelátási, kérési és értékelési jog, illetve az objektív tudás alapú tevékenységi lehetőség, szó szerint minden területen. Például: a beteg láthatja a kórház azon dolgozóinak képességeit és a róluk alkotott véleményeket, akik a kezelését végezni fogják; megfogalmazhatja a kéréseit és értékelheti a kiszolgálást; továbbá lát minden, a kezelése során hozzá kapcsolódó adatot, amennyiben azok értelmezésére is képes (ehhez már kell tudás). Kezelési tervet viszont nem ír magának, ha ahhoz nem ért, vagy nincs megfelelő állapotban (szívbeteg kardiológus); az orvosok beosztását nem bírálhatja felül, mert az meg nem az ő dolga.
Ez azonban csak eszköz, és önmagában kevés. Az kell még hozzá, hogy akik a rendszerhez magas szinten hozzáférnek, alapvető közösségi motivációval tegyék; saját érdekeikre ugyanúgy objektíven tekintsenek, mint a többiekére. Ez nagyon durva elvárás, erről szól a “Szolgálók” szűrése. Szükséges továbbá az is, hogy szó szerint mindenki megbízhasson és meg is bízzon ebben a rendszerben, csak akkor működik. Ami azt jelenti, hogy ha a Szolgálók szűrésébe hiba csúszik, és például rokoni vagy más érdekviszonyok beleszólnak, akkor ez a rendszer a tökéletes diktatúra eszköze lehet.
Én magam is azon vacillálok, hogy vajon megvalósítható-e ez a fajta gondolati váltás, vagy diktatúra lesz a vége? Viszont a mérleg másik serpenyőjében az van, hogy ezt én nyilván nem tudom eldönteni, ha viszont úgy megy tovább minden, ahogy most, akkor tuti, hogy vége a dalnak.
Ergo: lehetséges, hogy minden erőfeszítésem eredménye csupán eszköz lesz egy új Néró kezében, aki természetesen a kinyírásommal mutatja ki a háláját. Ez fog bekövetkezni, ha nem leszek képes átadni a gondolati részét.
Viszont hátradőlni, pontosabban egy jól fizető állásban bárhová elköltözni, ahol az én és gyerekeim jövője még rendben lesz, nem az én stílusom. Én csak akkor megyek el, ha pl már nem marad altatóorvos az országban, vagy kihirdetik az államcsődöt. Mert a Darwin Extra díjra sem pályázom.
“Az emberi agy nem alkalmas olyan szintű elvont gondolkodásra, hogy a saját környezetén túlmutató empátiát gyakoroljon”
De igen, minden korban voltak ilyen emberek, és nagyon tiszteljük is őket. Továbbá: szerintem sokunk közös élménye az ismeretlen fajtársak, sőt, élőlények iránt érzett rokonszenv és segítő szándék. Egész vallások alakultak köré, pl: amit közületek a legkisebbel teszel, velem teszed; és azon is érdemes elgondolkodni, hogy a lélekvándorlás ötlete pontosan milyen motivációkat is ébreszt…
A transzparencia pedig, éppen a közösségi kapcsolatok feltárásával ezt személyes élményként “materiális szinten” átélhetővé teszi. Szerintem van értelme megpróbálni.
“Nem találkoztam ilyen jellegű problémával. Tudnál írni egy konkrét példát?”
Nem tudom, mennyire lehetek szakmai. Írtál már parancsértelmező modult?
Ezek egyszerű változatában arról van szó, hogy a természetes nyelv bizonyos szavaiból parancsokat és paraméter neveket, értékkészleteket állítunk össze, majd ezt megpróbáljuk elmagyarázni a felhasználónak, általában kevesebb, mint több sikerrel. Általában ilyen minden parancssori alkalmazás.
Kicsit bonyolultabb, amikor valamilyen meta-eszközzel “Domain Specific Language”-et készítünk, és lehetővé tesszük az itt leírt objektumokkal való közvetlen interakciót. Ennek legegyszerűbb példája a operációs rendszerek parancsértelmezője, ahol a telepített programok, file-ok, szolgáltatások a “domain” objektumai.
Én meg arról beszélek, hogy a rendszer által kezelt “világ” bármely objektumára nyitnék ablakot…
Mi legyen a kezeléshez használt nyelv?
A természetes nyelv használata minden esetben az alkotó által választott szubjektív szűkítésen alapul, mert az automatikus értelmezéshez nem megfelelő, ha a gép “találgat” – még akkor sem, ha az emberi kommunikációban a partner pontosan ezt teszi. Amikor természetes nyelven beszélünk, azzal a feltételezéssel élünk, hogy a partner hasonló módon dekódolja az információt, ahogyan azt mi értettük. Valójában egészen triviális “fordítási hibákat” is képes véteni, ahogy az a 44-49-ben nagyszerűen látható. Kapcsolódó olvasmány Fred Hoyle Fekete felhője, benne a fejtegetés az emberi és nem-emberi kommunikáció különbségéről.
Az “új nyelv” használata tudatosítja a beszélőben, hogy a teljes gondolathalmazt kénytelen ő maga “emberi szintről gépi szintre”, teljes precizitásra törekedve lefordítani. Ezt a gép (vagyis egy olyan mechanizmus, amely a mondatokat közvetlenül, véletlenszerűség és okoskodás nélkül fordítja le adatokká és parancsokká) nem képes megtenni helyettünk.
A “mesterséges nyelv” annyiban egyszerűsít, hogy ezt mindenki új nyelvként tanulja meg, már érett, a természetes nyelv által kiformált emberi (sokrétegű, neuronhálós, nem-gépi) gondolkodás birtokában. Ráadásul a szabályai szinte teljesen kötöttek, ami a fordító/végrehajtó rendszer kialakításakor óriási előny. Egy gépet szerintem “meg lehet tanítani eszperantóul” ugyanolyan szinten, ahogy egy (a “belső fordítás” elsajátításába valóban komoly munkát fektető) ember is megtanulhatja – viszont nem lehet megtanítani “emberi szinten” angolul. Ez az alapvető különbség.
Viszont itt elég rossz a jel/zaj arány, egy időre kénytelen leszek felfüggeszteni az adást (remélem, elég kocka voltam a rajongóim számára).
Dermesztőbb jövőt nehezen tudnék elképzelni, az olvasottak tükrében egy atomcsapás, pusztító járvány, polgárháború vagy éhséglázadás egy vidám és emberarcú alternatíva.
—
„Rabság!” kiáltották akkor sokan – pedig csupán arról szól ez a megközelítés, hogy a gyermeki lelkivilág valóban csak kényszer hatására alakul át felelős, közösségben és generációkban gondolkodni képes, felnőtt emberi tudattá.
—
Szerintem ebben a pillanatban két lehetőség között választhatunk. Ha hagyjuk tovább pörögni a jelen folyamatokat, egy generáción belül végérvényesen elvész a “civilizált ember” fogalma. Ha viszont képesek vagyunk megváltoztatni saját gondolkodásunkat, képesek lehetünk egy öntudatára ébredt fajjá változni. Erről elég sokat írtam már, ebbe a terjedelembe csak nagyon szűk működési leírás fért bele.
Számomra egyértelműen az utóbbi a szimpatikus, ennek kialakulási lehetőségét vizsgálom. Ismétlem, szabad jobbat mondani a változatomnál, de nem tetted.
homályosan fogalmazol egy olyan rendszerről, ahol egyébként minden szög, következésképpen minden tüsszentés számon van tartva.
Mit kezel a rendszer? Minden fizikai tárgyat, eszközt, erőforrást – beleértve az emberi képességeket és elérhetőséget is; továbbá minden kommunikációt, amely ezek felhasználásának szervezése érdekében folyik. Én összekapcsolt rendszerben gondolkodom, amely nem irányít, csupán átláthatóvá tesz és döntést, szervezést segít. Ismétlem, nem levegőbe beszélek, technikai szinten itt nincs fantasztikum.
Mellesleg: az átvilágítás szerintem ma is működik, csak más motivációk mentén. Amikor én tizenöt éve adatbányászattal foglalkoztam, már akkor is érdekes volt. A mai eszközökkel és szaktudással, a netes forgalom és tevékenység, kapcsolati hálók ismeretében, szövegelemző eszközökkel egy átlagos felhasználóról egészen mély profilokat lehet készíteni. 90%-ot adtam annak is, hogy a “titkos” SSH sem véd meg a megfelelő szintről érkező érdeklődőtől. Ehhez nekem nem kellett a Snowden-sztori, a csend pont eleget mondott.
„időtöbbletet” nem lehet kitermelni, de ha esetleg neked már megvan hozzá a technológia, akkor nem tudom, hogy miért nem inkább az időgyáradból építesz birodalmat magadnak, és akkor majd úgyis mindenki úgy táncol, ahogy te fütyülsz (a piramis csúcsáról, értelemszerűen). Nem sokkal egyszerűbb?
Jogos, ez a fogalom annyira beépült már a gondolkodásomba, hogy eszembe sem jut megmagyarázni. Azt értem alatta, hogy az ősidőkben (jócskán rövidebb) átlagos élettartamunk jelentős részét az önfenntartás kötötte le. Ahogy fejlődtünk, tudásunk és szervezettségünk révén ez a hányad csökkent, kevesebb ember és kevesebb időt tölt a közvetlen létfenntartással. A fennmaradó élet-idő egy részét tudjuk felhasználni a közösségi minták, ismeretek átadására és használatára ma már úgy, hogy egyes csoportoknak csak ez a feladata. Most persze messze a ló másik oldalán vagyunk, a helyes egyensúly az általam Fenntartóknak nevezett réteg komoly növekedésével és erősödésével jár.
A motivációimról alkotott feltételezésed gyerekes. Nem is tudod elképzelni, hogy megfelelő mélységű gondolkodás esetén elkerülhetetlen a következtetés: az egyéni jólétem legfontosabb feltétele a körülöttem élő, mindenféle szinten élő és gondolkodó, tőlem teljesen független ember jóléte? Persze ezt a mai ostoba életminták tömegében elég nehéz felfedezni, de ha egyszer megvan, már nem lehet elfelejteni sem.
az internet pontosan erről szól
Nem. Az informatikai eszközök és az internet egy közvetítő közeg, amelyet lehetne erre a célra is használni, és vannak példák, amelyek utalnak a benne rejlő lehetőségekre: a wikipédia, stackexchange, de még az ebay/vatera is ilyen. Meg jóval több olyan példa, amely éppen a gyerekes viselkedésünknek tart tükröt, például: a számtalan MMORPG, GTA, … játékokba ölt fejlesztői és játékosi idő mellett az egészségügyi informatikai rendszereink többnyire kőkorszaki szinten vannak.
A magyar nyelvnek elég logikus és szigorú rendszere van, melyen megfogalmazhatók egyértelmű állítások. Ezek szerint az új nyelvnek az lenne az előnye, hogy egyszerűbb és mindenki beszéli? Ez bizonyára jó hír azoknak, akik az angollal nem boldogulnak, rossz hír mindenki másnak.
Lehetséges, hogy te nem foglalkoztál túl sokat egy természetes nyelv automatikus értelmezésének (más szavakkal: közvetlenül a kézzel fogható valósághoz illesztésének) problémáival; vagy azzal, hogy ez mennyire más, mint amikor az emberi agy alakítja gondolatokká, majd kommunikációvá a belső ingerfolyamatait. Nagyon érdekes téma egyébként. Most úgy látom, hogy előbbihez egy mesterséges nyelv (nálam az eszperantó) a jó választás, viszont a valóban emberi, közösséghez és kultúrához kötő, a szó szoros, neurológiai értelmében tudatformáló anyanyelv alapvető fontosságú. Ugyanez áll a más kultúrák megismeréséhez, emberek megértéséhez szükséges “odafordulás”, a nyelvük megtanulása esetére is.
A két szerep nem keverhető, együttélésüket így tudom elképzelni.
Arma Gedeon: csak kiragadva egy elemet, az utópizmusnak régi mániája, hogy a létező valóság “reménytelenül rossz” és tabula rasa kell, egy logikusan felépjtett mesterséges helyettesítő sokkal jobb lesz, mint a javíthatatlan természetes változat. Így jöttek létre pl. tervezőasztalon született városok a ledózerolt régi “rohadtak” helyett, így javasolják mesterséges nyelvvel helyettesíteni a “tökéletlen” természetes nyelveket. Szerinted ez utóbbiak mi másra fejlődtek ki évmilliók alatt, évmilliók tapasztalatait, tudását beépítve, mint amire te szánod a mesterséges nyelvet? Mit nem tudnak ezek a hitvány, ócska valódi nyelvek?
Gergo55: Jaj má’ Arma! Ezeknek az utóPistáknak nem az a bajuk, hogy a szervesen kifejlődött valódi (kül)világ rossz, hanem mert nem tudnak eligazodni benne, és ez félelmet vált ki! Tehát “épitenek” egyet maguknak belül, saját szabályokkal, stb. Ez egy elmeszerkezet, ebbe te nem tudsz beszállni!
Tibor bá': 45: Bocsánat, hogy közbeszólok. Hogy mit nem tudnak ezek a hitvány, ócska valódi nyelvek? Hát a társadalmat ketté osztani Morlock-okra és Eloi-okra, attól függően, hogy ki tanulja meg és ki nem. Nekem egyre inkább úgy tűnik, hogy ez az emberiséget megváltani akaró Loránd egy bárány bőrbe bújtatott farkas, aki valójában felsőbbrendűségi érzékkel megáldott cezaromániás fél kallantyú, és kizárólag uralkodási vágytól hajtva akarja megmenteni az emberiséget. 46: Valószínűleg igazad van, ezért ilyen fáradhatatlan, és eltéríthetetlen.
Arma Gedeon: 46-47: Odáig tolerálható lenne, ha a való világot elfogadni nem tudók tényleg MAGUKNAK építenének egy falansztert, BELÜL, a nekik tetsző szabályokkal. Az őrület ott lép veszedelmes fokra, amikor a saját, a normális világot elfogadni nem tudó agyuk által teremtett falanszterbe az egész emberiséget kívánják belekényszeríteni, tűzzel-vassal, természetesen kizárólag ezek saját érdekében, gondoskodó atyaként, aki jobban tudja, mi kell a gyermek társadalomnak.
… a valóban emberi, közösséghez és kultúrához kötő, a szó szoros, neurológiai értelmében tudatformáló anyanyelv alapvető fontosságú. Ugyanez áll a más kultúrák megismeréséhez, emberek megértéséhez szükséges “odafordulás”, a nyelvük megtanulása esetére is. A két szerep nem keverhető, együttélésüket így tudom elképzelni.…
Hogy a búbánatba’ sikerült ebből helyettesítést, meg “hitvány, ócska valódi nyelvek”-et olvasni? Oké, egy kormányszóvivői nyilatkozathoz képest bonyolult mondat volt, de azért…
Pont arról beszélek, amit ez a “párbeszéd” is demonstrál: az emberi agy számára ideális természetes nyelv túl komplex. Nem lehet például egyszerű matematikai szabályokkal megmutatni, hogy a reakciótoknak a világon semmi köze nincs az általam leírt tartalomhoz. Egy mesterséges nyelv ezt lehetővé teszi, mert erre való. Ugyanakkor emberi témákról nem lehet kommunikálni a természetes nyelv árnyalatai, mélységei, sokértelműsége nélkül.
Szerintem egyébként ugyanezt a “közvetítő nyelv” szerepet töltötte be a középkori Európában a latin, a római birodalomban a görög. A “tudomány nyelve” nem az anyanyelv volt.
Mutatok másikat:
…megfelelő mélységű gondolkodás esetén elkerülhetetlen a következtetés: az egyéni jólétem legfontosabb feltétele a körülöttem élő, mindenféle szinten élő és gondolkodó, tőlem teljesen független ember jóléte…
Honnan jön ebből az uralkodási vágy? Pont arról beszélek, hogy … á, mindegy.
Bocs mindenkitől, akinek a továbbiakban nem fogok válaszolni, de ebből a kutyakomédiából ennyi elég volt.
Röviden (igyekszem) visszatérnék az eredeti témára, kiemelve a számomra fontos címszavakat.
Hit kérdése
Szándékosan nem tértem ki rá. Elég sok időt töltöttem annak elemzésével, hogy egy alapvetően mintaillesztő "hardver", az emberi agyat felépítő neuronháló hogyan képes a logikus (pontosabban logikusnak vélt) gondolkodás nevű "szoftvert" futtatni. Ennek alapvető lépései a minták egyszerűsítése, a nem kezelhető minták feldolgozás előtti kiiktatása, a hasznosnak ítélt kapcsolatok folyamatos erősítése. Ez a folyamat tartalomtól független, lehet vallásos hit, politikai meggyőződés, rasszista fröcsögés, összeesküvés-elmélet vagy éppen összeomlós-túlélős teóriák.
Ez az alapműködés. Mégis minden korban voltak, akik ezt a hardvert képesek voltak értelmesen használni, nekik köszönhető a mai világunk eszközkészlete. Ma viszont nincs befogadó oldali szelekció. Képesek vagyunk életünk során sok ezer ember gondolatait megismerni és magunkévá tenni - de nem nem mindegy, hogy kiemelkedő gondolkodók részünkről is komoly munkát igénylő gondolataival dolgozunk, vagy "közérthető", könnyen emészthető információs salakból. (Ezért Őrző az Őrző...)
De ha ezt is beleveszem, alapot adtam volna az amúgy is elővett, megszokott klisékre épülő köröknek. Meg "túl szerteágazó" is lett volna...
Motivációk
Kéretik újraolvasni. Teljesen egyetértek azzal, hogy ha az itt is demonstrált, a világban is egyeduralkodó gyermeteg gondolatvilág fennmarad, akkor becsuktuk a boltot. Ergo, 2050-ről akkor tudunk beszélni, ha ezt a gondolkodásmódot sikerül túlhaladni. Elég egyszerű, nem?
Utópia
Játsszuk el: meséljünk a mai világról egy ötven évvel ezelőtti embernek. Megszűnik a szocializmus és kapitalizmus szembenállása világháború nélkül? Mégsem robban fel egyetlen atombomba sem? Mobiltelefon, internet? Tündérmese... Saját szemetünkbe fulladunk? Milliók lelkesednek színészekért és táncikáló játékbabákért, miközben az emberi, tudományos értékekre nem lehet érdeklődőt találni? Sötét világvége elmélet...
Tessék megismerkedni a következő szóval: vízió. Ezt keresi például minden komolyabb iparvállalat, mert nekik teljesíteni, fejlődni, elsőnek lenni kell a ma ismert határokon túl - ha már a "társadalom" el is feledkezett róla. Mai világunk az ötven évvel ezelőtt született víziók életképes részéből állt össze, az életképtelenek elhullásával.
Én mutattam egy víziót, amely 1: értelmes és élhető; 2: sok éves konstruktív elemző (nem pedig ítélkező) gondolkodás eredménye. Nem kell elfogadni, és szabad tartalmi kritikát megfogalmazni, vagy jobbat mutatni - nekem pedig engedtessék meg a saját szintem elvárásait alkalmazni ezekre.
"a frankfurti hotel"
Sok éve, számtalan formában ismételtem már el ugyanezt a gondolatot, ebben nincs lényegi változás. Újdonság számomra az, hogy értelmetlen egyenrangú partnereket keresnem, akinek elég elmagyaráznom - az a kérdés, hihetően el tudom-e mesélni, és vállalom-e a mesélő szerepét. Frankfurtban munkaügyben töltöttem egy hetet, a szabad idő egy részét ezzel ütöttem el. Ott komoly emberek ülnek, ezért érdekes módon nem utasítják el a víziókat, lehetőséget adtak arra, hogy eszement mennyiségű munkát vállaljak magamra.
Önzés
Megint neuronhálóról, meg a közösségre kiterjesztett én-tudat jelentőségéről kellene beszélnem, de nem lenne értelme. Inkább azt mondanám: másfél évet dolgoztam beteghordóként a szegedi Gyermekklinikán, és állítom: bármelyik ember viselkedhet magasabb szempontok szerint tiszteletre méltó módon, ha 1: hagyják, 2: megfelelő példát kap.
A közösség szabályrendszerét és a benne megjelenő példákat mi magunk alkotjuk, az én szabályaimért és az általam mutatott példáért én vagyok felelős. Én ennek tudatában élek. Számomra úgy tűnik, ti az "elszenvedő" szerepet választjátok - úgy pedig tényleg buktuk a játékot; veletek együtt én is. Nekem nem lesz szigonyom, meg vasrácsom önmagam védelmére, ha "minket" végül mégsem sikerül megvédeni az éretlenségetek következményeitől...
Arma, neked külön: attól, hogy te egy menthetetlen rasszista balfék vagy, nekem nem kell annak lenni. Egyszerűen csak fogadd el, hogy a kliséid ugyanolyan értelmezhetetlenek számomra, ahogy az én szövegeim őrültségnek tűnnek neked.
A te utópiádnak azonban a logikus következő lépése az általam említett, génmódosítással, vagy legalább tenyésztéssel megerősített kasztrendszer. A te fajtád, az utópiatervező értelmiségi sokkal veszélyesebb az emberiségre, mint az átlagos rablógyilkos.
Loránd írásaiból sugárzik az intellektuális gőg. Aki nem ért vele egyet, az simán nem érti magasröptű elképzeléseit.
Tényleg igaza van Tibor bának, te túl programozó centrikus aggyal gondolkodsz, és azt gondolod, a világ leírható hardverként, és szoftverként. Ez pedig hamis tézis, ebből tényleg nem lehet kiindulni.
Ne bántsd a mi kedves Lórántunkat! Tudod mekkora munka abból a rettenetes zűrzavarból – dinamikus hezitációnak is nevezhetném – ami az ő elméjeben zajlik kihámozni valami értelmeset! :-)
Mivel szegényke fél belenézni a két gondolat közötti csendbe, hát jól felpörgeti, hogy esélye se legyen meglátni/tapasztalni valamit a valóságból!
Csak megpróbáljuk észhez téríteni. Be kellene látni, hogy ha oly sokan fordítanak neki hátat, és oly kevesen (ha egyáltalán valaki) állnak mellé, akkor talán nem neki adta Éva a tudás almáját beleharapás végett.
Loránd néha szakadj el a nulláktól és egyesektől, mert nem feltétlen ez az egyetlen üdvözítő út, sőt, ha az agyat, mint hardvert, a gondolkodást, mint szoftvert definiálod, vagy probálsz párhuzamot vonni, akkor végképp messze jársz a valóságtól.
Nem akarom Lorándot semmiről se lebeszélni, ha kitart az itt felvázolt modell mellett, hát áldásom rá, de ahogy Arma nagyon jól megfogalmazta, nem jó egy magasabbrendűségi tudat kifejlesztése és alkalmazása.
2013.szeptember.24th. at 22:54
Jaja, összefoglalva: antiszociális, pökhendi balfék vagyok, aki nem tud semmit a világról, meg kocka. Pont, mint a tévében. És lehetek politikus is, hiszen erőszakkal térítek, híveim száma nulla. Remélem, nem hagytam ki semmi lényegeset. Hát, romjaimban heverek, haverok…
:-D
2050-et írunk. Persze, írhatnánk sokkal rövidebb számot is ide, annyira más a mai világ, mint azoké, akik eddig elszámoltak. Ugyanakkor a mi világunk nem megtagadása, hanem továbbvitele mindannak, amit elődeink álmodtak, kitaláltak és megalkottak. Ha eldobnánk a mégoly keserű, a mi életünket is meghatározó tanulságokat, ugyanúgy tovább rontanánk mindenen, és ugyanúgy nem tudnánk utódaink szemébe nézni, ahogy ők néznek félre, amikor saját idejükről kérdezzük őket. Pedig nincs több okuk szégyenkezni, mint elődeiknek, nekünk, vagy akár utódainknak. Emberek vagyunk mindannyian, hasonló késztetésekkel, álmokkal és bukásokkal... csak hát nekik egy igen különleges korban adatott meg embernek lenni.
Amikor gyerekek voltak, az utolsó, atomfegyverekkel vívott háború réme fenyegette őket. Akkor az volt a logikus következtetés: „kelet” a „nyugat” ellen, felülről parancsra szervezett közösség az alulról építkezővel szemben, kommunizmus a tőkés rendszer ellen.
Ők viszont úgy döntöttek, hogy gyermekek maradnak: nem fognak egyetlen eszme szolgálóivá sem válni, kérdés nélkül beállni az egymásnak feszülő hadseregbe csak azért, hogy felnőttnek érezzék magukat. Ha az ember kikerülhetetlen önpusztító lény, akkor jobb kicsinek maradni, élvezni a lehetőségeket, amelyeket az elődök megteremtettek. Szórakozni, fogyasztani, mindenből nagyobbat, szebbet, jobbat akarni a többieknél, nem gondolni következményekre, erőforrásokra, vagy azokra, akik esetleg mindebből kimaradnak. Csak játszani, szurkolni lelkesen, az örök fiatalság, halhatatlanság, boldogság álmát kergetni mindenhol, mindenben.
Sajnos, félelmetesen erős „gyerekek” voltak. Először ábrándjaik gondtalan kergetése közben, később pedig az erre mentséget teremtő mesék könyörtelen logikája által létrehozott rémálom elől rohanva, egyetlen generáció alatt felélték erőforrásaink jelentős részét, szétrombolták bolygónk élővilágának körfolyamatait, százezer években mérhető időtávon ható sugárzó hulladékot szórtak szét mindenhol. A mi életünket, és az utánunk jövőkét is jócskán behatárolja ez az örökség.
Mégis köszönettel tartozunk nekik. Köszönettel azért, hogy egyáltalán létezünk, és esélyünk van döntéseket hozni, alkotni, éppen azért, mert eldobták a felnőtté válás számukra ismert fogalmát, az egyszerű, gyermeki életet választották a hősi halál helyett. Köszönettel azért, hogy az utolsó pillanatban ismét az életet, az öntudatra ébredés fájdalmas folyamatát választották. Köszönettel az őszinteségért, amellyel végül szembenéztek önmagukkal és velünk, eldobták légváraikat, és megalkották azokat az alapfogalmakat, amelyekre mai életünk hajlékony, folyamatosan változó, mégis szilárd váza épül.
Hogy is kezdődött a változás? Ahogy minden nagy zeneműben. A darab csúcspontján minden hangszer teljes erővel játszik, egyetlen óriási káoszba olvad össze harci induló, gyereknóta, vallásos ének, cirkuszi csinnadratta. A hangorkán rezegteti az épületet, már bántja a zenészek és hallgatók fülét, disszonáns, ijesztő futamok csapnak ki belőle, mintha mindenki elvesztette volna a fonalat és uralmat a dallamok fölött. Ekkor felbukkan egy hangszer, amely mintha rátalált volna egyetlen, egyszerű dallamra, amely végig megbújt a darab hátterében; csendesen, de kitartóan játszani kezdi. Eleinte fel sem tűnik, nem is tudható, pontosan mikor kezdődött, hiszen csak akkor vehető észre, amikor egyre több hangszer kezdi visszavenni a hangerőt, és az első dallammal párhuzamosan futó azzal harmonizáló saját szólamot játszani. Végül elhal a káosz, csak a teremben rezeg tovább az emléke, miközben a zene az egymáshoz simuló, kergető, évődő számtalan egyedi dallam között felbukkanó, folyamatosan változó harmóniává alakul.
Valahogy így történt. A 2010-es években, az akkor egyeduralkodó „fejlett államokban” minden síp, dob és harsona egyszerre ordított. A dallam és összhang: a szavak által hordozott értelem, tudás, és azok kölcsönhatása már régen nem számított, csak a hangerő, a színek, a meggyőzőnek szánt, egyszerre elszánt és megértő mosoly a mindenki számára nyilvánvalóan vicsorgó önzés és akarat felszínén. A közösségi média az egyértelmű hatalmi viszonyok miatt a „tömeg” tájékoztatásától a befolyásolása felé fordult, a művészet a gondolatok ébresztése helyett a szórakoztatásra, értelmetlen minták sulykolására váltott, mert az volt „eladható”.
A megcélzott „tömeg” ez elől az újonnan megjelenő közvetlen kommunikációs eszközök és hálózatok irányába menekült, azonban itt sem volt képes másra, csak a korábban kapott minták gondolkodás nélküli ismétlésére, terjesztésére. A külső hangzavar miatt befogott fülekkel üvöltöztek egymással, nem fogva fel semmit azoktól sem, akikkel személyesen kommunikáltak, hiszen nem szoktak hozzá, hogy ne a kifogásokat, hanem az értelmet keressék a másikban. Akit még nem rémített volna el a médiából áradó értéktelen hulladék, azokat az „alternatív gondolkodók” által teljes meggyőződéssel sulykolt végítélet-jövendölések, összeesküvés-elméletek és ordas fajelméleti eszmefuttatások zsibbasztották a felszínen fecsegő és kacagó, belül kétségbeesett, tehetetlen roncsokká. Persze voltak, akik dacból „csak azért is” közösségeket építettek, amelyek a pusztulás felé rohanó világ perifériáján a túlélés és fenntarthatóság átmeneti illúzióját nyújtották az erre vágyók számára, amelyben ha megalapozottan bízni nem is, de legalább reménykedni lehetett.
Nehéz lenne meghatározni, hol és mikor jelent meg először a mai szemmel is értelmesnek tekinthető gondolkodási minta, hiszen ezer éves írásokban is jelen volt. Hiába, hiszen csak harci zászlókra festették azok, akik nem voltak képesek felfogni értelmüket, egy olyan korban, amely kommunikációs eszközök, közös nyelv és alap tudás hiányában még nem volt képes a mai rendszer működtetésére. Minden technikai és civilizációs feltétel kialakulásával együtt járt, hogy ezeket először rosszul használták. Most is el kellett rohannunk a szakadék szélére, muszáj volt megéreznünk a halál hűvös leheletét az arcunkon ahhoz, hogy az addig szőnyeg alá söpört, fel nem dolgozott félelmeink, fájdalmaink felé forduljunk.
Az óriási lármában felfedeztük, hogy csupán saját, félelmünk keltette ordításunkat halljuk milliárdnyi torokból visszaverődni. Egyre többen vettük le a kezünket a fülünkről, hagytuk, hogy átrohanjon rajtunk az értéktelen zaj, keresni kezdtük az értelmet. Elcsendesedtünk, halkan szóltunk, bizalommal fordultunk egymás felé és bizalmat kaptunk vissza. Persze ez mindig is létezett, és akkor már önmagában kevés lett volna. Megjelentek azonban olyan hálózatok, amelyek lehetővé tették kapcsolatok kialakítását, a valódi értékek, tudás és erőforrások megosztását, szervezését bárki számára, bármilyen, az adott közösség számára elfogadott és hasznosnak talált cél mentén.
Természetesen voltak botlások egyéni és közösségi szinten egyaránt, de a „karma” (ami ebben a környezetben csupán annyit jelent, hogy mindenkit végig kísér minden döntése, véleménye, kimondott szava), gyorsan levágta a vadhajtásokat. Nem lehetett többé „marketing eszközökkel” elfeledtetni a közösséggel a korábban kimondott, aztán megtagadott szavakat. Az akkoriban egyeduralkodónak tekintett, már régtől fogva haldokló politika és gazdaság légvárai egyetlen egyszerű kérdéstől összeomlottak: „Pontosan milyen képességek is kellenek ahhoz, hogy valaki ma kiemelkedő üzletember vagy politikus legyen?”
Nem lehetett többé saját magunknak titokban javakat szerezni, mert a rendszer minden szöget számon tartott. „Rabság!” kiáltották akkor sokan – pedig csupán arról szól ez a megközelítés, hogy a gyermeki lelkivilág valóban csak kényszer hatására alakul át felelős, közösségben és generációkban gondolkodni képes, felnőtt emberi tudattá. Ez a kényszer pedig a rendszer azon képessége, hogy mindenkit szembesít önmagával, cselekedeteivel, és kapcsolatuk mértékének megfelelően megosztja azt másokkal is. Minél közelebb kerülök egy másik emberhez, minél komolyabb felelősséget szeretnék vállalni egy közösségben, annál többet láthatnak belőlem, és nem csak azt a részemet, amelyet mutatni kívánnék. Így képesek lehetnek felelős döntést hozni velem kapcsolatban, én pedig igyekszem minden területen hosszú távú álmaimnak megfelelően élni, fejlődni, viselkedni – nem csak akkor, amikor el szeretném adni magam.
Megtanultuk tisztelni a tárgyakat. Addig képesek voltunk elfogadni az egyirányú, nyitott gyártás-vásárlás-használat-hulladék folyamatot, innentől viszont minden egyes létrehozott, megvásárolt tárgynál érdeklődni kezdtünk aziránt, hogy végül hova kerül? Megláttuk nem csak a csomagolásban, hanem a ma csillogó eszközben is a holnapi kidobandó szemetet. Feltettük a kérdést, hogy lehet-e jobban? És lehetett, mert a tudásunk már megvolt ahhoz, hogy hatékony, hosszú élettartamú, javítható tárgyakat hozzunk létre – csak ez a szándék volt a mindenható piacgazdaság törvényei között értelmezhetetlen.
Megtanultuk tisztelni a távolságokat. Igaz, hogy képesek vagyunk hatalmas távolságokat beutazni – de minek, ha csak azért tesszük, mert otthon nem érezzük jól magunkat? Igaz, hogy képesek vagyunk a világ másik végéről hozni olyan dolgokat, amelyeket mi magunk is elkészíthetnénk – de csak azért, mert „odaát” számunkra elfogadhatatlan körülmények között élő, következésképpen „olcsó” embertársaink végzik el a rabszolgamunkát? Ma is szabadon utazunk, de csak oda, ahol hosszú távon dolgunk van, ahol maradni és beilleszkedni, „otthon lenni” szándékozunk.
Megtanultuk tisztelni és elfogadni önmagunkat – a valódi embert, nem a mutatni kívánt képet. Annak idején ez tűnt a legtávolabbi célnak, pedig aki önmagát nem ismeri és becsüli, az senki és semmi mást sem képes értékelni. Akkor még nem vettük komolyan, hogy gondolkodásunk nem olyan, mint egy számítógép, hanem egy élő szerv, egy neuronháló működésének terméke, amelyre katasztrofális hatást gyakorol, ha ostoba, értelmetlen mesevilággal fertőzik nap mint nap, ha nem kap követhető élet-mintákat, jövőképet. Ma már tudjuk, hogy a pillanatnyi gondolkodási szintjén feldolgozhatatlan információ méreg, amely tönkre tehet, sőt pusztító parazitává alakíthat bárkit.
Hogyan élünk ma? Hát, nem bonyolítjuk túl a dolgainkat, amint azt elődeink tették, de nagyon odafigyelünk az alapvető szabályokra.
Gyermekeink szerető, gondoskodó családok közösségében kezdenek ismerkedni a világgal. Az első években mindenki a saját anyanyelvét tanulja meg magas szinten művelni. Megismerkedik otthona élővilágával, történelmével, helyi sajátosságaival. A közösség tagjaitól kézművességet, énekeket, táncokat, játékokat tanul, állatokkal ismerkedik, fut, úszik vagy síel – annak megfelelően, ahová született.
Amikor már saját közösségéhez megfelelő mértékben kötődik, pozitív példákon alapuló helyi öntudatra szert tett, elkezdődik ismerkedése a civilizációs örökséggel. Ezt a közös nyelv megtanulása vezeti be, amely egyszerűbb és lényegre törőbb, mint az anyanyelv, szigorúan logikus rendszerében egyértelmű állítások fogalmazhatók meg. Ebben kezdi elsajátítani a gondolkodás alapelveit, megtanulja azokat az alapismereteket, amelyek a hétköznapi jelenségek megértéséhez, eszközök használatához elengedhetetlenek. Mindenkinél más életkorban kezdődik, és a képességekhez alkalmazkodik a tanulás rendje. A legtöbb gyermek mégis körülbelül azonos korban és sebességgel sajátítja el az ismereteket, az ő számukra már ekkor fontosabbak a társas kapcsolatok, együttlét. Az átlagtól eltérő fejlődésű gyermekekkel külön foglalkozunk, hiszen a tehetségek felkutatása és egyénre szabott kifejlesztése éppen olyan fontos, mint az átlaghoz közelebb állók felkészítése.
A többségből lesznek a Fenntartók, civilizációnk legszélesebb rétege, akik vállán nyugszik minden. E csoport szervezett, magas szintű munkája „termeli ki” azt az idő és erőforrás-többletet, amelyet a piramis felsőbb szintjei használnak fel. Tapasztalataik, szaktudásuk szintén hatalmas értéket képvisel, ennek feldolgozása vezet új szervezési, termelési módszerekhez, amelyek hosszú távon még megbízhatóbbá teszik alapvető létszükségleteink kielégítését. Nehéz dolgunk van, a népesedési hullámot csak mostanra sikerült mederbe terelni, a klímaváltozás következményei is küzdelemre kényszerítenek minket. A Fenntartók kemény munkája révén azonban egyelőre tartjuk a frontot, és bízunk benne, hogy a folytatás idővel könnyebb lesz majd. A hálózat révén ők is pontosan tudják, mennyire fontos mindez, büszkék arra, hogy mindennapi, néha embert próbáló munkájukkal hozzájárulnak az ember fennmaradásához ezen a bolygón.
Vannak, akiket képességeik és érdeklődésük messzebbre vezet, jobban vágynak új ismeretek elsajátítására. Ők lesznek az Őrzők: tanítók, művészek, orvosok, a gazdálkodás irányítói, … Mindazok, akik elsajátítják egy szakterület mélyebb tudását, ezáltal képesek lesznek részt venni a fiatalok oktatásában, társaik egészségének megőrzésében vagy helyreállításában, közösségek tevékenységének szervezésében, … Az ő szerepük a civilizáció rendjének fenntartása, a szabályok és eddig megszerzett tudás alkalmazása, tapasztalatok gyűjtése és rendszerezése.
Még szűkebb kört alkot a Szolgálók csoportja, amelynek többsége Segítő, a maradék pedig Szervező – közkeletű elnevezéssel: a Kezek és a Fej. Az ő kiválasztásuk is korán kezdődik. A Szolgálóvá válás alapvető feltétele az önzetlenség, ők azok a gyerekek, akik mindig szívesen segítenek a többieknek, akár kockázatot is vállalnak mások érdekében. Ez a Szolgálat tagjaival szemben egész életük során elvárás lesz, a szűrés tehát kemény, minden résztvevő tudatában van annak, akár a Szolgálat jelöltje lesz, akár nem, jó eséllyel a számára megfelelőbb helyre került.
Mindkét csoport nagyon magas szintű matematikai és kommunikációs képzést kap, illetve az érdeklődési területüknek megfelelő tudományos és mérnöki felkészítést. Ezen túl a Kéz csoport erős fizikai és gyakorlati technológiai továbbképzésben részesül, a Fej tagjai kíméletlen mentális és gondolkodási feladatokat kapnak. Életbevágóan fontos, hogy mindazok, akik nem oda valók, időben elhagyhassák ezt a pályát, és Őrzőként vagy Fenntartóként találják meg a helyüket.
Akik ugyanis maradnak, a frontvonalra kerülnek. Ők azok, akik megküzdenek a ránk leselkedő veszélyekkel: a Fej feladata bármilyen gond esetén az azonnali beavatkozás megszervezése és végrehajtása a Kezek kiválasztása és irányítása révén – legyen szó egy balesetről vagy egy hosszú távú szennyezés felszámolásáról. Igen, ma is Fukushima, illetve a szerte hagyott sugárzó hulladékok kezelése a legnagyobb feladat, de ugyanígy sok gondot okoz az elszabadult időjárás okozta károk, a majdnem lakhatatlanná vált területek újraélesztése is.
Nekünk is vannak hőseink, azonban ők nem „világsztárok” által játszott mesehősök, hatalommániás hólyagok, vagy állatként méricskélt „versenyzők”. Nem, ők azok a Fenntartók, akik életük nagy részét arra áldozták, hogy egy terület jó gazdái legyenek, és jó kezekbe adhassák örökségül. Azok az Őrzők, akik gondoskodtak egy közösség tagjainak jó közérzetéről, boldogságáról. Azok a Kezek, akik testi épségüket, életüket kockáztatták, vagy éppen feláldozták azért, hogy bennünket kihúzzanak a bajból; és azok a Fejek, akik képesek voltak őket eközben a legjobb tudásuk szerint vezetni, segíteni, és néha elveszíteni.
Kaptunk elődeinktől feladatot bőven, de egyelőre úgy látszik, urai vagyunk a helyzetnek. Komoly áldozatokat hoztunk, és fogunk is a jövőben, de bízunk benne, hogy szebb örökséget adunk tovább utódainknak, akiknek így majd szabadabban választhatnak majd új álmokat, célokat az ember számára. Bízunk benne, hogy a mi nyomunkban járva ők is újra szívesen vállalják a felnőtté válás felelősségét, áldozatait és boldogságát.
Azt kérdezed, mikor kezdődik mindez? Talán éppen most, egy frankfurti hotel apró szobájában, ahol egy ember képes volt Őrzőként tekinteni önmagára. Hosszú ideje érett benne a gondolat, hogy világunk fő problémája a jövőkép hiánya, és elhatározta, hogy ha már más nem képes rá, alkot egy legendát, amelyben nincsenek meseűrhajók, ufóhangyák, globális végpusztulás, legyőzendő főgonoszok és halhatatlan jógyerekek, … Pontosabban: gyerekes álmodozás és duzzogás helyett felnőtthöz méltó felelősségtudat, történelmi tapasztalatokkal és tudományos kísérletekkel igazolható bizalom az ember iránt.
Viszont ha azt kérdezed, meddig kell még várnod a fordulatra, a válasz így szól: örökké.
Ha a várakozást választod, csak a rémálmaid fognak valóra válni, és mindez mese marad. Viszont ha hajlandó vagy komolyan venni az itt leírtakat, ha magaddal viszed ennek a mítosznak a kérdéseit, ha beleragadnak a gondolkodásodba, mint a bogáncs – akkor benned a fordulat most elkezdődött.
Szerintem a poszt címe mindig (Fukushima előtt is, általában a nukleáris technológiát illetően) aktuális volt, ezt sokan tudták akkor is.
Hozzáértő nem vagyok, de igyekeztem kiművelni magam, majdnem két éve írt, de sajnos nem túl elavult fukushimai összefoglalóm itt olvasható: http://hajnalvilag.blogspot.hu/2011/11/fukushima-ma.html
Forrásként a Fairewinds.com site-ot ajánlom, ha az angol nem megy annyira, néhány videójukhoz készítettem magyar átiratot (a blogomon “atom” címkére keresve megtalálhatók).
A cikk egyébként túlnyomó részben általam ismert és helyesnek vélt adatot tartalmaz, de nem mindent. Ha tényleg meg szeretnéd ijeszteni magad, akkor a 4-es reaktor pihentető medencéjének tervezett mentesítéséről érdemes olvasni (bárhol, ahol mernek írni róla). Legjobb tudomásom szerint nagyjából a paksi üzemzavar-felszámolás pár nagyságrenddel nagyobb méretben, egy szó szerint katasztrófa-sújtotta övezetben.
Muszáj megcsinálni, mert pl földrengés esetén összedőlhet magától, de egyetlen hiba rövid idő alatt emberi léptékkel “végleg” átrendezheti a földi élővilág működését. Egy tárolómedence-tűz, vagy rossz esetben egy pillanatnyi láncreakció olyan esemény, amelyhez képest az eddig kibocsájtott szennyezés csekélynek és rövid távúnak mondható.
190, Fantomas: ... A cikkben sok sok egyéb infó is benne van. A szennyeződés döbbenetes mértékű és katasztrófális következményeiről, az észak amerikai kontinens keleti parti sávjának gyakorlatilag lakhatatlanná válásáról pl., arról, hogy várhatóan milliók fognak meghalni fukusima közvetlen hatásától és hasonlókról. A cikk nagyon sötét jövőt fest, arra lettem volna kíváncsi, hogy mit tudtok és gondoltok erről. Íme egy szemléletes videó a szennyezés terjedéséről az eltelt és az előttünk lévő időben: http://www.youtube.com/watch?v=j7UQXfN-J4E#t=39 Ha ez igaz,(márpedig miért ne lenne az) az döbbenetes, akkor a Föld nevű bolygó nagy százaléka teljesen beszennyezettnek, sok millió négyzetkilométernyi víz évszázadokra (vagy ki tudja meddig) halászhatatlannak tekinthető, de a következmények nyilván ennél sokkal de sokkal szerteágazóbbak és súlyosabbak. ...
Ezt a részét szerintem nem eszik olyan forrón: a szennyezés óriási víztömegben oszlik el. Igaz, hogy előtte meg nem volt ott, tehát a helyzet “romlott”, de az, hogy egy térképet egy modell alapján átszíneznek, még nem jelenti rögtön milliók halálát. (Bevallom, én meg a videót ugrottam át, mert azt bármiből bárki csinálhat és terjeszthet, a szövegre koncentráltam.)
Amit viszont a bio-akkumulációról írsz, stimmel. Vagyis pár év, évtized alatt elszennyeződik a tápláléklánc: amit most nagyon hígan szerteszórtunk, ennek egy részét az óriási tömegű alga és egyéb szervezetek begyűjtik, azokat megeszik a … és a végén mi kifogjuk a tetején álló tonhalat. Kérdés, hogy addig mit csinál ezzel a lánccal (kihalások, torzulások), és hogy utána mit tesz velünk. Itt is érdekes, hogy a szervezetünkbe kerülő radioaktív izotópok milyen gyorsan távoznak onnan a folyamatos cserélődés révén. Például a felszíni atomkísérletek során elengedett plutónium elsősorban a májban és a csontokban “ül meg”, mégis a nemzőszervekben (petefészek, here) mutatható ki inkább, mert onnan nem kerül ki többé. Ez itt szerintem nem egy hisztérikus forrás: http://www.physics.isu.edu/radinf/pluto.htm
A jelen állás szerintem csak arról szól, hogy igen, mi, és az utódaink száz-százezer éves távon (azért ez elég ciki…) érintettek azzal a sugárszennyezéssel, amit mi ma elengedünk. A rákos megbetegedések, halálok aránya kimutatható százalékban növekedni fog – de fejlődhet a védekezés és gyógyítás is, ha egyszer végre komolyan vesszük. Korábban meg fertőző betegségek, háborúk, az élelem, energia, vagy általában a “civilizáció” hiánya pusztított el milliókat.
Az igazán fontos kérdés, hogy magát a civilizált gondolkodást, viselkedési mintákat, tudást képesek leszünk-e továbbfejleszteni és utódainknak továbbadni. Szerintem a fukushimai helyzet mostani állása ezt még talán nem veszélyezteti (bár Curix állításával szemben én is úgy tudom, hogy a helyzet jelenleg távol van az “ellenőrzött” állapottól). Ha képesek lennénk komolyan venni és a rendelkezésre álló erőforrásainkat erre a valóban létező, kritikus és globális probléma megoldására fordítani ökörködések helyett. Jelen hozzáállásunk azonban a megoldáshoz kevés, és így már kicsit véleményes a dolog.
A 4-es reaktor pihentető medencéjének kiürítése más tészta, talán nem véletlen, hogy a japán kormány végül elkezd komolyan átnyúlni a TEPCO feje fölött. Ez jóval fontosabb, mint a jen árfolyama, és nem csak nekik, hanem minden egyes embernek ezen a bolygón, függetlenül attól, hogy hajlandó-e felfogni. Ott egy hiba ugyanis szerintem valóban padlóra küldheti az emberi civilizációt (akár nem is fizikai szinten, hanem egy globális pánik révén).
Nem fogadom el, hogy tényleg ezt érdemeljük.
99. (Beszúrás, a hivatkozott bejegyzés Tibor bá'-tól: A “Kedves Loránd” elnevezésű csontról korábban már minden mócsingot lerágtunk. Most te tulajdonképpen hullagyalázást folytatsz.)
Én szívesen beszélgetnék vele, de úgy tűnik valahogy nem tudunk.:(
Talán egyszerűen csak szakmai ártalom nála ez a fura stílus…
/már korábban is megfigyeltem, hogy a programozóknak van egy nagyon speciális gondolkodási módjuk, ami aztán a stílusukat is meghatározza, ami a nem-programozók részére egyszerűen szinte értelmezhetetlen./:)
Az arroganciával mondjuk nem tudok mit kezdeni…
valamit bizonyára félreértettél. Nekem semmilyen érdekem nem fűződik ahhoz, hogy szimpatikus legyek a számodra. Minden fontos “termékem” (könyvek, írások, forráskódok és tervek) szabadon hozzáférhető, nem akarok eladni neked semmit, nincsenek reklámbevételeim és nem indulok a választásokon. Személyes ismerőseim eddig nem panaszkodtak a stílusomra sem. Ezen a fórumon viszont nem barátkozni és csacsogni akarok, itt másra is használható szabad időm egy részét fordítom arra, hogy olyan embereket keressek, akikkel érdemes beszélgetnem, együtt gondolkodnom kritikus és sürgősen megoldandó problémákon. Ennek hiányában pedig tanulok a számomra fontos témák körül kialakuló fél-párbeszédekből.
Több, mint húsz éve gondolkodom a világon, az elejétől kezdve elég unortodox módon, például a rövid távú személyes érdekeimmel ellentétben nem kihasználni vagy közérthetően magyarázni akarom a működését, hanem megérteni, és ennek birtokában ha tudok, segíteni. Véleményem szerint a problémáink egyik fő oka a türelmetlen és felületes gondolkodás. Pontosabban annak ma közkedvelt imitációja, mivel az én fogalmaim szerint a gondolkodás sok minden, de nem türelmetlen és nem felületes.
Ha ezt érzékelem, igyekszem a minimális időt vesztegetni rá, és mielőbb megpattanok. Ugyanis már eddig is nagyon-nagyon sok időt fecséreltem hasonló végtelen csacsogásra, folyamatosan botladozva abban, hogy a partner agyában egyszerűen nem jelent meg a leírt érvelés, hiába olvasta el a maga módján a leírtakat. Ha tényleg érdekelne az, amit gondolok, elég sok időt tölthetnél azzal, hogy utánaolvasol. Ennek nyomát sem láttam, nekem viszont a saját “őrültségem” igen hosszú és bonyolult feladatlistát jelent, következésképpen nincs időnk egymásra.
Tudsz-e arról, hogy az elmegyógyintézetek ápoltjainak nagy része úgy gondolja, hogy ő a normális és a külvilág lakói az őrültek?
Különben:
Több, mint 50 éve (a kubai válság óta) gondolkodom a világon, az elejétől kezdve elég unortodox módon, például a rövid távú személyes érdekeimmel ellentétben nem kihasználni akarom a, hanem megérteni, és közérthetően magyarázni akarom a működését, és ha tudok, segíteni.
Ha a fenti 4 sor és a sajátod közötti különbséget kiveszed, akkor világossá válik kettőnk közötti különbség is. Nagyon tanulságos.
Semmi újat nem mondtál, beleértve az újabb taplóságodat is, amit nem tesz udvariassá az, hogy köntörfalazva adod elő.
Én pontosan azt állítom, hogy a valódi segítségnyújtáshoz szükséges mélységű megértés és a közérthetőség kizárja egymást. Ahogy agyműtéthez sem a Wikipédián készülnek fel a leendő orvosok, hanem sok-sok évi agyzsibbasztó, unalmas és kegyetlenül szelektáló oktatáson, azután újabb sok évi gyakorlati képzésen. Tudtad ezt?
Sajnos ha ezt a különbséget az egyéni és társadalmi viselkedések, folyamatok “elemzésénél”, vélemények világba kiabálásánál említeni merészelem, az “arroganciának” minősül. Tudsz-e arról, hogy minden kirúgott diák őrült, bunkó, zavaros tanárokra panaszkodik?
Ellenben miért válaszoljak bármilyen kérdésedre, amikor te nem válaszolsz az enyémekre?
Első nekifutásra logikusnak látszik a tömegek feje feletti döntés, hiszen a tömegek annyira taplók. Ezzel csak egy probléma van. Hol húzod meg a vonalat? 100 IQ-nál, 120-nál, 150-nél. És ha ott se áll mindenki melléd, akkor mi van? Az van, hogy az embereket nem az intelligenciájuk szerint szelektálod, hanem aszerint, ki hisz neked és ki nem. Ez pedig már vallás. Aki nem hiszi el a példátlan nagy tudásod és fantasztikus szorgalmad egy obszkuros, magad által kitalált mozgalomban (vagyis nem hiszi el, hogy saját szemeddel láttad Jézust a Mennyekbe szállni) az bunkó (eretnek) és álláspontja megsemmisítendő (máglyára vele).
Mindezt az emberek érdekében teszed, hogy megmeneküljenek a világégéstől (hogy a Mennyekbe jussanak és ülhessenek az Isten jobbján).
Hogy nem mondtam újat? Ezt látod nem te döntöd el, hanem az olvasók. Persze nem a te olvasóid, mert olyanok nincsenek. [Hogy világos legyek. Nem az az olvasó, aki egyszer odatéved és soha többé nem, hanem, aki rendszeresen visszajár :-( ]
Hehe. Döglött lónak nevezni a beszélgetőpartnert, aki “béke veled”-del búcsúzott… persze tőled mi másra számíthattam volna?
[Még felhasználóként is képes lehetnél felfogni, hogy a 138-as bekezdés helyén volt egy részletes válasz az előző agymenésedre, amelyet utóbb falra hányt borsónak minősítettem és a billentyűzetem Del gombjával töröltem, még küldés előtt. Hacsak nem telepítettél keyloggert a gépemre, erről nem kapsz értesítést, "tanult hang" mester.]
