Tegnap két érdekes dolog is történt velem.
Hatalmas segítséget kaptam egy barátomtól, aki rávilágított arra, mit "nem akarok" csinálni, így végre személyes megéléssé vált az, hogy saját döntésem és visszahúzódásom miatt nem lépek át egy küszöböt.
Utána mesteremet látogattam meg a kórházban. Jó másfél órát töltöttem ott, én lényegében annyit mondtam, hogy továbbra is világmegváltó terveim vannak - ő erre azt mondta, neki elég az a néhány ember, akinek segíteni szeretne, és hosszan mesélt különféle (lényegében hétköznapi) élményeiről. Miközben eljöttem tőle, a történet átfordult a fejemben. Ő mester, és pontosan annyit kaptam tőle, amennyit én beletettem a beszélgetésbe - másrészt, elkezdett forogni a fejemben a kérdés: Figyeltél arra, amit mondott?
Álmomban egy színházban voltam. Robin Williams (Pán Péter a Hook kapitányban) rendezte a darabot, de nagyon furcsa volt, mert mintha én játszottam volna Robin Williams szerepét, miközben ő igazgatta a dolgokat a színpadon, és számtalan szereplőt is eljátszott egyszerre.
Tudtam, hogy valamikor már játszottam ezt a szerepet, és megtanultam a szöveget is, de most teljesen bizonytalan voltam, a szövegkönyv egyáltalán nem volt a fejemben. A darab futott, a nézők látták, én úgy gondoltam, hogy akkor biztos még nincs baj, hiszen furcsa csönd lenne, ha már be kellett volna jönnöm.
Az idő telt, bennem pedig egyre nőtt a feszültség, hogy elrontok valamit. Végül vettem a bátorságot, és szóltam Robinnak, aki megjelent mellettem. Iszonyú nehéz volt, de kipréseltem magamból a vallomást: tudom, hogy létezik a szerep, és talán valamikor tudtam is, töredékekre emlékszem belőle - de most képtelen vagyok eljátszani. Nem tudom, mikor kell bejönnöm, nem tudom, kinek mit kell mondanom, az egész előadás szét fog esni miattam, óriási botrány lesz. Mit csináljak?
Robin hosszan rám nézett, és látta, hogy teljesen kétségbe vagyok esve, őszintén hajlandó vagyok bármire, hogy ezt a kínos helyzetet elkerüljem. Azt mondta: Végre!
Kézen fogott engem, szép lassan visszasétált a színpadra, levette a jelmezét. Ott meghajolt, bemutatott engem, és azt mondta: ennek a darabnak vége, mostantól velem kell beérni. Én zavarban voltam, de egyre erősebben éreztem, hogy igaza van. A színdarab jó és szórakoztató, de nem a lényeg, és olyan dolgok elmondásáért vagyok itt, amiket nem lehet szerepként eljátszani.
A történetben volt még egy csavar: rájöttem, hogy "ő" nincs. Én voltam és én vagyok csupán a színpadon, egész idő alatt.
Most azt hiszem, mindössze ennyi a megvilágosodás. Annak megélése, hogy nincs szerep.
Csak én magam vagyok, és én alakítom magam körül a történetet. Minél őszintébb, nyíltabb vagyok, annál pontosabban érthetem a körülöttem játszódó történetet, és annál több lehetőséget adok a mellettem állóknak arra, hogy közösen játsszunk. Sokáig segít az, hogy elképzelek egy forgatókönyvet, és eljátszom a szerepemet, viszont van egy pont, amin túl csak akkor lehet lépni, ha ráébredek, hogy ez is csak illúzió.
A következtetés durva. Az általam megálmodott "kiút" csak akkor működik, ha a mintaadó, szervező emberek megvilágosodottak.
Erről szól a játék.
