Meggyőződésem szerint az életed tudatossága, minősége, ezáltal részvételed a téged körülvevő közösségekben, végső soron pedig az emberi civilizáció jövője múlik azon, milyen mélységben sikerül felfognod a végső kérdést. Nem a "távoli jövőben", hanem ebben a pillanatban, az elkövetkező durván egy év során, melynek során vagy felelős irányítóivá leszünk az elkerülhetetlen változásnak, vagy a mai "elszenvedő-túlélő" hozzáállással sodródunk tovább rémálmaink felé. Ezután már csak "sorsunk" lesz, amit most választunk.
Arra nyilván rájöttél már, hogy teljesen komolyan beszélek, és hogy ennek a kérdésnek semmi köze nincs a Douglas Adams-féle 42-höz - hacsak nem annyiban, hogy ez a kérdés is triviális, és elsőre teljesen abszurdnak tűnhet, hogy ekkora felhajtást csapok körülötte. Ezért aztán következzen egy ráhangoló bevezetés. Előre szólok: nagyon tömény lesz.
Az ésszerűség értelmetlensége
Gondolkodtál már azon, hogy ki vagy te? Kerested már magadban azokat a pontokat, amelyek múlhatatlanul a részeid? Végiggondoltad már azt az utat, amelyet minden emberhez, minden élőlényhez hasonlóan bejársz majd, amelynek során elveszíted azokat a külső jegyeket, amelyek segítségével ma megismered önmagad a tükörben? Mert megváltozik majd az arcod, a tested, a hangod. Megváltozik majd a véleményed egyszerű dolgokról, de sok olyanról is, amiről ma nem tudod elképzelni - ahogy megtörtént már eddig is sokszor. Megváltozik az életed, a körülötted élők köre, a helyszínek, a kapcsolatok. Bármi megváltozhat, egyetlen egyet kivéve: az én-tudatodat, azt a gondolathalmazt, amely az éppen jelenlévő állapotodat úgy nevezi: "én".
Gondolkodtál már azon, mi is az én-tudat, mi vezethetett a kialakulásához, egyáltalán: miért gondolkodunk és miért létezik ez a fogalom, hogy "én"? A válasz szerintem viszonylag egyszerű: ez igen hatékony módja a túlélésnek. Egy olyan egyed, amely képes felfogni a környezetét, elemezni az őt érő ingereket, kiválasztani a fontosakat a lényegtelenek tömegéből, utólag értékelni a tapasztalatokat és tervezni a jövőbeli tevékenységeket, ... nos, egy ilyen egyed hatékonyabb a túlélésért folytatott versenyben, és így nyilván ezt a különleges képességét módja van elterjeszteni fajában.
Adott tehát egy olyan berendezés, az emberi agy, amelynek elsődleges célja az őt hordozó emberi lény egészségének, életének megőrzése. Ehhez alakul ki a teljes működési szabályrendszere (fájdalom, félelem, vágyak és akarat), ennek érdekében dolgozik egész létezése során, elemzi a rendelkezésére álló adatokat, általánosít, ismereteket csoportosít, következtet. A nagyobb következtetési kapacitással rendelkező agy hatékonyabb, előnyben van a kevésbé összetett változatokkal szemben, az evolúciós nyomás egyértelműen a növekedés irányába hat, amíg... el nem éri azt a fejlettségi szintet, amikor kénytelen elismerni saját vereségét.
Minden következtetési lánc végső soron arra vezet, hogy legfontosabb feladatának ellátására képtelen. Hiába vagy óvatos, hiába tanulsz, hiába vagy erős, bármelyik pillanatban bekövetkezhet olyan esemény, amely szörnyű fizikai vagy lelki fájdalmat okozhat neked. Hiába minden erőfeszítés, bármelyik pillanat lehet az utolsó. Halálod nem véletlenszerű, hanem teljes bizonyossággal bekövetkező esemény. Minden embert, minden dolgot, amit szeretsz, vagy elveszítesz életed során - vagy a megmaradó kevesek közé fog tartozni, amelyeket haláloddal veszítesz el. Agyad úrrá tesz téged az idő felett: lehetőséget ad rá, hogy a múltbeli tapasztalataidat a jelenben hasznosítsd, illetve hogy a jelenben felkészülj jövőbeli feladatokra; ugyanakkor viszont eléd hozza azt a jövőt, amelynek te már nem leszel a része.
Két lehetőséged van. Képes lehetsz elfogadni a saját múlandóságodat, és ezt állhatatos munkával betanítani gondolkodási rendszerednek (amelynek alapfeladatával ez az információ homlokegyenest ellenkezik). Ha ez nem sikerül, akkor kénytelen vagy elfogadni, hogy elméd "védekező módba" kapcsol: addig csökkenti saját feldolgozóképességét, amíg képes lesz megszabadulni a vereség-tudattól. Erre két eszköze van: babonás és ragaszkodó hit-féleség egy mások által sugalmazott felsőbb rendben - vagy éppen ennek a rendnek a tagadása. A kettő között lényegi különbség nincs, mindkettő alapja gondolatmenetek automatikus lezárása egy ponton túl. Ezáltal fennmarad az én-tudat és a cselekvőképesség, viszont egyfajta gyermeki szint rögzül, amelyből kiszakadni lehetetlen: a bonyolultabb következtetési láncok végén folyton megjelenik a "mumus": a tudatosan nem feldolgozott, zsigeri szintű halálfélelem.
Amikor megtaláltam a legegyszerűbb motivációt, a tudat küszöbe alá söpört halálfélelmet, a világ nagyon egyszerűvé vált. Az enélkül érthetetlen, logikátlannak tűnő emberi viselkedés, történelmi vagy gazdasági folyamatok magyarázata az, hogy az emberi gondolkodás alapvetően, belső törvényeit követő módon irracionális, és ez ölt testet számtalan alakban. Ez könnyű választ adott a saját gondolkodásom látható egyediségére is, mivel én nagyon régóta tudatosan törekszem a halál tényének maradéktalan és érzelemmentes beépítésére. Ez azonban "csak" egy válasz, zárt, kerek dolog.
A lényeg viszont az a kérdés, amelyet ez az állapot szül, a végső kérdés, amely minden ember, minden emberi közösség és végső soron az emberi faj teljes történetének mozgatója.
A végső kérdés: Miért?
"Fogadni mertél volna rá", ugye? Nekem mégis nagyon hosszú út vezetett hozzá. Az első probléma a kérdés kétarcúsága: egyszerre értjük rajta azt, hogy "mi okból?" illetve hogy "milyen céllal?", vagyis hogy gondolkodásunk és tevékenységünk a helyzet és szándékok helyes felmérésén vagy a célok helyes kijelölésén alapul. Akkor egyértelműnek tekintettem, hogy a célok kijelölése, az ahhoz való ragaszkodás komoly károkat okozhat, és olyan tevékenységre késztethet, amelyek mögül hiányzik az esélyek és képességek megfelelő elemzése. A végeredmény ilyen esetben borítékolható tévedés, ráadásul az addig megtett úthoz, a befektetett munkához való ragaszkodás rögzíti is azt, és még nehezebbé teszi az objektív önértékelést.
Mégis, minden bánatunkat, félelmünket, veszteségünket két dolog kíséri. Az egyik az ima, egyfajta könyörgés, reménykedés, természet feletti erők megszólítása, akik vagy amelyek számunkra megfelelő kimenetelről gondoskodhatnak - a másik pedig az örök kérdés: miért? És ez a kérdés nem az okokra vonatkozik. Nem az érdekel téged, hogy milyen lelki tényezők miatt hagyott el az, akit szeretsz vagy szeretni vélsz - sőt, minden erőddel arra törekszel, hogy utóbb az ő hibájának tekinthesd a történteket. Nem az érdekel, milyen fizikai folyamatok vezettek a karambolhoz, milyen geológiai jelenségek váltották ki a földrengést. Nem. Az érdekel, milyen rendszerbe illeszthető a számodra fájdalmas történés? Megismerhető-e ez a rendszer olyan mértékben, hogy ennek révén a fájdalmak elkerülhetők legyenek?
Közismert jelenség a gyerekek "miért?" korszaka, és annak elmúlása is - de vajon miért jelenik meg és miért múlik el? A válasz egyszerű: a gyerek pontosan ugyanarra a felsőbb rendszerre kíváncsi, pontosan ugyanazért: a fájdalmak és ütközések elkerülése vezeti ebben. Fejlődésünk során aztán kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy mai világunk nyomasztóan sokat tud az okokról, ehhez képest (pontosabban éppen ennek rovására) riasztóan keveset tud a célokról. Ezzel szemben egy gyökereiben vallásos csoport számára a célok, a jelenségeken túli rend létezése alapállítás, amelyre a teljes közösség léte, minden kapcsolata felépül - ott az okok feltárása szorul inkább háttérbe, hiszen ezek nem is olyan fontosak.
Mai civilizációnk fejlettsége lényegében annak köszönhető, hogy a gyermeki "Miért?" kérdését egyre inkább az okokra, mint a célokra vonatkoztattuk. Ez technikai eszközök és szervezettség szempontjából rendkívül magasra emelt minket. Nem érdemes elfelejteni: egyedi szinten minimális különbség van egy ezer évvel ezelőtti és egy mai ember között, vagy egy mai svájci, iráni, amerikai vagy észak-koreai ember között. A különbség a minket körülvevő közösségben és az egyedfejlődés során átvett gondolkodási mintákban van.
Az okokat feszegető miértre adott válaszok objektív módon, kísérletek és elemzések révén ellenőrizhetők, továbbfejleszthetők, átadhatók. Ezek minősége az eszközkészletünket, mozgásterünket, magyarul valós képességeinket határozza meg egyéni és közösségi szinten egyaránt, összességében a teljes emberi fajra nézve is. Ugyanakkor nem sok vigaszt nyújtanak a halál és szenvedés elkerülésére kialakult, saját tehetetlenségétől gyötört gondolkodásunknak. Arra a "másik miértre" adott jó válasz lenne megoldás, amely ezek szerint motivációt adnak a cselekvésre, annak ellenére, hogy tudatában vagyunk saját behatárolt létezésünknek.
Jelen korunk "nyugati, európai" gondolkodásmódja hihetetlen részletes válaszokat ad az okokat keresőnek, de semmilyen támpontot nem ad célokra, nagyobb rendszerre nézve. A "válassz szabadon" elv, az egyéni keresőt végtelenül elbizonytalanítja: hogyan válasszak a definíció szerint megismerhetetlen, természetfeletti rendszerről szóló hitet, a számtalan, egymásnak ellentmondó, önmagát kizárólagosan igaznak hirdető változat közül? Az eredmény: hatalmas potenciállal rendelkező, de gyakorlatilag egyhelyben álló, lázálmokat kergető egyén, és a belőlük felépülő társadalom. Elég csak megfigyelni az elvileg jövőképet hordozó fantasztikus irodalom és film elképesztő visszafejlődését az eredetileg tudományos és filozófiai kérdésektől a látványos, ám nyilvánvalóan és bántó módon idióta szintig.
Az emberi civilizáció történelme a miért? tükrében
Állításom szerint minden civilizáció, vagyis nagyobb méretű stabil, önszerveződő embercsoport mögött a célokat feszegető miért kérdésre adott válasz áll. Egy ilyen válasz ugyanis vigaszt nyújt a számukra a tagok számára a végesség tudatával szemben, így felszabadítja, hatékonyabbá teszi gondolkodásukat, képessé a hosszú távú erőfeszítésre, akár az önfeláldozásra is. Aki egy ilyen választ hitelesen képvisel, hatalmat nyer a választ elfogadók fölött, összehangolhatja és irányíthatja azok motivációit.
Kézenfekvő elsőként a vallásos hitre gondolni ebben az esetben, mert a legegyszerűbb példa. Miért történnek így a dolgok? Mert Isten (bármilyen néven nevezzék is) így akarja, és hosszú távon (ami jelentheti a halálod utáni időszakot is) így lesz a legjobb. Vagy a Karma személytelen törvényéből ez következik, és a legjobb amit tehetsz, hogy jól viselkedsz, mert akkor a Karma törvénye jót hoz neked. Ha nem most, akkor a következő életedben. Sajnos azonban a vallásos tanok képviselői gyakran elveszítették hitelességüket, mert időről időre megrészegültek saját hatalmuktól akár egyéni szinten (szexuális vagy anyagi vágyaikat követve), akár szervezetként, politikai tőkét kovácsolva belőle.
Ugyanígy működik azonban a "tudatosság", a "társadalom fejlődése" és az ebbe vetett hit, a felvilágosodás kora, amely lényegében felszívta a vallásból hirdetőinek viselkedése és a hirdetett tanok tisztasága közötti végtelen távolságtól kiábrándult gondolkodó embereket. Azt a vigaszt nyújtotta számukra, hogy e világon, az emberekért, a társadalom fejlődéséért önmagában érdemes létezni, dolgozni, akár meghalni is. Sajnos az így nyert hatalom ugyanolyan részegítő, a félisteni szerepbe került ember számára lényegtelen, hogy ezt Isten vagy a "történelem" jelölte ki számára; ebből ugyanúgy ki lehet ábrándulni.
Hasonló összetartó erő a "haza" és hazafiság fogalma is, ugyanazt a generációkon átívelő folyamatosságot hordozza, ráadásul sokkal konkrétabb kapcsolatot is jelent: földet, vérrokonságot, azonos nyelvet, kultúrát. Ez a gyengéje is egyben: a viselet, a dalok, a tájszólás el is választja az azonos nemzethez tartozókat, minél nagyobb közösséget kíván egybe foglalni, annál "kilúgozottabb", homogénebb, személytelenebb lesz. Egy párszáz fős indián törzs tagjai számára a történelem személyes élmény, közvetlen kapcsolatot és szerepet jelent - a "magyar nép történelme" viszont egy tantárgy, amit az iskolában tanulunk, ezer évet, számtalan csak névről ismert szereplőt jelent. Nagyon más, sokkal kevésbé élő válasz a "miért?" kérdésre.
A jelenkor miértje
"Nyugati civilizációnk" fejlődése során folyamatosan csökkent a "mi értelme" kérdésnek a "mi okból" változattal szemben. Az ebből származó állandó nyugtalanság és keresés hódításra és kutatásra ösztönzött, törvényszerű, hogy a saját "értelmetlenségétől" űzött ember az okok feltárása révén óriási hatalmat szerzett a fizikai világ felett, mind az általa uralt erő, mind pedig a tényleges jelenlét, fizikai és gondolati hódítás révén. A világ populációja fizikailag nem cserélődött le mindenhol a "nyugati" emberre - de a nyugati gondolkodás "megfertőzte" a világ minden általa elérhető lakóját, legyen az kínai, indiai, afrikai vagy eszkimó.
A nyughatatlanság azonban erőszakot szül, a miértek pedig vetélkednek az ember gondolkodásában - fizikai szinten ez emberek és területek birtoklását, az értük folyó ideológiai, majd ebből törvényszerűen fizikai küzdelembe csapó harcot jelentik. Ezek a kezdetleges időkben állandó, elhúzódó csatározásokat jelentettek, mert kevés volt a felesleges, egymás irtására pazarolható erőforrás. Ezek mértéke azonban meredeken emelkedett, és végül, a hidegháború, a minden résztvevő elkerülhetetlen pusztulásával fenyegető, egy nap alatt véget is érő atomkatasztrófa rémébe torkollott. Világossá vált, hogy a miértek végső összecsapása (a "keresztény kapitalista" és az "ateista szocialista" rend között) elkerülhetetlen, ugyanakkor eldönthetetlen és megvívhatatlan küzdelem.
Az emberiség sajátos választ talált: eldobta mindkét változatot, és öncélúvá tette a saját létezését, végső magyarázatként egy eszközt választott: a pénzt. Ma a pénz, és az általa reprezentált hatalom vette át a "miért" kérdésre adott válasz szerepét. Ha valami furcsa dolog történik, gyanús pénzügyi manővereket sejtünk a háttérben. Ha valaki sokat dolgozik, pénzt sejtünk a háttérben. Ha valami megépül vagy tönkremegy, első kérdésünk: ugyan mennyibe kerülhet? Ugyanaz a misztérium, titokzatosság veszi körül, ugyanúgy állandó keresésre, fejlődésre sarkall - viszont egyéni szinten fordít minket egymás ellen, és rögzíti a szabályokat: vevő és eladó, munkás és munkáltató, állampolgár és adóhivatal, adós és hitelező; törvénytisztelő és bűnöző (a kettő között pedig a törvényalkotó...) Undok egy rendszer, ráadásul elvakít minket - de nem rosszabb, mint bármelyik korábbi, és erősen csökkenti a valóban katasztrofális, tisztán nemzeti vagy vallásháború esélyét. A pénz nyelvén mindig lehet alkudozni - Istenről vagy hazáról nem.
A küszöbön álló jövő
Nem sok értelme lenne ennek az eszmefuttatásnak, ha nem tudnék a végén valami pozitívval szolgálni. Pedig pontosan ezt kívánom tenni: ajánlok egy új választ a miért kérdésre. Ez azt is jelenti, hogy a vele járó hatalmat kívánom? Nos, nem egészen. Azt állítom, hogy történelmi jelentőségű fordulópontra értünk - pontosabban túlszaladtunk rajta anélkül, hogy tudatosult volna a jelentősége.
A "mi értelme?" kérdése mindeddig csak ködös válaszok születhettek. Nem voltunk tisztában a világunkat mozgató számtalan erővel, nem rendelkeztünk földrajzi, társadalomtudományi, orvosi, lélektani ismeretekkel, infrastruktúránk nem tette lehetővé azt, hogy objektív, egyidejű vitákat folytassunk egyes szakterületek kiemelkedő tudósaival, felhasználva minden korábbi ismeretet és felfedezést is.
Ma mindez rendelkezésünkre áll. Informatikai rendszereink képesek egyetlen egységként kezelni a Föld bolygó minden adatát, a rendelkezésünkre álló összes tudást, emberi és fizikai erőforrást. Képesek vagyunk valóban és szó szerint fajunk legjobb tudása szerint elemezni kérdéseket és feladatokat, terveket készíteni ezek megoldására, ellenőrizni a folyamatokat, felismerni és javítani a hibákat. Képesek lehetünk egyetlen szervezetként gondolni erre az élő világra, egyetlen folyamatként kezelni az emberi faj működését, és benne egyéni szerepünket. Nyilván ezek a válaszok elhomályosítják a pénz kérdését, és arról fogunk beszélni, hogyan befolyásolja az oktatás minősége a várható gondolkodási színvonalat, mire megöregszünk és segítségre szorulunk. Hogyan lehetne csökkenteni az energiafelhasználásunkat, eltakarítani azt a rettenetes mennyiségű szemetet, amit mégsem lenne jó az utódainkra hagyni. És így tovább.
Röviden: fajunk történetében egyedülálló módon képesek lehetünk végre objektív választ adni a miért kérdésére. Kijelölhetjük céljainkat, amelyekért fajként érdemes küzdenünk, megtalálhatjuk benne saját szerepünket a jelenben, és egész életünk folyamára. Persze ebben a pillanatban nem mondhatjuk meg, hol leszünk öt év múlva, ahogy az időjárás jelentés sem tudja megjósolni pontosan a várható jelenségeket - de tudatosan választhatunk pályát, valóban jelen lehetünk azoknál a folyamatoknál, amelyeket fontosnak tartunk, láthatjuk jelenlétünk hatását és eredményeit. Képességeinknek és erőfeszítéseinknek megfelelő mértékben ugyan, de befolyást gyakorolhatunk a világra, amelyen jelenleg csak értéktelen fényképek, filmek és csacsogás révén hagyunk gyorsan fakuló nyomokat.
Összefoglalva: véleményem szerint most esélyünk van arra, hogy tudatos fajjá váljunk, ennek érdekében, és ilyen faj tagjaként pedig érdemes létezni, alkotni - még akkor is, ha egyénként időnk véges, testünk pedig esendő.
