2012.július.8th. at 08:45 (KL)
Hmm… valami történik. Egymás után veszed elő a kulcspontjaimat (hit, életminőség, szeretet) – de mindig ugyanazzal a jellemzően Tibor bá-s szarkazmussal és szkepszissel, néha egész egyértelmű, és az én látásmódommal homlokegyenest ellenkező prekoncepciókkal (hit és tudás egymást kölcsönösen kizáró jellege, és társai).
SZERINTEM nincs igazad. Viszont ilyen módon SOHA nem is lehet neked megmutatni ezt: önmagad számára mindig igazad lesz. Ez azonban nem fog kielégíteni, ezért újra és újra felteszed ugyanazokat a kérdéseket. Mókuskerék, amiből OLDALRA lehet csak kiszállni, előre és hátra “végtelen”. Egy példa talán segít…
Te az az ember vagy, aki elmegy a színházba, kritikusan hallgatja a szereplőket és végig nagyon tudja, hogy melyik szereplő válik éppen, kinek mekkora a gázsija és hogy az egész vár úgyis csak papírból van.
Két bibi van ezzel.
A színjáték a HATÁSRÓL szól, amit a nézőre gyakorol, ez pedig az empátiára, azonosulásra, élet-minták befogadására, beépítésére, mérlegelésére épül. Te öreg vagy (ami önmagában tiszteletre és nem sajnálatra méltó), de közben megkeseredtél, nincs benned ragaszkodás az utódaid iránt, nem nézel fel rájuk. Tudom, szerinted nincs miért. Mégis, ők fognak élni akkor, amikor te már nem, és ha ebből nem vagy képes megnyugvást nyerni, akkor ez kifejezetten bosszantó, és nehéz szépet látni bármiben körülötted. Elnézést a személyeskedésért, de láthatóan ez a legfontosabb célod: “elfelejteni”, hogy senki, még te sem lehetsz objektív, valójában azért gondolkodunk, hogy emlékekkel és mintákkal ELŐKÉSZÍTSÜK, aztán pedig IGAZOLJUK a döntéseinket, amelyek valójában a tudat alatti szinten keletkeznek (lásd a valamivel korábban belinkelt MRI vizsgálatot).
Ez vezet a másik bibihez: a színjáték nem csak a színházban játszódik, valójában csupán belefolyik a te saját életedbe, amelyben az “objektív kritikust” játszod önmagad, és az erre fogékony közönség számára. Ez a fásult kritikus SOHA nem fog emberi definíciót találni a szeretetre, amely (hadd ne idézzek az Újszövetségből, pont neked
) a viszonzás elvárásától való megszabadulással KEZDŐDIK! Azért szeretek, mert a szeretetem ENGEM tesz jobbá, ez az EMBER szeretete a biológia, etológia szabályain túl (bár azokkal természetesen harmóniában van). Ez a szeretet tart engem a blogod előtt, de nem adok kötözködési lehetőséget a “kritikusnak” azzal, hogy elmagyarázom. Kiröhögnél, és megint okod lenne engem idiótának nevezni, az meg már megvolt, minek ismételnéd. 2012.július.8th. at 09:13 (Tibor bá)
Érdekes jelenség, hogy újra és újra én leszek a topik. Akkora falat lennék, hogy nem lehet lenyelni? Persze kénytelen vagyok reáreagálni, mert többnyire mellé lőtök. Befolyásol benneteket az, hogy alaposan ismeritek a „családi körülményeimet”. Ezt átvetítitek magatokra, és megszületik a vélemény, ami azért hibás, mert eleve egészen más fából vagyok faragva, mint ti. 15 éves koromban az egyik osztálytársnőmet nagyon ette a fene utánam, ami számomra közömbös volt. Ezzel kapcsolatban két (számomra meghatározó) közmondást tanultam meg: 1) Nem kötelező a disznótor (mondta a csaj). 2) ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz fel (mondta neki a barátnője). Gyermekeimmel kapcsolatban én ezt a két, kamaszkorban tanult közmondást alkalmazom, mert nagyon bölcsnek találtam őket. Ha ezt megérted, akkor rádöbbenhetsz, hogy rossz irányba haladtál. És képzeld el, ez nem „savanyú a szőlő”, az őszinte valóság.
A színházi hasonlatod jó és esetemben ül, de ne hidd, hogy kényszerpálya. Ha nekem nem felelne meg, akkor változtatnék rajta. De miért felel meg? Azért mert alapvetően vezetőnek születtem (csak volt annyi eszem, hogy ne törekedjek rá). Egy vezetőnek pedig felelősségteljes döntéseket kell hozni, ami rajta kívül sok más emberre is kihat. Jó döntést pedig csak úgy lehet hozni, ha mindent a maga realitásában látsz. Ha elvakít a látszat, akkor rossz döntés fog születni. Igaz, elveszítem az átélés kellemes élményét, de kárpótol érte a tudat, hogy teljes valóságában ismerem a lényeget. Amit te bibinek nevezel, a rám gyakorolt hatás. Te jó ég, ez nem bibi, ez hasznos hozadék. Éppen, hogy a hatásokat akarom elkerülni, mert tiszta fejjel akarok döntést hozni.
Valóban, legfőbb célom az objektivitás, és készségesen beismerem, hogy az elérése lehetetlen, de a lehető legjobb megközelítése nem. Nem vagyok maximalista
nekem megfelel a lehető legjobb megközelítés is.Itt van egy tárgyszerű hibád. A döntések nem tudat alatt keletkeznek, hanem előbb hozod meg, mint az manifesztálódik, mert a tudathoz kell a nyelv. A döntéshez nem.
Miért nevezel fásult kritikusnak? Frissebb vagyok, mint gondolnád! Kreáltam egy definíciót. Nem tetszik, írj egy másikat és ne a bibliát idézd! A viszonzás elvárása nagyon is valós, és mindenki találkozik vele nap, mint nap.
Végül, miért zavar az téged, ha kiröhöglek. Engem ez egyáltalán nem zavar. Tudod! A disznótor.
2012.július.8th. at 11:12 (KL)
Tudom, saját objektivitásod szerepe annyira fontos a számodra, hogy bármit írok is neked, megfordul az olvasó szűrődön. Ezért nem megy át például, hogy emberként nem láthatunk SEMMIT a “maga realitásában”, erre meg az “őszinte valóságra”, “tiszta fejre” való hivatkozás egyszerű önbecsapás. Talán én is tudok valamit a racionalitásról: az egész életemet számítógépek programozásával töltöm. És tudom, hogy embernek ahhoz, amiről beszélsz, SEMMI köze. Még neked sem. Ahogy nekem sem.
Pár mondattal később már ugyanezt deklarálod lehetetlennek, és előrántod a “legjobb megközelítést”, ami ugyanakkora ostobaság (csak kis önkritikus csokoládéöntettel, de így sem finom): ha nem tudod az objektív választ, honnan tudnád, milyen messze vagy tőle? Szerintem ez nevetséges, de mivel komolyan mondod, inkább szánalmas.
Természetesen megvan a saját definícióm a szeretetre, amely azonban benne van az Újszövetségben, a Bhagavad Gítában, Lao-ce elmélkedéseiben. Az egészben (vagy pontosabban: az olvasóra gyakorolt hatásban) és nem egy-egy mondatban – vagyis ha néhány szóvá faragom, a lényegét veszítem el. Én is inkább megélni igyekszem, meg könyvet írtam arról, hogyan jelenik meg és hogyan lehet használni annak érdekében, hogy túléljük, mind, együtt ezt a mostani időszakot.
A villogó intelligencia mögött pedig bőven elfér egy kiábrándult, a saját életével csak az agyalás szűrőjén azonosulni képes ember, akit külső erő ebből a helyzetéből ki nem mozdíthat, hiszen minden alternatív megközelítést hadüzenetként értelmez. Csak példaként az indító bejegyzés: “Vigyázz, kész, rajt! Lehet támadni.” Pff… EZ nem kérdés és nem kíváncsiság – értelmetlen kukorékolás csupán, bár legalább őszinte.
Téged mindez nem érdekel, ami engem nem zavar, ahogy a rólam kialakított változatos véleményed sem, csak feleslegesnek tartom az időnket erre fecsérelni. Az első hozzászólásom is a téma választás miatt, a jegyzőkönyv kedvéért történt, és nem azért, hogy “megváltoztassalak” – ugyanis pontosan itt a magja annak ar orbitális gondolkodási hibának, amelynek általad elfogadott, általam pedig elfogadhatatlannak tartott egyenes következménye az emberi civilizáció összeomlása.
De nem folytatom, hiszen tudod: “a szekér…”
2012.július.8th. at 13:13 (Tibor bá)
Ha egyszerűbben és rövidebben fogalmaznál, akkor talán megértenélek. De őszintén, fogalmam sincs mit akarsz mondani. Aki ért téged, az – szerintem – azt érti, amit érteni akar. Olyan vagy, mint egy Jancsó film. Értelmesnek tűnő mondatok össze vannak ragasztva, és mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. Ezt persze nem érted, akkor néhány példa:
1) “Saját objektívitásod” = Ilyen nincs. Van objektívitás, és lehet valaki objektív. De “saját”?
2) “emberként nem láthatunk SEMMIT” = Miért, megvakultunk? Mivel emberek vagyunk, mindent emberként teszünk. Mi baj van a látásunkkal, és főleg, mi lenne rá a bizonyítékod? csak úgy kijelented, és nekem seggre kell tőle esnem, mert milyen mély meglátás?
3) “A villogó intelligencia mögött pedig bőven elfér egy kiábrándult, a saját életével csak az agyalás szűrőjén azonosulni képes ember,” = Ez azt jelentené, hogy kiábrándult lennék? Miből ábrándultam ki? Ugyan! csak az ábrándulhat ki, akinek voltak elvárásai. Nekem nem voltak. Az éldetet mindig is elfogadtam úgy, ahogy van, mert ennél okosabbat nem lehet tenni. Ugyanis az életet nem lehet megváltoztatni. Nem tudok azonosulni a saját életemmel? Azt se tudom, hogyan kell azonosulni az életemmel. Mi a fenét jelent? Nem vagyok megelégedve vele? Már hogyne lennék. Az én évfolyamom 70 százaláka már a sírban van. A maradék bambán bámul magaelé, és beapritja a zsemlét a tejeskávéba, aztán fél napon át örül, hogy már meg volt a mindennapi szarás. Én meg büszkén hirdetem, hogy az ország legidősebb bloggere vagyok. Loránd! Nézz körül, mielőtt írsz.
2012.július.8th. at 15:34 (KL)
A számomra lehetséges mértékig egyetértek veled. Ha egyszer külső szemlélőként képes leszel olvasni a saját mondataidat, biztosan fel fog tűnni a korábban említett “beviteli szűrő” működése. Például úgy idézed a mondataimat, hogy ezáltal(!) értelmüket veszítsék… vagyis: te nem érted meg azt, amit nem akarsz megérteni
Mutatom, oké?
1: “saját objektivitásod” – nem érted. Mit írtam én? “Saját objektivitásod szerepe”: vagyis úgy igyekszel feltüntetni magad a tükör és mások számára, mint aki objektív szemlélő (aminek azonnal ellent is mondasz, hiszen sejted, hogy ez magas labda, le is csapom rögtön).
2: “emberként nem láthatunk SEMMIT” – nem érted, vaknak nézem talán az embereket? Khmm, mit is írok? “Emberként nem láthatunk SEMMIT a “maga realitásában”…”. Tényleg nem érthető, hogy nem a látással van baj, hanem annak eleve korlátozott voltával?
3: PONTOSAN! Ez a mondat: “az életet nem lehet megváltoztatni” a szótáramban a kiábrándultság, megtörtség definíciója. Mit mondok helyette? Nem fogod szeretni, így hangzik:
“Uram, adj békét annak elfogadására, amin nem változtathatok,
bátorságot, hogy megváltoztassam amit megváltoztathatok,
és bölcsességet, hogy megkülönböztessem a kettőt egymástól!”
Íme, pontosan ennyi a világaink közötti különbség. Ezért szól azonos kiinduló feltételek mellett (mert talán azt már hajlandó vagy elfogadni, hogy nem fogom be a saját szememet és tisztában vagyok a körülményekkel és esélyekkel) az enyém feladatokról, felelősségről, tervekről, reményről, hitről, szeretetről – a tiéd pedig beletörődésről, magyarázkodásról és egérutakról. Bocs, de az “úgyis odalesz az emberiség 90%-a”, “mentsük a menthetőt”, “olyan szar lesz nektek, hogy el sem tudjátok képzelni” témákat csak így tudom összefoglalni, ha nem is hangzik túl szépen.
—
Teljesen tisztában vagyok szellemi fittségeddel, elismerésre méltóan vívsz még egy olyan megszállott szemében is, mint én. Remélem egyszer leszek olyan idős, mint te, és akkor is úgy fog majd az agyam (bár remélem, nem leszek büszke, erre sem).
Ez viszont nem jelenti azt, hogy kiemelkedő képességeiddel automatikusan jó ügyet védenél.
Hiszem, hogy sokkal több van benned, és ha egyszer nem velem szembe, hanem saját kliséid felé fordítanád (mondjuk a kérdéseim mentén) ezt a frissességet, érdekes dolgok történhetnének. Ez részemről nem “elvárás”, mert egyrészt tiszteletben tartom a szabadságodat amellyel saját világképedet megválasztod, másrészt nyilván lehet, hogy igazad van és valóban csak egy holdvilágfaló álmodozó vagyok. Ettől még néha kedvem támad futni egy edzőkört veled. Szórakoztatóbb, mint amit csinálnom kell ebben a pillanatban.
Erre a bejegyzésre már nem született válasz, mintha nem is írtam volna (egy lépésre vagyok a halhatatlanságtól: hallhatatlan vagyok :-) ) - nyilván kötözködésként értelmezhető mindenki számára, aki "nem érti". A legszebb mégis a befejezés:
Pákozdi Csaba Says:
2012.július.9th. at 09:01
Elég nyamvadt, vérszegény hozzászóláscsokor gyűlt össze, nem hiszem hogy ezektől bárki okosabb lenne.
Negyvenvalahány semmitmondás.
Jani Says:
2012.július.9th. at 09:26
Örülök, hogy neked is (és most nekem is) sikerült egy szép semmit hozzáadnod.
Dorka Says:
2012.július.9th. at 09:44
És már 48! Tibor bá’ pedig a tavalyi türelmetlenséghez képest a mediterrán melegben megpróbálhatja bosszankodás nélkül élvezni egy magát értelmesnek mondó közösség üres locsifecsijét élvezni:)
Ősszel okosabbak leszünk,ígérem.
Számomra kapcsolódónak tűnik egy ma hajnali, igen erős álmom.
Egy barlangban voltunk sokan felfedezőként, amikor feltűnt, hogy a lefelé vezető lépcsőn folyik be a víz. Igen rossz érzésem támadt, kiabáltam, hogy menjünk ki, de mindenki nagyon elfoglalt volt... Én másztam kifelé, a bejárat már nagyon szűk, agyagos lyuk volt, ástam magam keresztül és kiabáltam, meg nyújtottam a kezem lefelé. Aztán kijöttem, és az alagút beszakadt mögöttem.
Semmi rossz érzés nem maradt bennem. Mert van a Darwin díj, amit annak bizonyításáért adnak, hogy az ostobaság ma is lehet szelekciós tényező - de van a Darwin Extra, ami azért nyerhető, ha valaki együtt pusztul olyanokkal, akik túl ostobák ahhoz, hogy felfogják a helyzetüket és megmentsék magukat. Csak például a srác, aki nem képes értelmezni az aktivitás mértékegységét, de véleménye, az van...
