Nehéz velem...

Kedves Xxxx,

Java munkalehetőségekkel kapcsolatban keresem. Kérem, hogy ha érdeklik a további részletek, akkor jelezzen vissza, vagy beszéljünk az alábbi telefonszámon.

 

Ha most nem érdekli a munka, de van olyan ismerőse, aki keres ilyen jellegű feladatot, akkor megköszönöm, ha azt is jelzi felém.

A következőket "jelezném". Ilyen levéllel (nulla információ, nulla bemutatkozás, de szívességkérés) komolyabb képességű egyetemista érdeklődését nem lehet felkelteni, nem egy hozzám hasonló szakbarbárét. Remélem ezzel leendő címzettjeit megkímélem egy rövid vérnyomás-emelkedéstől, amit én nem úsztam meg. 

A legjobbakat

   KL

Programozó szakkör 1

(Kísérletezem egy "házi programozó szakkör" indításával, és ha már foglalkozom vele, miért ne naplóznám a történetet itt is?)

Kiből lehet programozó?
Ami nélkül nem érdemes elkezdeni sem: angol nyelvtudás, vagy megszerzésének komoly szándéka. Minden szakirodalom, fórum, blog, leírás, ... angolul készül, megértésének hiánya behozhatatlan hátrányt jelent a legtehetségesebb jelölt számára is. Botfüllel is szép az élet, de zenésznek nem érdemes tanulni.

A legfontosabb képesség saját hülyeségünk elviselése - sőt az, hogy képesek legyünk örülni annak, amikor végre lehülyézhetjük magunkat. Programozás közben, mint egyébként bármikor, hibákat követünk el. Ezek a hibák azonban nem tűnnek el, nem felejtjük el, nem válik megszokottá, hanem "beleragad" a programba, és addig keseríti az életünket (vagy másokét), amíg meg nem találjuk és ki nem javítjuk. Elengedhetetlen tehát az a képesség, sőt vágy, hogy megtaláljuk a saját hibáinkat, szembenézzünk velük és kijavítsuk őket akkor is, ha a hiba elismerése nehéz, megtalálása hosszú és fárasztó, bosszantó tevékenység.

Alapvető a felelősségvállalás. Programozóként bonyolult rendszerekkel dolgozunk: programozási nyelvek, operációs rendszer, fejlesztő és futtató környezet, külső eszközök. Igen nagy a csábítás, hogy ha a programunk nem azt csinálja, amit szerettünk volna tőle, akkor ezekben a külső rendszerekben keressük a hibát. A valóság viszont az, hogy (az állandó toldozgatás alatt álló, ma legnépszerűbb "keretrendszerek" kivételével) annak valószínűsége, hogy a külső rendszer hibájába ütköztünk, elenyészően kicsi, összevetve annak esélyével, hogy mi rontottunk el valamit. Még a legrosszabb minőségű keretrendszernél is küzdeni kell azért, hogy olyan ritkán járt útvonalat válasszunk, ahol kipróbálatlan, hibás működést kapunk. Valójában sokkal jobb nekünk, ha mi hibáztunk, mert egy külső hibát sokkal nehezebb megkerülni, mint a sajátunkat kijavítani... Ha mégis tőlünk független hibába botlottunk, akkor viszont nagy esély van arra, hogy nem mi vagyunk az elsők, és fórumokon, blogokon találunk járható kerülő utakat. Bármelyik is lenne: a mi és csakis a mi dolgunk a hiba megtalálása és javítása.

A megértés képessége és szándéka. Egyáltalán azért létezik a programozó szakma, hogy mások, jellemzően nem programozók munkáját programjainkkal könnyebbé, átláthatóbbá, hatékonyabbá tegyük. Tudásunk és munkánk egyetlen értelme, hogy másokat, a felhasználókat szolgáljuk vele. Értelmetlen dolog informatikai szaktudást, belátást elvárni tőlük, vagy ennek hiánya esetén felsőbbrendűnek tekinteni magunkat.Olyan abszurd dolog ezt egyáltalán leírni, mégis sok helyen találkoztam már ezzel az érzéssel, ami már induláskor értelmetlenné képes tenni egy kapcsolatot, amelynek célja egy közös megelégedést kiváltó rendszer létrehozása lenne.

Egyértelműség. Ez első feladat a kérdés tisztázása, mielőtt válaszolni kezdenénk. Közhelynek hangzik, mégis olyan ritka, amikor a feladat megoldásának elkezdése előtt elkészül egy olyan terv, amelyet minden fél a sajátjának és teljesnek tekint. E terv elkészítése a programozó/tervező, és nem a felhasználó feladata. A programozónak kell beleélnie magát a felhasználó igényeibe, látnia a leendő rendszert, ahogy a jelenlegi folyamatokba illeszkedik, feltenni azokat a kérdéseket, amelyeket a felhasználó nem tud feltenni, mert nincs meg hozzá a szaktudása, illetve a jelenlegi tevékenységéből indul ki. Sok esetben logikusabb lenne máshogyan, a megszokásoktól eltérő, vagy az új eszközök által lehetővé váló új módon végezni a feladatot - de ezt külső szem gyakran könnyebben észreveszi.

Előrelátás. Amikor elkészül a rendszer, sok mindent megváltoztat maga körül. Számos dolog lesz, amit máshogy képzelt, vagy új módon fog látni a felhasználó. Új ötletei lesznek, meg szeretné változtatni azt, ami elkészült. Ilyenkor a legkönnyebb haragudni rá és lenézni a megváltozó igények miatt - pedig a hibát ismét a program tervezője követte el. Ő az, aki jobban bele tudja élni magát abba a helyzetbe, amibe a felhasználó a kész rendszer használata során kerül. Neki kellett korábban feltenni azokat a kérdéseket, amelyek nem a rendszer első változatának kialakításához kellettek, hanem ahhoz, hogy a továbbfejlesztéshez, az új ötletek befogadásához a lehető leghajlékonyabb szerkezetet alakítson ki a komponensek tervezése során. Az ő feladata úgy tekinteni a rendszer első változatára, mint egy kísérletre, amely a lehető legtöbb tapasztalatot kell eredményezze, és a lehető legjobb alapot kell szolgáltassa a későbbi, már sokkal jobb megoldások számára - túl azon, hogy természetesen az első változat terveinek pontosan megfelel.

Mit szeretnél programozni?
Természetesen játékot... mindenki így kezdi, de nagyon kevesen lesznek végül játék programozók.
Én ma már nem szeretnék játékot írni, és örülök, hogy kezdeti álmaim ellenére soha nem kerültem ebbe a helyzetbe.
Nincs ugyanis annál jobb érzés, mint amikor tudom, hogy a programjaim mögött valódi emberek, valóságos tárgyak, folyamatok vannak; ők nem tudják, de én igen, hogy valahol egy fel sem tűnő tevékenység mögött az általam írt programsorok szolgáltatják az adatot, engedélyezik a hozzáférést, jelenítik meg az adatokat. Igen, nagy felelősség, és nagyon rossz érzés, amikor valami "elkavarodik". Mégis, erre jobb érzés büszkének lenni, mint arra, hogy jobb sorsra érdemes emberek az általam írt játékkal pazarolják el életük értékes, és annyi minden jobb dologra használható óráit, napjait...

Mi a programozás?
Programozási nyelvek? Honlapok, portálok, játékok?
Nem. A programozás a gondolkodás képessége, megismerni, megérteni, részekre bontani egy feladatot, a komponenseket megvalósítani, majd megépíteni belőlük az elképzelt alkalmazást. Ha jól sikerül az elemzés, a kialakított komponensek önálló életre kelnek és új feladatok megoldásában fognak segíteni.
A programozás a legközvetlenebb formája az állandó tanulásnak, mert minden hibát láthatóvá tesz. Minden megoldott feladat kicsit változtat a gondolkodásmódunkon, mire befejezzük a feladat megoldását, már másként látunk sok mindent, máshogy kezdenénk neki. Itt is sokat számít, hogy mennyire tagolt az elkészült rendszer. Ha egyetlen gombócba gyúrtam mindent, csak annyit tudok megállapítani a végén, hogy most már máshogy kezdenék neki. Ha viszont önálló komponenseket készítettem, azokat utólag tovább alakíthatom, fejleszthetem, képességeiket átcsoportosíthatom, bonthatom, összevonhatom őket. Vagyis módomban áll tovább alakítani, még többet kihozni ugyanabból a feladatból.
Szóval: elemzés, megértés, tervezés. Az alkalmazott nyelv és eszközkészlet csak a végén következik. Igen, kell a tapasztalat és programozói rutin, de csak miután az előbbiek rendben vannak.

Házi feladat
Válassz egy feladatot, amit szeretnél futó programként látni. Fontos, hogy olyan legyen, amit tényleg nagyon szeretnél megcsinálni, mert a vele való küzdelem nem lesz könnyű, nem beszélve az unalmas hibakeresésről.
Gondold végig, milyen önálló elemekből épül fel, ezek milyen kapcsolatban állnak egymással. Rajzold le az elemeket, készíts listát a tulajdonságaikról, és hogy mit csinálnak.

Segítség
0: Legegyszerűbb, ha vesztek egy füzetet ehhez a "szakkörhöz", és abba rajzoltok, írtok. Tollal! Ne radírozzatok, csak tegyétek zárójelbe, ami nem jó, és írjátok mellé, hogy miért nem jó.

1: Kezdjétek el ma, és foglalkozzatok vele minden nap egy kicsit. Nem az a kérdés, hogy ki tudtok-e találni "valamit" az utolsó pillanatban, hanem az, hogy mennyire lesztek elégedettek azzal, amit el tudtok mondani a legközelebbi alkalommal. Így egyébként még az is belefér, hogy két nap után megváltoztatjátok a témát, ha nem elég érdekes... ha ez történne, azért hozzátok el a kidobott cuccokat is, mert az is fontos.

2: Képzeljétek el úgy a feladatot, mintha lenne néhány kis manótok. Ezek a manók olyanok, mint mi: okosak, meg lehet tanítani őket sok mindenre - viszont legjobban azt szeretik, ha egy feladatot kapnak, amihez viszont nagyon jól fognak érteni.
Ezért nem szerencsés egyetlen manónak elmagyarázni az egész programot, hanem ki kell találni egy manó csapatot, akik egy-egy részfeladatot végeznek el, és majd belőlük állítjuk össze a programot. Ezek a manók nem szeretnek sokat beszélni, világos utasításokat várnak tőlünk és egymástól. Nem szeretik, ha kívülről folyton beleszólnak a dolgukba, belepiszkálnak a szerszámaik közé. Megkapják tőlünk vagy egymástól a feladatot, megkalapálják és továbbadják az eredményt - ennyi.
Szóval, találjátok ki azokat a manókat, akik a választott feladatot megoldják. Gondolkodjatok el azon, hogy később mire lehetne még felhasználni ugyanezeket a manókat, vagy hogy mit tanulhatnának még meg a saját feladatkörükben.

Gyerekesen hangzik? Az objektum orientált programozás alapelveit magyarázom éppen, csak mivel még nem ismeritek a szakmai fogalmakat, egyszerűbb morcos manókról beszélni, mint osztályokról, függvényinterfészről meg zártságról ;-) A lényeg viszont ugyanaz!

Hogy tudom a programot manókra osztani? Ez a rész nem olyan világos...

Persze hogy nem! Ennek ellenére nem segítek többet, mert akkor meg kéne oldanom a feladatot, ti pedig gondolkodásnak neveznétek azt, ahogy megpróbáljátok megérteni és lemásolni az én megközelítésemet - de nem ez a cél.

Az "agyizmok használata", a gondolkodás két részből áll: van a tárgyi tudás, és van a tudás használatának képessége, az ismeretek összerakása, új elképzelések kialakítása. Persze, a programozásnál is van tárgyi tudás, de azt összeszedjük hamar, mert ha értitek, hogy az eszközök miért vannak és miért úgy néznek ki, akkor "átláttok rajtuk": értitek azokat a feladatokat, amiket megoldanak. Az átlátás hiányában viszont a tárgyi tudás csak értelmetlen magolás lenne, ami itt nem cél, annak ellenére, hogy a tudás megléte alapfeltétel az eredményes munkához.

Hetedik osztályos "kiskamaszok" vagytok. Az általános iskolában olyan környezetben vagytok, ahol alapvetően tárgyi tudást (szabályok, tények, fogalmak, idegen szavak) igyekeznek a fejetekbe tölteni - ti pedig életkorotok és vérmérsékletetek szintjén lázadoztok ez ellen, hogy "majd ti azt jobban tudjátok", meg "úgysem kell"... Nos, itt fel van festve a pálya: mutasd meg, hogy jobban tudod! És ha szeretnél programozással foglalkozni, akkor igenis kell! ... és lehet ismerkedni az "én ehhez tök hülye vagyok" érzéssel is, amit kezelni lehet és kell, mert ha programozók lesztek, együtt kell élnetek vele: hibákat kell elkövetni, kijavítani és tanulni belőlük.

Tudom, hogy ez elég szokatlan megközelítés, hirtelen sok elvárásnak tűnik. Én azonban emlékszem arra, hogy ilyen koromban, egyetlen könyv segítségével már programoztam, és pont erre a segítségre, hozzáállásra lett volna szükségem - én pedig mást nem tudok adni. Majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Privát sarok

Mai beszólásom itt: hazaeshaladas.blog.hu - "Privát sarok"

2012.03.19. 12:48:25

Egyet nem értek. Miért tesznek fel önmagukat intelligensnek tartó emberek értelmetlen kérdéseket? ... beleértve ezt a kérdést is... :-)

Nem nyilvánvaló, hogy egy monetáris alapon működő rendszer minden szereplőjét a pénzszerzés motiválja?
Nem nyilvánvaló, hogy ebbe a törvényhozó hatalom (és az őket álcaként használó üzleti elit) is beletartozik?
Nem nyilvánvaló, hogy jelenleg a politikai elit a hatalom megtartását (a megfelelő számú szavazat megszerzését) szintén MEGVÁSÁROLHATÓNAK (központosított média, PR intézkedések) és nem KIÉRDEMELHETŐNEK tekinti?
Nem nyilvánvaló, hogy a törvényeken keresztül megvalósuló önkorlátozás értelmetlen, abszurd elvárás?

De, szerintem nyilvánvaló.

Ahogy az is, hogy ezek a kérdések messze túlmutatnak egy "politikai gondolkozó" kényelmi zónáján. Ezért választunk "kényelmesebb", a rendszer keretein belül maradó, bár így sajnálatos módon értelmetlen kérdéseket, és a körülöttük való, szükségképpen eredménytelen keringőzést. Bocs...

Az erő három titka

1. Az erő akkor egészséges, amikor nem látható. A Nap ereje szétterül az élővilágban, amely emberi mércével rettentően rosszul bánik vele: minél több élőlényt igyekszik fenntartani vele, szintjein a lehető leglassabban "csorog át" a fény - pont ellentétes a pénzvilág fogalmaival, amely az erő koncentrációját, "nagy tervekbe" történő beforgatását tekinti elsődlegesnek.
   A legnagyobb terv viszont maga az élet, egy egész közösség (családok, társadalmak, ökoszisztémák) minden tagjának békés, élhető és életre érdemes együtt-létezése. Minden "látható nagy terv" elsődleges mércéje az kell(ene) legyen, hogy az élet tervéhez helyesen járul-e hozzá.
2. A látható erő csak átmeneti változásra használható. A gepárd összes izmát megfeszítve rohan és csap le zsákmányára - de belepusztulna, ha folyamatosan rohannia kellene. A hajsza minden erejét elviszi, a győzelem után hosszú pihenés következik, amikor erejét visszanyeri.
   Mi olyan rendszert építünk, amely a létezéséhez, fenntartásához óriási, és egyre növekvő mennyiségű látható erőt igényel. Például megteremtettük az egyéni közlekedés ideáját, amely a lehető legkevésbé hatékony módja az utazásnak: egy főre és kilométerre jutó egyszeri költség: autók tömegének előállítása; fenntartási szükségletek: javítás, úthálózat, balesetek, és az az idő, amit számtalan ember autóvezetéssel eltölt; erőforrás felhasználás: üzemanyag mennyiség... Ez a lehető legrosszabb módszer, amely minden erőt elszív a közösségi közlekedéstől, amely így már nem képes alternatívát jelenteni: egyszerűen nem lehet vele  célba érni időben, nyugodtan, kényelmesen. Vehetünk bármi mást is példaként: élelem előállítás, ruházkodás, egészségügy, ... mindenhol az "új, nagyobb, gyorsabb" a cél, az új igények megteremtése, nem a valós szükségletek kielégítése. Egyetlen őrült és végtelen rohanás, a "zsákmány" megszerzése utáni pihenés lehetősége nélkül.
3. Valójában amit teszünk, helyes. Mindazon rettenetes pazarlás, amelyet ma végrehajtunk, ásványi, természeti és emberi, társadalmi tartalékaink végletes kimerítése pontosan olyan, mint a gepárd vágtája, a "zsákmány" pedig egy új, ma elképzelhetetlennek tűnő emberi civilizáció megteremtése. Hihetetlen eredményeket értünk el "mellékesen"...
   Ma technikailag minden egyes élő emberi lény egyetlen információs rendszer részévé válhat, amely közvetlenül és valós időben köthetné őt össze bármely élő embertársával, eseményével ugyanúgy, mint ahogy elérhetővé teszi számára történelmünk, művészetünk, irodalmunk, tudományunk minden egyes eredményét helytől és időtől függetlenül. Pár évtized alatt "exportáltuk" iparunkat, majd tudományunkat is a "fejlett Nyugattól Napkeletre", bár tény, hogy ezt az átalakulást jelenleg mindkét fél megszenvedi, a "nyugat" az összeomló társadalmi rendszerei révén (mert az élőmunkáért cserébe minden erőforrása kelet felé folyik el), a "kelet" pedig a létrejövő társadalmi feszültségek és a környezetpusztítás formájában. Az eredmény ettől függetlenül óriási. 

Kérdés ma még, hogy képesek vagyunk-e meglátni az ebben rejlő valós lehetőséget, és megszerezni a küzdelem díját, egy gyökeresen új világot. 

Ha nem, akkor elpusztulunk, mint globális emberi civilizáció, erőforrás-tartalékaink kimerülnek, szervező (pénzügyi-politikai) rendszereink összeomlanak a felhalmozott feszültségtől, a társadalom fenntartásába (közrend, egészségügy, oktatás, idős ellátás, ...) visszaforgatható erő drámai mértékben csökken. Ezzel a jelen generáció közösségi szemlélete és a következő generáció erkölcsi minősége a mélybe zuhan abban a pillanatban, amikor a létszükségletek (ivóvíz, élelem) meredeken megugró energiaigénye egyre nehezebben kielégíthetővé válik. Figyelem: ez nem a jövő, hanem a jelenben, kis odafigyeléssel általunk is megfigyelhető kezdet, más (kevésbé szerencsés) országokban, társadalmi rétegekben már (néha szó szerint) véres valóság. Igen, mindig lesznek egyéni túlélési technikák - de az emberiség, a globális emberi faj szervezettsége megszűnik, és a felépítéséhez szükséges, évezredek, évmilliók alatt kialakult ásványi, ökológiai tartalékok hiányában a bukás felmérhetetlen hosszúságú időszakot jelent.

Ha igen, akkor képesek leszünk "megpihenni" a vágta végén. Felismerni, hogy milyen csodákat teremtettünk, és hogy ezek a csodák képesek létszükségleteinket (igaz, a mainál sokkal több helyi, fizikai munkavégzés mellett) fenntartani úgy, hogy életminőségünk nem hogy csorbát nem szenved, de egy ember számára sokkal élhetőbb, kielégítőbb, boldogabb világot teremthetünk, és ezeket az értékeket mi magunk is megtapasztalhatjuk. A félelmetes mértékű, megszokott, és így mai szemünkkel láthatatlan pazarlás, amely a mai őrült rohanásunk okozója, ugyanolyan civilizációs tartaléknak tekinthető, mint a természet ökológiai és ásványi lelőhelyei. Csak például: 1: ebben a pillanatban annyi autónk van, amelyek racionális használata a személyszállításban (a tökéletesen működő csomagküldő szolgáltatások mintájára használva egyéni és közösségi közlekedési eszközeinket) évszázadokra előre fedezi az igényeket (ha lehetséges lenne). Vagyis: az autók előállítását ebben a pillanatban abba lehetne hagyni. 2: utazásaink és szállításunk túlnyomó többsége felesleges, helyi erőforrásokkal megteremthető dolgokat szállítunk, figyelmen kívül hagyva ezek energia és járulékos költségeit (járműigény, úthálózat romlása, balesetek, egészségügyi és ökológiai károk - idegen fajok behurcolása mindenhová). 3: egészségünket folyamatosan romboljuk (tartósított és számtalan módon "kezelt" élelmiszerek, szennyezett levegő, állandó stressz), mozgás helyett nézzük, ahogy mások mozognak; a nagy élőmunka igényű, viszont az egészséget, munkaképességet garantáló folyamatos szűrés és felügyelet helyett leépítjük és minimális idejű "hatékony" katasztrófaelhárító rendszerré - betegségüggyé tesszük az egészségügyet. A sor végtelen hosszan folytatható, oktatás, környezet-szemlélet, utazás, kereskedelem, szórakozás ...

Hatalmas tartalékaink vannak, amiket a rendszer elrejt előlünk azzal a kérdéssel, hogy "akkor miből fog megélni az a sok ember, akik most (ha igazad van), hülyeséget csinálnak?". Ez a kérdés azonban alapvetően téves, olyan mint azon aggódni, hogy a gyerek, aki maga alatt fűrészeli a fa ágát, még megfázik, tüdőgyulladást kap és meghal, ha abbahagyja a "munkát". Persze, fel kell majd öltöznie, de most bármelyik pillanatban lezuhan, ha azonnal nem hagyja abba... és bőven lesz mit dolgoznia azon, hogy a mostanáig okozott kárt kezelje. Mert helyrehozni, visszaállítani természetesen már nem lehet - de megmenteni, megfelelő hozzáállással, hitem szerint ma még lehet. Egy év múlva már nem biztos. Az ág már most is hallhatóan recseg, és nem tudhatjuk, melyik az utolsó...

A jövő, érdeklődés hiányában elmarad

Ma hajnalban arra ébredtem álmomból, hogy az ország "vezető politikusaival" kellett volna vitatkoznom... (Bizonyára azért kerül elő ez álmomban, mert azért foglalkoztat, hogy miért vagyok ennyire "hallhatatlan")

Érdekes dolgot mondtam álmomban, mégpedig ezt: ugyan miért kellene nekem bármilyen politikussal, aktivistával, akárkivel beszélgetnem? Modern demokráciában élünk (mekkora ordító önbecsapás mindkét szó...), így a vitapartner természetesen nem fog igazat, pontosabban őszintén és hosszú távon felelősséggel képviselt saját véleményt mondani: azt fogja mondani, amitől az adott pillanatban nagyobb tömeg bólogatását reméli. Ugyanis a jövő kizárólag ezen, az adott pillanatban lemért bólogatási arányon múlik. Minden pillanatban.

Vagyis politikusunk hiába hiszi azt, hogy majd holnap már őszinte lehet, akkor is a szavazatarányokon kell majd gondolkodnia. Így aztán vagy feladja az önálló gondolkodást, és beáll a megélhetésért folyamatosan ködösítő, "áruló írástudók" sorába (igaz-e, Giró-Szász András?), vagy nem is foglalkozik azzal, mennyire üti egymást a tegnapi és mai vélemény (Szijjártó Péter?), vagy egyszerűen érthetetlen, hogy miért kell őt hallgatnia bárkinek is (Selmeczi Gabriella is biztos jó valamiben, ha beszélnie nem is kéne).

Miért a szóvivőket pécéztem ki? Mert ők, hasonlóan az ellenzéki ("szabad") politikusokhoz, nincsenek két tűz között. Ezzel szemben a mindenkori kormánypártnak mindez csak színjáték, valójában az egymással a háttérben állandóan hadakozó pénzügyi-gazdasági erők követeléseinek kell első sorban megfelelniük, és minden, amit mondanak, csupán csomagolás a bólogató tömeg számára. Gyapot csokoládébatyuban (Joseph Heller: A 22-es csapdája, 24. Milo)... ezt mindenképpen olvasd el, ha pontosan tudni akarod, mi történik ma az országban!

Persze elhiszem, hogy a Fidesz jól kitalálta, hogy mit csinálna, ha végre hagynák - csak sajnos szűklátókörűségük és öntömjénezésük lehetetlenné tette számukra annak belátását, hogy ellenfelük is pont ezt csinálná: hős szeretne lenni, meg országmentő, meg minden, ha lehetne. De nem lehet. Rabolt pénzből, törvényesített teljhatalommal, amit csupán a (náluk bizonyítottan működésképtelen) jó ízlés és önkontroll korlátozhatna, lehet szép statisztikát hazudni, és (ma még) bólogatást kicsikarni a "tömegből" - pontosabban abból a maradékból, akik még egyáltalán odafigyelnek, míg a külső szakértők undorral húzzák a szájukat. Persze elveszik a tömegtől elrabolt utolsó tartalékokat, lásd: nyugdíjpénztár, előtörlesztés a nem látható megtakarításokból, nekik nem fáj annyira az utána következő "gonosz nyugat" meg "pénzügyi háttérhatalom" hepciáskodás. Nekünk fáj. És pont azok hergelnek minket, akik kiárusítottak bennünket a "gonoszoknak" ahelyett, hogy értelmesen beszéltek volna velünk.

Most pedig mindazt, amit eddig mondtam, tegyük egy nagy zárójelbe, mert csak bevezetés: ezt még talán lenne kedve egy érzékelhető százaléknak felfogni, aggyal utánagondolni, komoly vita tárgyává tenni. Sajnos azonban mindez teljesen érdektelen, felszíni jelenség csupán, és az a jövő, amelyhez köze van, csupán elméletben, egy általunk létrehozott mesevilágban létezik. Ezt most tessék újra elolvasni és megérteni.

Ez az egész politikás, gazdaságos rizsa csupán humbug, nulla, semmi. 

A jövőt úgy hívják, hogy működő ökológiai rendszerek, egészséges emberi társadalom és egyéni gondolkodás. Úgy hívják, hogy valós értékek és célok - és semmi, ismétlem: semmi köze nincs a nyugdíjhoz, titkos svájci bankszámlához, offshore cégekhez vagy a miniszterelnöki pozícióhoz. Köze van viszont a rendelkezésre álló, elégedett és képzett földművesek, iparosok, ápolószemélyzet, tanárok, kutatók, ... számához - és néhány, ismétlem: néhány olyan emberhez, akikre a közösségek együttműködésének megszervezéséhez szükség van a 21. században elérhető (és helyesen használt) informatikai rendszerek mellett.

Sajnos, a valódi jövő túl egyértelmű elvárásokat támaszt, kíméletlen ítéletet mond hétköznapi dolgainkról. Azt mondja, hogy ordítóan kevés az az ember, különösen fiatal, aki hajlandó megfogni a munka végét egó-, és karrierépítés, élményvadászat helyett. Azt mondja, hogy vizuális táblák, húsz év után újra távirányított igazgatók és egyen-tanterv helyett elsősorban példaképként működő tanárokra és intézményekre lenne szükség ott, ahol az életet: az élelmet megtermeljük. Azt mondja, hogy a mai ostoba irányítási rendszer vízfejének lakói a politikusoktól a celebekig totálisan értéktelen csürhe, akik semmi hasznára nincsenek azoknak, akik munkáján élősködnek. Azt mondja, hogy a vezetőkkel szemben támasztott legfontosabb elvárások: a megértés, kommunikáció képessége, felelősségvállalás, mediátori hozzáállás - amit ma sehol nem láthatunk.
Azt mondja, hogy mindnyájunknak alaposan végig kell gondolni, mit engedhetünk meg magunknak és mit nem. Például attól, hogy azt az olajat, amiből a gyerekeink szeretnének műanyagot csinálni, ma már nem látható korom, hanem a katalizátorokon átpasszírozható nanorészecskék formájában okádjuk a környezetbe, amelyek tényleg nem rakódnak le a tüdőben, mert átcsúsznak a sejtfalakon is - nos, attól még nem lettünk fejlettebbek, csak a szoba sarka helyett az éléskamrába söpörtük a trágyát.
A sor végtelen...

Miért írom le mindezt? Nos, ezt még kevésbé fogod szeretni... (és emiatt totálisan érdektelenek a százalékok: sokkal kellemesebbek a jelszavak és a könnyen érthető marketing hazugságok, mint az én szavaim. Soha nem leszek egy súlycsoportban semmilyen mesélővel.)

Mindnyájan rendelkezünk homályos, beszélgetések során, vetélkedőkben villogtatható történelmi tudással - viszont valószínűleg te sem rendelkezel történelmi érzékkel. Érzed például azt, hogy a teljes történelmünk milyen hihetetlenül rövidke, pár ezer év - mondjuk annak tükrében, hogy a pár száz év alatt elégetett kőszén és olaj kialakulásához évmilliók, általunk előállított nukleáris hulladék "megszelídüléséhez" akár negyedmillió év is szükséges lehet (plutónium)? Érzed azt, hogy minden konfliktusnak két oldala van, de mindig csak az egyiket olvashatod a könyvekben, a másik oldal igazsága mindig hazugsággá válik - ami azt jelenti, hogy mások számára éppen te vagy a "hazugok" oldalán?

És ami a fő: érzed-e azt, hogy az egész történelem milyen nevetségesen kis létszámú embercsoport megőrzött tevékenysége, akik hatást gyakoroltak egymásra, illetve a "láthatatlan tömeg" életére? Azok az emberek (lényegtelen, hogy "jó" vagy "rossz" módon), de általában kiemelkedően tehetségesek voltak - vagy ilyen emberek irányították őket a háttérből. A mintaalkotáshoz szükséges mélységű, precíz, önkritikus gondolkodás soha nem volt tömegsport!

A láthatatlan, történelemkönyvekben csak statisztika formájában említett tömeg életét pedig alapvetően meghatározta a hagyomány. Ez vezérelte a mezőgazdaságot, a vadászatot, a társas és közösségi kapcsolatokat, a gyermeknevelést, ... Mindent. Ismeretlen és feltáratlan időtávokra nyúlt vissza, megkérdőjelezhetetlen törvényként vette át a benne élő ember, és ez megkötötte a "híresek" kezét is: a tömeg megfelelő katonai erővel kézben tartható, akár elpusztítható volt (és idővel valahogy mindig "újranőtt"), de a hagyománnyal ellenkező módon irányítani nem lehetett.

Ma mindez gyökeresen megváltozott. Nincsenek kikerülhetetlen hagyományaink, amelyek minket a saját közvetlen életterünkhöz kötnének, annak fenntartható módon történő felhasználását kötelezővé tennék - éppen ellenkezőleg: a hagyomány helyét átvette a pénz alapú gondolkodás, helyi tudásunk nulla, és inkább arról szól, hogyan alakíthatnánk át hatalmas eszközeink segítségével mindent, ami körülöttünk van.
Nincsenek kiemelkedő képességű vezetőink, az állandóan acsargó, önmagáról kizárólag illúziók alapján gondolkodó emberek tömegéből az ennek meglovaglására leginkább alkalmas színészeket és hőbörgőket emeljük ki, akik a tükörnek és nekünk játszanak csupán állandóan változó személyiségeket.

Valójában ezzel ültetik el bennünk a legveszélyesebb mérget, amely szó szerint halálos a bolygó emberi civilizációja számára: a tehetetlenség tudatát. Ez apátiát, felelőtlenséget és ordító szűklátókörűséget eredményez egy olyan világban, amely valóban az információ eddig elképzelhetetlen bőségét teríti elénk. Pont ez a bajunk vele.
Nézzük a kulcskérdéseket.

Képességek hiánya
Attól, hogy bármilyen fórumon véleményt tudsz mondani, sőt számtalan alkalommal elismételni, még nem biztos, hogy érdemes egyáltalán megszólalnod. Még akkor sem, ha te magad, vagy a haverok közössége ezt a véleményt "legalább olyan jónak" tartja, mint az aktuális vezetők hőzöngését. Egyik kutya, másik eb; a te ugatásod némiképp legitimálja az ő ugatásukat, hiszen ugyanolyan jogosan mondják rólad, hogy nem értesz hozzá, mint te róluk.
A google találati listája, a Wikipédia közösségi okossága nem a lényeg, csak a középszer tudás-illúziója, míg a problémák valódi megértéséhez, a helyes kérdések feltevéséhez továbbra is elengedhetetlen a sok évtizedes elmélyült gondolkodás, munka és élettapasztalat - és akkor még nem beszéltünk a megoldásokról, vagy a hozzá vezető tevékenység menet közbeni elemzéséről, értékeléséről, módosításáról.

Képesség megteremthetősége
Igen, szembe kell nézned azzal, hogy nem vagy képes ura lenni minden, a rendelkezésedre álló információnak. Hiába olvasol el minden rendelkezésre álló okos véleményt, hiába meggyőző az egyik oldal és tűnik totális hülyeségnek a másik, tévedhetsz. Tanulj meg hallgatni, és jobban odafigyelni a tiédtől eltérő, mint az azzal egyező véleményre, egyszerűen azért, mert az idegentől több újdonságot hallhatsz. Tanuld meg feltenni a számodra fontos kérdéseket (valóban a megismerés, és nem burkolt kioktatás céljából), és indulatok nélkül, felelősséged és a hibázás lehetőségének tudatában leadni az egyetlen általad befolyásolható szavazatot: a sajátodat, a legjobbnak tartott változat mellett.
És igen, lehetsz ura egy területnek, ha sok-sok évet áldozol az életedből arra, hogy azon a területen mindig a legjobb tudásod szerint dolgozz, tanulj, kutass. Lehetsz asztalos, programozó vagy földműves, mindegy. Itt számítani fog a véleményed, itt mások kérdezhetnek tőled - bár ha jól csinálod, mindig újat fogsz tanulni te is, csak más szinten, mint azok, akik a véleményedet értékelni próbálják.

Egy idegen megkérdezett három kőfaragót, mit csinál.
Az első felelt: "Követ faragok, ezzel keresem a kenyeremet".
A második ezt válaszolta: "Egy épület sarkához faragom a követ".
A harmadik kőfaragó egészen más választ adott: "Katedrálist építek".

Ugyanolyan ez, mint a sebészet. Mindnyájan tanultunk valamennyi biológiát, láttunk kórházat és kórházas sorozatokat, szikét is vehetünk a megfelelő boltban. Ennek ellenére nem állunk neki megműteni a gyerekünket, hanem kórházba visszük. Az általános tudás nem arra való, hogy mi magunk felhasználjuk, hanem arra, hogy pontosan felismerjük: mi az a helyzet, amit meg tudunk oldani, és mi az, amiben szakértő segítségre van szükségünk.
Ma egy haldokló világot (országot, egészségügyet, ...) állunk körül, kézfeltartással választunk sebészeket magunk közül, akik rettenetes mészárlást végeznek, közben ránk hivatkoznak, hogy mi ezt akarjuk.
Nem, mi nem ezt akarjuk, hanem azt, hogy érdemi gyógyító tevékenység folyhasson - és ehhez igenis hozzá tudunk járulni! Először is azzal, hogy abbahagyjuk az ordítozást, akkor rögtön feltűnik a ripacsok hamissága. Nekünk nem véleményt kell mondani, hanem objektív kérdéseket feltenni, és azok megválaszolására kényszeríteni azokat, akiknek szike van a kezében. És igen, elvenni bárkitől, ha kárt okoz vele. Teljességgel másodlagos szempont, hogy önérdekből vagy tudatlanságból árt, a büntetősdi is lényegtelen - több kárt nem szabad okozni! Ezt bosszantóan könnyű elkenni jogi meg pénzügyi csavarokkal, viszont képesek vagyunk a legjobb tudásunknak megfelelő tiszta helyzetet teremteni, ha a kézzelfogható tényekről beszélünk és közös megoldást keresünk. Ezt bármelyik pillanatban elkezdheted!

Motiváció hiánya
Súlyos önbecsapás abból kiindulni, hogy minket érdekel a jövő. Valójában mindannyian pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy a jövő az az idő, amikor mi betegek, öregek leszünk, amikor meghalunk, és amikor már nem is lesz senki, aki emlékezne ránk. Ez az oka annak, hogy ilyen őrült módon igyekszünk élményeket és saját tulajdonokat szerezni, tartalékokat gyűjteni a szükségképpen bekövetkező "rossz időre", ezért riasztanak minket a végleges döntések, kötöttségek, szoros érzelmi viszonyok, és ezért akarunk minden ostoba módon nyomot hagyni magunk után.
Utáljuk a jövőt, mert akkor rossz lesz nekünk, "racionálisan szemlélve" semmi közünk hozzá, ezért akarjuk "elfogyasztani" mindazt, amire csak rátehetjük a kezünket. És ez nem valami új keletű rosszaságunk következménye, a történelem tanúsága szerint aki csak megtehette, rendkívül kevés (azóta szentté avatott) kivétellel pontosan ugyanígy járt el! Az egyetlen probléma, hogy a "tömeg" mindeddig nem volt képes oly mértékben életellenes minták szerint élni, hogy az képes lett volna súlyosan befolyásolni az élőhelyét.
Ma ez sajnos a teljes bolygóra nézve helytálló, és igen gyorsan megváltoztatásra szoruló tény.

Motiváció megteremthetősége
Abban a pillanatban, amikor képesek vagyunk tudatosan elfogadni az élet alapszabályait, az öregedést és a halált, a motivációk megfordulnak. Elemi érdekemmé válik az, hogy módom legyen az akkor számomra lehetséges mértékig "jól" élnem, amit csak az utódaim tudnak lehetővé tenni akkor, ha nekik nem a saját életben maradásuk lesz az egyetlen elfoglaltságuk. Erre sokkal nagyobb esélyt nyújt a régi hagyományokon alapuló természetközeli, minimális energiaforgalmú, túlnyomó részben kis körfolyamatokon alapuló élet-rend-szer, mint a mai óriási méretű és erőforrás igényű, bányától kukáig tartó "egyutas" gazdaság, vagy valami "techno-varázslat", ami kifogyhatatlan (gonoszok által eltitkolt) energiaforrásokra, talaj nélküli élelemtermelésre és hasonlókra épül.
Igen, mindannyian elveszítjük szeretteink egy részét, majd meghalunk - viszont ha már ez a játékhoz hozzá tartozik, inkább egy szép kertben szeretnénk megöregedni, és egy hasznos, kerek élet végén meghalni - nem egy lakhatatlanná tett bolygón rettenetes áldozatok mellett felépített űrállomáson (ha egyáltalán sikerül létrehozni).


Ideje, hogy összekapjuk magunkat, mert a cím, amivel ma reggel ébredtem, szójátéknak tűnhet, de szó szerint igaz. A bolygó és az élővilág sokkal rosszabbakat is túlélt már minálunk, de megfelelő szintű érdeklődés hiányában az emberi civilizáció jövője elmarad.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében ordító közöny ül!

Egy fővel több - egy álommal kevesebb

Véget ért a Milla Alternatív Elnökválasztási ("Álomfő") kampánya. A végső szavazás után Bartos Cs. István Möster / Moslékfőző, és DopeMan celeb-gengszta-filozófus-apuka közül a Milla az utóbbit választotta... A végéről lemaradtam, mert Molnár Lajos levonulásakor én is kikapcsoltam a közvetítést, de a szavazatok aránya most is meggyőző Bartos-fölényt mutat...
De nem is ez az érdekes. Mivel igen komoly energiát fektettem ebbe a játékba, erős motivációt érzek arra, hogy azok számára, akik a szemükkel nem csak nézni, hanem látni is szeretnének, megmutassam, hogy én mit látok benne.

A Millát először amiatt kritizáltam, hogy teljesen célját tévesztett ez az egész nekibuzdulás. Társadalmi szempontból nem "játék" az, ami ma Magyarországon folyik: itt a demokráciát és a médiát sikeresen megerőszakolta egy szociopata, hatalommániás csoport (amelynek színre lépése egyébként a szabályokból és a helyzetből következő törvényszerűség, semmi nemzeti vagy egyéni specialitás nincs benne).
Óriási jelentőségű lehetett volna egész egyszerűen értelmes, felelősségteljes társalgással "elszívni a levegőt" a mai "politikai elit" elől. Komolyan megvitatni, hogy ma ki, és miért(!) lenne alkalmas a Magyar (Köztársaság) elnöki pozíciójának betöltésére, megkeresni őket, teret adni nekik.
(Szerk: oké, ezt nem csak a Millánál próbálgattam, hanem például a Varanus blogon, illetve több helyen házaltam figyelem-koldusként egy provokatív elmélettel - hiába.)
Figyeljük a dátumokat... Ha a plágium-ügy kirobbanása idején lett volna mondjuk öt olyan valódi magyar államférfi, akik között akár csak pár napja érdemi párbeszéd folyt volna az ország jelenéről és jövőjéről, ha lett volna összehasonlítási alap, hogy kik is lehetnének elnökök... HA...

Aztán elfogadtam a játékszabályokat, és sajnos sikerült demonstrálni a Milla fórumain azt, hogy a megszólítani remélt "felelős polgárokat", ha egyáltalán léteznek ilyenek megfelelő számban, nem lehet elérni. Ennek egyik egyértelmű jele volt a hozzászólásokból áradó olvasási-, értelmezési- és vitaképtelenség.
A "meddő fikázás" vádját kivédendő, beküldtem a saját "elnöki kiáltványomat", amelyben a fenti problémámat fogalmaztam meg, a kritizált "tömeg" fülei számára talán kissé provokatívan (magamat is megleptem vele). Azt pedig biztosan nehéz elhinni a mai agymosoda közepette, hogy minden szavát halál komolyan mondtam, képes vagyok érvekkel alátámasztani, megvitatni bárkivel (aki a felsorolt képességek meglétét hajlandó bizonyítani is... :-) )
Persze a kispad végére kerültem, és a történet végét látva valóban nem lett volna érdemes azért megszervezni egy pesti utazást, hogy élőben lássam a feltételezéseim (minden erőfeszítésem ellenére történő) valóra válását.

De lássuk végre, mi is történt valójában!

Ehhez először azt lenne ideje megérteni, hogy nem az számít, ami a képernyőn történik. Az egy pár szereplős bábszínház - jelentkezők voltunk ötvenen, a szervezők mondjuk ugyanennyien, összesen száz ember. Bakfitty. A lényeg a nézők, és (sokkal kisebb számban) a hangjukat hallató "értékelők" oldala: hány nézője lesz egy ilyen bulinak, hányat sikerül értékelésre biztatni, és kik lesznek végül azok.

Megérteni azt, hogy a demokrácia nem azt jelenti, hogy az lesz, amit én akarok. Még akkor sem, ha ezerszer, gondolkodás nélkül ismétlem meg ugyanazokat a gondolatokat, amiket számomra szimpatikus (vagyis ugyanazokra haragvó) emberektől vettem át gondolkodás nélkül.
Egy szavazatom van, amit viszont felelősen adhatok a számomra leginkább meggyőző jelöltre, miután végiggondoltam a többiek nyilatkozatait, érveit, és érdemben megvitattam a kérdéses vagy bennem megütközést keltő részeket. Ha ennél többet akarok, akkor beállhatok a jelöltek sorába, kifejthetem a nézeteimet, keresve a hasonló gondolkodású társakat és elfogadva a másként gondolkodók kritikáját
Erről a lehetőségről mond le a túlnyomó többség, hangzatos jelszavak és kifogások közepette (ezek egyértelműen személyes vagy politikai vádak minden érdemi alátámasztás nélkül). Így tűnik el a süllyesztőben minden érdemi tartalom, amit igen, bizonyos egyéni erőfeszítés (lásd: gondolkodás, vita, felelősségvállalás) árán lehetne csak felemelni. Legyinteni és nyafogni könnyebb.

Mi maradt? Egy "szociális szempontból kihívásokkal küzdő" internetes mém és egy közhelyágyú celeb küzdelme, mert ők rendelkeztek a szükséges (tragikusan csekély) méretű "mobilizálható támogató gárdával". A mostani szavazásnál talán nem véletlen, hogy nincs kint a szavazatok száma, az első fordulóban összesen 6093 darab szavazat érkezett be... Tükör, az Isten áldjon meg benneteket, kedves honfitársaim! Ugyan mennyiben különbözik ez az eredmény a valósnak nevezett magyar politikai élettől?

Időzzünk el egy pillanatra a szavazás szerintem egyértelmű győztese, Bartos István Möster és "támogatói" mellett.
A szavazás lezárultával a demokrácia és szólásszabadság elárulásáról hőbörögnek a Milla felületein mindazok... akik számára a vezetői képesség egyértelmű bizonyítékát a faféreg élő közvetítésben történő elfogyasztása jelenti! Hát kedveseim, jelentem, nektek tényleg nem való a demokrácia, a szólás szabadságát pedig értelmezzétek a kocsmában pultot támasztva, a foci és szappanopera témában. A többire ráérünk akkor, amikor komolyan veszitek a dolgot, és nem csak a "pörformanszot" látjátok, hanem azt, hogy ezen múlik az életünk és a jövőnk.
A Möster... nem ismerem, amit láttam belőle, riasztó, visszataszító jelenség minden kétség nélkül. Viszont ugyanakkor valószínűleg kiemelkedően intelligens, és tiszteletre méltó módon őszinte lázadó, pontosan látja jelen gondolkodásunk, életfelfogásunk fenntarthatatlanságát, abszurd mivoltát, és reménytelenségében a tagadásnak ezt az önpusztító formáját választotta. Ő amikor Diogenészt vagy más filozófusokat emleget, akkor elolvasta a műveiket, és a maga nyilván egyéni módján alaposan végiggondolta, értelmezte azokat, összevetette a mai társadalom rétegeivel és gondolkodásával. Mindennapi nyomorának fenntartásához viszont kénytelen azokra támaszkodni, akik őt "MÖSTER, MÖSTER" üvöltéssel biztatják a "pörformansz" folytatására, akik vizsgák előtt Wikipédiáról és mások jegyzeteiből kaparják össze a "véleményüket", amivel aztán röhögve menőznek a kocsmában, ha átcsúsztak. 
A "Möster" szerintem őket hülyézi le, nekik próbálja megmutatni, mennyire értéktelen szemét az, ami a fejükben és az életükben burjánzik - ők pedig perverz örömüket lelik abban, hogy olyasvalaki nevezi őket hülyének, akit ők maguk őrültnek tekintenek. Könnyebb így, mint szembenézni azzal, hogy ennek a (talán tényleg kicsit) őrültnek valójában szó szerint igaza van.

A Milla súlyos hibát követett el azzal, hogy végül nem fogadta el a "nép szavát", és nem engedte egyértelműen "meghekkelni" a saját műsorát a "Möster-fanok" által. Még szerencse, hogy a modern demokráciában nincs lehetőség ilyen svédcsavarra, és a saját Bartosaink valóban vezethetik az országot - kár, hogy erre nem volt bátorsága a Millának egyértelmű bizonyítékot szolgáltatni...

Van továbbá egy titkos reményem (de ez már tényleg a szokásos utópia-határ feszegetése).
Szerintem Bartos az utolsó pillanatig arra várt, hogy egyszer végre valaki a kezére csap és kikíséri a színpadról. A "pörformansz", amit láttam belőle, egyáltalán nem arról szólt, hogy nyerni akar, csak a jelenlétével és hozzászólásaival demonstrálni a szavait hujjogatással követők idiotizmusa ellen. Kinéztem volna belőle, hogy ő cserébe "meghekkeli" a gárdáját, és lemond egy valóban értékes jelölt javára, aki mellett lát esélyt saját öngyilkos lázadásának beszüntetésére.

Hát ezt nem láthatjuk már, mert DopeMan viszont őszintén pont annyi, amennyit mutat magából, és elhiszi, hogy a rap számokban elkiabálható "korszakalkotó" gondolatai társadalmi szinten is képviselnek bármilyen értéket. Magánvélemény: ez sajnos nulla. (Bocs, Dope - egyébként jó fej vagy, és tőlem idegen stílusa ellenére tisztelem a szókimondásodat.)

Most pedig következzen az, amiért ezt az egész hosszú szöveget begépeltem ide. A Milla kampányában ugyanis jelentkezett néhány olyan ember, akikkel akár ebben a szükségképpen rövid és egyoldalú módon, de érdemes volt találkoznom, akik az én talán kifordított gondolkodásom szerint őszintén beszélnek, felelősséget vállalnak, valódi értékeket képviselnek, és tesznek is értük. Hitem szerinte nem kellene sokkal több ilyen ember, csak sokkal jobban kellene figyelnünk rájuk. Lajos, András, Koppány és Péter, megtiszteltetés volt veletek egy asztalnál játszani.

(Aki eddig hajlandó volt elolvasni ezt a bejegyzést, szánja rá még azt a szűk félórát, hogy ezeket a videókat megnézi. Szerintem érdemes.)