Kedves Gábor,
én azt hiszem, túl kemény fejű vagyok ahhoz, hogy egyértelműen és pont "katolikusnak" mondjam magam. Mindenek felett hiszek Istenben (és tudom, hány év kellett nekem ahhoz, hogy ezt a mondatot képes legyek leírni, tehát ismerem az értékét is). Az én hitem viszont azt súgja: Isten nem jön be a gyerekszobánkba rendet tenni. Ő az, aki talentumokat ad nekünk, és ránk, tehetségünkre, bölcsességünkre, érzékenységünkre bízza, hogy mihez kezdünk velük.
Ma a legtöbben elássuk talentumainkat, és lehajtott fejjel szolgáljuk Mammont - néha irigyeljük azokat, akik lehetőségeiket sajátjukként szórják szét és ostobaságukat fürdetik benne. Azokat pedig, akik megpróbálják használni, elsodorja az ár, szerintem azért, mert az ostoba "pillanat-urakkal" kezdenek harcolni, majd törvényszerűen maguk is azzá válnak. ...Én talán nem vagyok a "nemzetközi nagytőke kiszolgálója", amikor fizetem az OTP kölcsön részleteit, mert otthont teremtettünk a gyermekeinknek? Amikor nagy terveim megvalósítása helyett egy multi "udvarát söprögetem", hogy fizetni tudjak?
Hinni akarom, hogy életem minden történése előre vitt azon az úton, amelyen hasznossá válhatok. Hinni akarom, hogy mindaz a gondolat és terv, ami mindig bennem van, azért van itt, hogy a megfelelő pillanatban képes legyek megvalósítani őket. És általában azt is hiszem, hogy engedelmeskednem kell annak a hangnak, ami most azt mondja bennem: keress másokat, akik hasonlóan látják a világot, mert egyedül nem tudsz megváltoztatni semmit (rosszabb napjaimon úgy gondolom, azért keresgélek, mert megingott a hitem önmagamban).
Talán jobban járnék, ha az Ön (vagy az ajánlott írók) műveiből ismertem volna meg a jelen helyzetet, akkor onnan meríthetnék reményt is. Nekem azonban egy programozó elemző, rendszerező, folyamatokat áttekintő szeme jutott (nem muszáj értenem minden részletet, de fel kell tudnom tenni azokat a kérdéseket, amik csak pár hónap múlva jutnának mások eszébe) - és ez azt mondja: egyedül bennünk, egyes emberekben van az OK, ami miatt sajnos jelenleg ez a világ "a lehetséges világok legjobbika" - ugyanígy bennünk van a lehetőség, és miénk a felelősség, hogy megváltozzunk, és ezáltal talán mássá tegyük a világot. Ez a kor nem "múlik el", mert a jelenkor mi magunk vagyunk, ("ők", az "elnyomók", az "ügynökök" is én vagyok, csak más szerepben) - az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e rájönni, hogy miért teremtjük pont ezt a világot, tudunk-e időben megváltozni, és ezáltal egy új kort elkezdeni.
Máshonnan nézve persze igaz: ez a kor el fog múlni - de hogy civilizációnk, tudásunk, eredményeink, lehetőségeink mekkora darabját viszi magával, milyen messziről kell újra kezdeni gyermekeinknek; hogy megtanult leckeként íródik belénk, vagy az út megismétlésére kárhoztat minket, ez rajtunk múlik. (Persze adott az a lehetőség is, hogy ez itt tényleg a "végjáték" - ez azonban szerintem semmit nem csökkent felelősségünkön.)
Elnézést kérek az ismételt zavarásért, ez részemről egyfajta pótcselekvés, az a bő óra, amíg ezt a levelet (hétköznapi feladataim közben) fogalmazom, kikapcsolódást jelent. Ha nem kívánja ezt a furcsa beszélgetést folytatni, kérem, írja meg. Türelmét mindenképpen köszönöm:
KL
PS: bő tíz éve így fogalmaztam meg a saját Isten-képemet, de azt hiszem, ma sem tudnám jobban:
Képzeld el, hogy gyermeked hason fekszik, és nem akar felkelni. Nem fekhet a világ végezetéig, meg kell tanulnia járni, futni, táncolni, élni..., és ő csak fekszik. Nem nyúlhatsz a hóna alá, nem emelheted fel, mert ha nem akar, nem fog felállni, visszaesik. Nincs más választásod, mint hogy kényszeríted valamivel arra, hogy felkeljen; elég, ha nem takarítasz utána. Téged fog szidni persze, hogy saját mocskában hever (Ugye? Hogy engedheti ezt Isten, akiről azt mondják, hogy jó!), megtagad (nem is anya/apa az ilyen), utál majd (gyűlöllek téged, te igazságtalan, kiszámíthatatlan, önző, figyelmetlen, hazug...) Ki ígérte meg neked, hogy tejben-vajban füröszt majd az élet? Ki mondta neked, hogy a világ a te játékszabályaidat követi? Ha megismered őket, érteni fogod. Ha kinyitod a szemed és elviseled a látványt, látni fogsz. Ha vállalod a megingást, a bizonytalanságot, elesést, fel fogsz állni, járni, futni... Mindig segíteni fogok neked, ha szándékod jó, bár erőd kevés, s végül tiszta leszel, erős és szép, amilyennek megálmodtalak, gyönyörű gyermekem. És ha nem tudsz felállni, akkor meghalsz, és minden az égen és a földön siratni fog téged... Bár teremtő vagyok, teremtésem fog megroppanni, magam fogok zokogni sírod felett. KÉRLEK... ÉBREDJ...
A párbeszédnek itt vége lett.
