2007. július 24., kedd
2007. április 15., vasárnap
dust logo - Grafitember, alias Merényi Dániel
Kedves Grafit,
a "prémes állatok" című napirajz második képén egyértelműen magamra ismertem: házi sufnimban világrengető csodarobot készítek lassan tíz éve, és nagyon szeretnék eljutni a 0.1-es verzióig.
A milestone számára lehetetlen tökéletesebb logót kitalálni, mint a mellékelt, a kis Ciü Mi Pej-től megfosztott változat. Kérnék hivatalos engedélyt, hogy ezt a rajzot magam elé kifüggesszem, naponta sokszor megnézzem, és ha úgy adódik, (természetesen a forrás megjelölésével) honlapomon megjelenítsem, ha egyszer eljutok odáig.
Köszönettel
Kedves Loránd
A válasz így hangzott: Függesszed azt! Köszönöm.
a "prémes állatok" című napirajz második képén egyértelműen magamra ismertem: házi sufnimban világrengető csodarobot készítek lassan tíz éve, és nagyon szeretnék eljutni a 0.1-es verzióig.
A milestone számára lehetetlen tökéletesebb logót kitalálni, mint a mellékelt, a kis Ciü Mi Pej-től megfosztott változat. Kérnék hivatalos engedélyt, hogy ezt a rajzot magam elé kifüggesszem, naponta sokszor megnézzem, és ha úgy adódik, (természetesen a forrás megjelölésével) honlapomon megjelenítsem, ha egyszer eljutok odáig.
Köszönettel
Kedves Loránd
A válasz így hangzott: Függesszed azt! Köszönöm.
2007. március 27., kedd
Kapcsolatkeresés - Publius
Kedves "Publius",
34 éves, (talán nem csak szerintem) jó képességű programozó matematikus vagyok. Vannak elképzeléseim arról, milyen (meglehetősen egyszerű) szabályok kényszerítik kisebb és nagyobb környezetünket az Ön által kifogásolt viselkedésre. Feleségem két egyetemi diplomával rendelkező, külföldön is tanult, Szlovákiából származó magyar, aki megismertette velem a magyarság értékét. Ha van valahol "elit jelentkezési lap", szívesen kitöltenénk
Ezzel szemben jómagam, mivel olyan ötleteim is vannak, amiket féltenék egy multicégtől, megélhetésünk peremén keresek, feleségem három fiunk anyjaként természetesen nem talál képességeinek megfelelő munkát - és éppen azon gondolkozunk, hogy főállású anyasága miatt vajon tényleg ki kell-e vennünk két nagyobb fiunkat a napköziből, ahol valójában a gyerek a közösségi élet első tapasztalatait szerzi. Ehelyett bámulja majd itthon a falat, mert nincs időnk foglalkozni vele. Példám bizonyára nem egyedi - így nem látom, hol van az a "tartalék", amivel az Ön által szorgalmazott átalakulás megvalósítható lenne. Ráadásul irányt és első lépést nemigen találtam benne (a "menni kéne" nem elég) - így nem tudom, tudnék-e azonosulni vele. Cikknek viszont jó volt, üdítő olvasmány.
Kedves Loránd
(nem álnév, örökség)
Erre a cikkre írtam, választ nem kaptam.
34 éves, (talán nem csak szerintem) jó képességű programozó matematikus vagyok. Vannak elképzeléseim arról, milyen (meglehetősen egyszerű) szabályok kényszerítik kisebb és nagyobb környezetünket az Ön által kifogásolt viselkedésre. Feleségem két egyetemi diplomával rendelkező, külföldön is tanult, Szlovákiából származó magyar, aki megismertette velem a magyarság értékét. Ha van valahol "elit jelentkezési lap", szívesen kitöltenénk
Ezzel szemben jómagam, mivel olyan ötleteim is vannak, amiket féltenék egy multicégtől, megélhetésünk peremén keresek, feleségem három fiunk anyjaként természetesen nem talál képességeinek megfelelő munkát - és éppen azon gondolkozunk, hogy főállású anyasága miatt vajon tényleg ki kell-e vennünk két nagyobb fiunkat a napköziből, ahol valójában a gyerek a közösségi élet első tapasztalatait szerzi. Ehelyett bámulja majd itthon a falat, mert nincs időnk foglalkozni vele. Példám bizonyára nem egyedi - így nem látom, hol van az a "tartalék", amivel az Ön által szorgalmazott átalakulás megvalósítható lenne. Ráadásul irányt és első lépést nemigen találtam benne (a "menni kéne" nem elég) - így nem tudom, tudnék-e azonosulni vele. Cikknek viszont jó volt, üdítő olvasmány.
Kedves Loránd
(nem álnév, örökség)
Erre a cikkre írtam, választ nem kaptam.
2007. február 22., csütörtök
Kapcsolatkeresés - Index, hardver
Kedves Tamás,
végtelen örömmel olvastam a cikkét, Szalay Tamás pontosan ugyanarról beszél, amit programozóként évek óta mantrázgatok.
Ugyanis nálunk is ez a helyzet: a szolgákból (operációs rendszerek, programozási nyelvek, futtatókörnyezetek), amiket szorgos megszállottak kezdtek csinálni, mára mammutcégek által hajtott "urak" lettek: nagy pénz, hatalmas erőforrások fekszenek benne, durva harc.
A felhasználó csak lesi a csillogó csodákat, a céges megrendelő a folyamatosan áradó betűszavakat, mit kell tudnia, mivel kell kompatibilisnek lennie, stb.
A programozó meg lohol ezek után, telepíti az új rendszereket, olvassa a többszázoldalas dokumentációkat, és tanul, tanul, tanul olyan tudást, amit csak és kizárólag abban a rendszerben, abban a környezetben tud érvényesíteni. Vagyis saját magát csukja ketrecbe, meg a vásárlóját, aki nyilván a rendszerét csak abban a környezetben tudja használni, amiben megírták.
Ja, néhány év múlva új környezet jön, tehát új rendszer (vagy legalábbis javítás) kell. Vagyis: soksok ember, munka és pénz egy olyan feladaton, amit már megoldottak két éve... ööö... MIVAN?
Véleményem szerint a számítástechnika ma sokkal hatalmasabb lufi, mint amekkora a "nagy dotcom crash" előtt volt. A megírt rendszerek igen nagy része szedett-vedett dokumentációkból, őrült határidők alatt létrehozott katyvasz, ami után jön a toldozgatás. És a megírt kódok szinte egésze éppen az ezredik megoldás lényegében ugyanarra a feladatra; mert ha feladat oldalról nézem a világot, messze-messze nincs annyi, mint ahány különféle program született és születik most is. Igen, ez egy hatalmas gömbnek látszik, de a valódi invenciót, egyediséget mutató röntgenképen csupán néhány elszórt pötty lenne látható. (tisztára mint egy atom a kémikus és a magfizikus szemével, ami az egyiknek piros golyó, a másiknak szinte üres tér )
Na ja. Mert az egész történet a pénzről szól, a piac természetesen, alaptörvényei szerint a NYERESÉG maximalizálására törekszik. Ez egy olyan törvény, amit egy óvodás is fel tud ismerni - csak ő még, logikusan gondolkozó emberként nem csapja össze a kezét csodálkozva, hogy "nahát, milyen meglepő... vajon mitől ilyen a világ?" Semmi csoda: minden cég ugyanahhoz a szabályrendszerhez idomul, szemetet gyárt de abból sokat, és igyekszik magához ragasztani a nyájat, amit minél többször igyekszik megnyírni... A rendszer egyetlen, mindenható ura a negyedéves tőzsdei jelentés és a részvényárfolyamok, MINDEN más megdrótozható; a "versenytársak" kart karba öltve csak kicsiket taszigálnak egymáson, de olyat, ami "nekünk jó" már régen nem gondoltak.
Csoda, hogy azon kezdtem törni a fejemet, hogyan lehetne ebből a számítástechnika, és úgy általában a világ terén kiutat találni? Ennek kapcsán nagyon szívesen venném, ha alkalomadtán Szalay Tamással levelet válthatnék, amikor már értékelhető állapotba hozom jelenlegi utópiáimat...
Köszönöm
Kedves Loránd
Választ nem kaptam.
végtelen örömmel olvastam a cikkét, Szalay Tamás pontosan ugyanarról beszél, amit programozóként évek óta mantrázgatok.
Ugyanis nálunk is ez a helyzet: a szolgákból (operációs rendszerek, programozási nyelvek, futtatókörnyezetek), amiket szorgos megszállottak kezdtek csinálni, mára mammutcégek által hajtott "urak" lettek: nagy pénz, hatalmas erőforrások fekszenek benne, durva harc.
A felhasználó csak lesi a csillogó csodákat, a céges megrendelő a folyamatosan áradó betűszavakat, mit kell tudnia, mivel kell kompatibilisnek lennie, stb.
A programozó meg lohol ezek után, telepíti az új rendszereket, olvassa a többszázoldalas dokumentációkat, és tanul, tanul, tanul olyan tudást, amit csak és kizárólag abban a rendszerben, abban a környezetben tud érvényesíteni. Vagyis saját magát csukja ketrecbe, meg a vásárlóját, aki nyilván a rendszerét csak abban a környezetben tudja használni, amiben megírták.
Ja, néhány év múlva új környezet jön, tehát új rendszer (vagy legalábbis javítás) kell. Vagyis: soksok ember, munka és pénz egy olyan feladaton, amit már megoldottak két éve... ööö... MIVAN?
Véleményem szerint a számítástechnika ma sokkal hatalmasabb lufi, mint amekkora a "nagy dotcom crash" előtt volt. A megírt rendszerek igen nagy része szedett-vedett dokumentációkból, őrült határidők alatt létrehozott katyvasz, ami után jön a toldozgatás. És a megírt kódok szinte egésze éppen az ezredik megoldás lényegében ugyanarra a feladatra; mert ha feladat oldalról nézem a világot, messze-messze nincs annyi, mint ahány különféle program született és születik most is. Igen, ez egy hatalmas gömbnek látszik, de a valódi invenciót, egyediséget mutató röntgenképen csupán néhány elszórt pötty lenne látható. (tisztára mint egy atom a kémikus és a magfizikus szemével, ami az egyiknek piros golyó, a másiknak szinte üres tér )
Na ja. Mert az egész történet a pénzről szól, a piac természetesen, alaptörvényei szerint a NYERESÉG maximalizálására törekszik. Ez egy olyan törvény, amit egy óvodás is fel tud ismerni - csak ő még, logikusan gondolkozó emberként nem csapja össze a kezét csodálkozva, hogy "nahát, milyen meglepő... vajon mitől ilyen a világ?" Semmi csoda: minden cég ugyanahhoz a szabályrendszerhez idomul, szemetet gyárt de abból sokat, és igyekszik magához ragasztani a nyájat, amit minél többször igyekszik megnyírni... A rendszer egyetlen, mindenható ura a negyedéves tőzsdei jelentés és a részvényárfolyamok, MINDEN más megdrótozható; a "versenytársak" kart karba öltve csak kicsiket taszigálnak egymáson, de olyat, ami "nekünk jó" már régen nem gondoltak.
Csoda, hogy azon kezdtem törni a fejemet, hogyan lehetne ebből a számítástechnika, és úgy általában a világ terén kiutat találni? Ennek kapcsán nagyon szívesen venném, ha alkalomadtán Szalay Tamással levelet válthatnék, amikor már értékelhető állapotba hozom jelenlegi utópiáimat...
Köszönöm
Kedves Loránd
Választ nem kaptam.
2007. február 14., szerda
Email beszélgetés Magyarósi Csabával
Ez egy érdekes párbeszéd volt emailben, a http://index.hu/tech/hardver/jhos070207/ cikkről indulva. Véleményem szerint nem követek el komoly kihágást, ha Csaba igen jó meglátásait is bemásolom (dőlt betűvel) nélkülük nem lenne érthető...
Kedves Csaba,
a cikkben megfogalmazott állításaival egyetértek: valóban, a felhasználó csak fizet a számítástechnikai ipar jelenlegi (és közelmúltbeli) fejlődéséért, sokat (a csilivili játékokon és az egyre idegesítőbb "segítek neked" szolgáltatásokon kívül) nem kap tőle.
A következtetésekben viszont nem értünk egyet. Véleményem szerint mindez annak köszönhető, hogy az iparág nem érdekelt a valódi fejlesztésekben, hiszen egy "kész, jó így" rendszeren nem lehet keresni, csak azon, ha minden félévben új verziót lehet eladni valamiből - idegesítő tulajdonsága a szoftvernek, hogy nem fogy el, mint a dobozból az Ariel.
Példa: lehetne-e céget alapítani a TeX programra? Nem igazán, hiszen nemhogy új verziói nincsenek, hanem " If you do succeed in finding a previously undiscovered bug in the programs for either TeX or METAFONT, I shall gladly pay you a reward of $327.68." ( http://www-cs-faculty.stanford.edu/~knuth/abcde.html )
Erősen remélem, hogy az Ön által is emlegetett "next big thing" nem abba az irányba tett lépés lesz, hogy a gép egyre inkább az ember bőrébe bújjon - erre ugyanis (véleményem szerint legalábis) azon kívül, hogy megint baromi sok pénzt lehet beleölni, semmi szükség. Sokkal inkább arra, hogy mi, szoftverfejlesztők végre "jól" csináljuk, csinálhassuk a dolgunkat, a lényegre fókuszálhassunk, és egy gyors gép tényleg gyorsan csinálja azt, amire kérem. Izzadjon meg, ha 3D felületen akarok csilivilizni, de ne azon, hogy árnyékot rajzoljon minden ablakom alá.
A home automation alapvetően jó irány, de sokkal értelmesebbnek tartom azt, hogy pl minimálisra szorítsuk a "standby" eszközök fogyasztását, egy központi vezérlő vegye el az áramot mindentől, ami éppen nem dolgozik - cserébe tárolja el a beállításait, szolgáltassa a pontos időt, amit így csak egy helyen kell beállítani, stb. Erre tudomásom szerint minden lehetőség adott, felhasználói igény is lenne rá, valahogy mégsem jelenik meg...
A gép ne legyen okos, ne csináljon helyettem semmit. Ahelyett, hogy felismeri és kiértékeli a pongyola szavaimat, gesztusaimat (durva számításigényű, ráadásul "definitíve" nem determinisztikus folyamat) - inkább szoktasson pontosságra, szabatos gondolkodásra. Miért is kell "átkúrni" bármit bárhová? Tényleg "fejlődés" az, hogy ma így beszélünk, és egyre inkább "polgárjogot" adunk neki mindenhol; nem csak embertől, hanem már a géptől is elvárnánk, hogy ne bámuljon értetlenül: tessék??
Legyen gyors és precíz, amikor megkérem valamire. Szomorú lesz felismerni, hogy amit most csinálok, azt egy tízéves architektúrán is meg tudtam volna csinálni - nekem persze nem, csak a hardvergyártóknak...
Jó példa: a google. Nem tudom már elképzelni a munkámat nélküle. Az eléréséhez definitíve SEMMI nem kell, ősi böngészőkön, pucér API-n keresztül elérem, nincs semmi csicsa - viszont mögötte brutális szolgáltatás áll, ami valóban használja az ipar csúcsait (szerverfarmok, terheléselosztás, szöveg- és kapcsolatelemzés, mesterséges intelligencia). Ez a felfogás az, ami számomra a "next big thing" árnyékát jelenti. Nem "az", de valami ilyesmi.
KL
PS: programozó vagyok, ebből élek - egy 1.7-es AMD Athlon előtt ülök. És addig, amíg egy Java alapú országos mezőgazdasági rendszeren dolgoztam, nem is kellett több. Újabban szűk a cipő, mert a fejlesztendő rendszert futtató rendszert futtató... rendszer megeszi az összes memóriát. Ez van... és ma hobbiból C-ben keresem a kiutat ebből a csávából.
Alapvetően egyet értek azzal, amit leírtál, akár kijönne belőle még egy cikk, de azt már vitatom, hogy jó lenne, ha a gép próbálna meg jó modorra nevelni. Ha anyám nem tette meg, akkor egy nyomtatott áramkör ne kényszerítse már ki.
... nem elsősorban a jó modorra gondoltam. Bár ezt a témát is lehetne ragozni egy darabig, hiszen szerintem az emberi civilizáció óriási vívmánya (sőt, a civilizáció alapja), hogy eljutottunk az üvöltözéstől a kultúrált emberi nyelvig, aminek hibátlan művelése alapkövetelmény volt, minél "magasabbra" került egy ember. Ennek az volt a legfontosabb eleme, hogy még a fejben ki kellett takarítani a gondolatokat, hogy kimondható legyen - ez a tisztelet egyik jele a kimondott gondolat és a hallgató iránt. Továbbmegyek: ha bárkinek mondok valamit, kutya kötelességem úgy fogalmazni, hogy a másik meg is értse - egyébként minek is beszélek? Mert tetszik a saját hangom? Ez újra az ősember szintje és a mai világ haladási iránya. Kár.
Technikailag viszont: inkább kényszerítsem én a gépet arra, hogy legyen béna neuronháló? Mert annak tényleg rossz... Komolyan az lenne a fejlődés, hogy megpróbáljuk a gépet megtanítani kiszámíthatatlanul viselkedni? Ez áramkörből van, egyesek és nullák, utasítás szekvenciák, limitált párhuzamos szálak, brutális sebesség, (üzemszerű működés esetén) hibátlan tárolás. Amire való: pontos utasítások gyors végrehajtása, hatalmas adathalmazok feldolgozása, emberileg kivitelezhetetlen pontosságú mérés, ellenőrzés, beavatkozás.
Akkor van elemében, ha egyértelmű közegben dolgozik, ehhez az ember túlzottan pontatlan input. Valóban két lehetőség van: az ember megtanulhatja az irányításhoz szükséges precizitást (egy ehhez megfelelően kialakított interfészen), vagy a gépet erőszakolhatjuk addig, hogy csak majdnem annyira értse félre a partnerét, mint ahogy egy ember tenné - borzalmas mennyiségű programozás, illetve futás közbeni erőforrásigény árán. Könyörgöm: mi értelme van ennek?
Tehát én kicsit tovább megyek: nem a jó modor a követelmény (a gépnek nincs "modora"), hanem a pontosság: egy feladat = egy utasítás ( "másol" != "kúr" ). Tudom, kezdő programozó korában mindenki (én is anno) nekiáll átfaragni a gépe utasításkészletét, hogy "egyéni" legyen. Aztán két hét és néhány elfelejtett/téves utasítás után hagyja az egészet a fenébe, mert akik kitalálták a parancskészletet, sokkal jobban tudták, mit és hogyan érdemes csinálni. És a tizedik "kúrd oda" már nem is humoros...
Aki biciklizni akar, meg kell tanuljon biciklizni, különben elesik - ez a "kényszer" elfogadható? Ha egy számítógépet akarok irányítani, akkor ne kelljen megtanulnom semmit, alkalmazkodjon a gép? Nem beszélve arról, hogy bringával pofára esni se jó - az viszont még inkább irritálna, ha félreértene a gép, és magyaráznom kellene neki, ahelyett, hogy gombokat nyomogassak. Számomra a maximum: egyszavas parancskészletet használva navigálni az aktuális szolgáltatáskészletben ("hangosmenü").
Azért rázott fel ennyire a téma, mert sok esetben volt alkalmam program forráskódot javítgatni, tehát olyan ember munkáját, aki elvileg tanulta a gép "etetését", ennek ellenére megengedhetetlen pongyolaságok voltak benne. És jött a kérdés, hogy miért nem megy. Hát azért, mert a gép - gép. Nem arra való, hogy kitalálja a gondolataidat, hanem arra, hogy a precíz utasításokat nálad milliószor precízebben és gyorsabban végrehajtsa. És hiába gyors és "hibátlan" gép, ha rosszul fogalmazol, vagy olyasmit csináltatsz vele, amire nem való, akkor lassú lesz és rossz eredményt kapsz. Erre lehet sóhajtani és várni a hardver további fejlődését, a gondolatolvasó számítógépet, programíró programot, ... - vagy levonni a következtetéseket, és fényképezőgéppel lehetőleg nem kalapálni. Jövőképemben szerepel a számítógép fejlődése, de homlokegyenest ellenkező az általad említett vízióval - és programozóként amit tudok, igyekszem meg is tenni érte.
A cikk pont arról szólt, hogy otthoni környezetben már nincs szükség az óriási kapacitásra, ez a rész:
"Amire való: pontos utasítások gyors végrehajtása, hatalmas adathalmazok feldolgozása, emberileg kivitelezhetetlen pontosságú mérés, ellenőrzés, beavatkozás."
profi környezetben indokolt, de otthon teljesen elvárható, hogy a 4-8 magos gépek (két év múlva középkategória)feles erőforrásait (90 százalék) arr fordítsuk, hogy a gép az emberekhez alkalmazkodjon. Egy otthoni felhasználónak miért is kéne megtanulnia bármit, ha az kikerülhető. Inkább olvasson el egy könyvet, minthogy a gép nyelvét tanulja, arról nem is beszélve, hogy a szüleinknek sokszor máig nehézséget jelent a gép kezelése.
A kúrd persze csak egy szélsőséges példa, a lényeg az, hogy ne keretek között kelljen gondolkozni, az ember legyen szabad, a gép meg szolga.
Szerintem nincs komoly ellentét köztünk, csak néhány alapfogalom
A jövendő 4-8 magos gép kapacitása számomra "óriási" (én még XT-n kezdtem programozni, 20MB vinyó, 386kB RAM, 8MHz ha jól emlékszem, onnantól kezdve végigdolgoztam az összes generációt), és teljesen feleslegesnek érzem egy háztartásba, feleslegesnek érzem a legyártását, stb. Viszont úgyis megcsinálják, és mire megjönnek, kijön az az oprendszer is melléjük, ami kisebb gépen nem fut el. És te, mint felhasználó még mindig semmit nem fogsz érezni a hatásából, és megírod a következő cikket...
Nekem az idősekről mindig a "nagyifon" jut az eszembe: az a telefon, amit pont annyit tud, mint egy telefonnak tudnia kell, és minden idős ember, külön szenvedés nélkül pillanatok alatt tudja használni. (nem mellesleg, én is ilyen nagyifon user vagyok, telefonnal telefonálok) Ez az egyszerű interfész a bonyolult szolgáltatás tetején.
Tehát pl ezt mondom: "Rozi! Állománykezelés - kiválaszt: fotók..." - aztán, mivel elfelejtettem, hogy mi van benne - "parancs: lista" - mire elmondja, hogy mi van benne - "kiválaszt: 20070101 - parancs: másol - dvd". Persze, megfelelő állapotváltásokkal a "parancs" megspórolható helyenként + nyilván létezik testreszabható "shortcut-lista" is. (de csitt! ez már olyasmi, amin tényleg törpölni fogok majd, ha minden jól megy)
És nem várom el tőle, hogy "Rozikám aranyom, valamikor a múlt héten benyomtam neked egy rakat képet, nyomassad mán ki korongra, lécci".
Mert szerintem a kettő egyenértékű, a gép oldaláról viszont a második mondatot megemészteni, visszakérdezni, szerencsétlenkedni állapotgráfokkal, szinonímaszótárakkal, stb. piszok drága. És minek?
Tényleg kíváncsi vagyok rá, hogy szerinted az első megközelítés miért nem jó, miért muszáj annyit szenvedni a másodikkal?
Miért baj, hogy a szolgát a saját szavaival kell irányítani? A két példa közül nekem a sajátom fejezi ki inkább az "úr-szolga" viszonyt, a második a "haver"/"titkárnő" kategória, aki ráadásul félreérthet és okoskodik is néha. Biciklizés közben is a szabadságot, a gyorsaságot érzem, és nem azon gondolkozom, hogy miért szögletes a pedál, miért nem lehet ugrálni, olvasni és fagyizni biciklizés közben, és miért van rajta kormány ahelyett, hogy azt mondhatnám neki "balra"... talán azért, mert nem mindig lenne időm megválaszolni a visszakérdést: "mennyire balra?"
Tényleg ugyanarról beszélünk nagyjából, csak az a plusz szenvedés, ami az értelmes gépekkel, szoftverekkel járna, az a programozóké, gyártóké, és én meg úgy gondolom, hogy inkább szenvedjenek ők (ti , mint a felhasználók. Ezt gondolom a verseny úgyis ki fogja kényszeríteni, és tényleg úgy gondolom, hogy egyszerűbb lenne a vezérlés, ha a gép mindent felfogna. Mac OS X-et használok, azt is lehet hanggal vezérelni, de nem mindig jut eszembe, hogy mit kell parancsolnom, mi a szó, ráadásul fel sem fogja mindig a gép, amit mondok neki, ezért nem is hasznlom. Ezért nem használja senki. Ha mindent megértene, használnám, örülnék neki, segítene.
Értem. És milyen égő, hogy még életemben nem püföltem OS-X-et... pláne nem beszélgettem vele
Viszont nem érdemes elfelejteni, hogy a "mi" szenvedésünk a "tiétek" is: hardverigény, lassúság, "nem azt csinálja a gép, amit akartam" (minél "humánközelibb", annál inkább) - és akkor még nem volt szó a biztonsági résekről, amiket minél szélesebb, rosszabban definiált egy bemenet, annál nehezebb elvarrni...
Meg ott van a "de én nem úgy gondoltam..." jellegű probléma (a'la Mézga család): milyen undok dolog lenne olvasni a logot, amely szerint 93%-ban egyértelmű utasítást adtam a gépnek a teljes zenekészletem megsemmisítésére, ami a beállításaimnak megfelelően (untam a visszakérdezést) azonnali végrehajtást eredményezett. Pedig csak hangosan dühöngtem egy kicsit a rossz minőségre ("a p*csába az összes nyávogással")...
Stimmel, egy terminológiát meg kell szokni, amikor egy eszközt használok - ez minden eszközre igaz. És ahogy egy grafikus gui-n ott van a lokálmenü, amit pont erre találtak ki; egy hangvezérlős rendszerben is látnám értelmét annak, hogy az aktuálisan elérhető parancsok listáját is meg tudjam kérdezni, illetve pl "tartalomtípushoz" ugyanúgy lehessen kérni.
Gyakorlatilag egy környezetérzékeny, on-line help-ről beszélek, amit ugyanúgy tudsz hanggal vezérelni, mint magát a parancsot kiadni; így igen gyorsan el tudod sajátítani a "gyors" terminológiát - ugyanakkor megmarad a rendszer zártsága, félreérthetetlensége, amit viszont én programozóként (a te szempontodból is) kritikusnak tartok. Egy ilyen kompromisszummal elégedett lennél?
(btw: egy gép előtt, ahol ott a billentyű meg az egér, elég korlátozott haszna van a hangvezérlésnek szerintem. viszont egy jó kis home automation már más tészta...)
hehe, most jövök rá, hogy alapvetően másra gondolunk, amikor számítógépről beszélek. én már mint otthoni vezérlőközpontra, médiacenterre gondolok,home automation, amivel lehet böngészni is, akkor persze jobb az egér, meg a billentyűzet. Máskülönben meg jobb szerintem a hangvezérlés: játszd le a Coldplaytől az XY-t, rakd ki házimozira a hangot, indítsd el a mosást, és amíg levetkőzöm, töltds be az index.hu-t, meg a bbc news-t. Ez viszont már nagyon kényelmes lenne.
És értem én, hogy ez a 4-8 magos gépeken lassan menne, mi is szívnánk, de ezt írtam is a cikkben: az első időkben annyira az ideálistól, mint DOS a Vistától. De azon az úton is végig mentünk, ezen is végig kell, és egy 80-100 magos gépnek már lenne elég erőforrása az ilyen folyamatokra
Amit elmondasz, szerintem ma is, egytől egyig működne, ha lennének korrekt szabványok, és kihasználnánk a lehetőségeinket - több mag se kellene hozzá. Egyetlen kitétel a "redukált utasításkészlet", tehát az, hogy nem magyar mondatokban adod ki az utasításokat, hanem az értelmezés számára előemésztett formában. Ennyi. Meg beszélgethetsz a helppel, ha nem jut eszedbe valami.
A szabadszöveg használat szerintem zsákutca, mert behozza az értelmezés nehézségeit, ami definíció szerint félreérthető, egyengetésébe borzasztó sok munkát kell befektetni, eszméletlen teljesítményt zabál fel, és akárhány magot teszel alá, soha, semmilyen módon nem lehet abszolút pontos. Vagyis olyan, amit én egy géptől alapban elvárok, és amit a gép tud is addig, amíg direkt meg nem hülyítjük. Sokpézér lesz rosszabb, de "barátságosabb"... én nem barátkozni akarok vele, hanem használni, gyorsan, pontosan. Mert ez egy gép. Nem "Ő".
Egyébként is: a gép lehet veled udvarias, ez programozás kérdése (egyszerű string konstansok ) - tőled viszont csak és kizárólag pontosságot vár el. De azt nagyon.
És még valami, amiben alapvetően mást gondolunk: én a Vistát nem tekintem olyan nagy "előre" lépésnek. Pontosabban: hatalmas szolgáltatáskészletet tolt a programozó alá, de még nagyobb árat fizettetett érte a felhasználóval: és nem csak a folyamatosan fejlesztendő gép árát, de pl az oprendszer függést is.
Szóval: szerintem értem, amit a cikkben írsz, logikus, kerek, koherens írás. Ugyanakkor programozóként, és ezen a téren "hivatásos álmodozóként" nem értek egyet a felvázolt irány alapelveivel, ezt igyekszem megvitatni veled. Az emberi nyelv lényege a sokrétegűség; az emberi gondolkodás csodálatos valami, amit csak vért pisilve lehet szimuláltatni nagyon okos gépekkel. De felesleges, a gépből nem érdemes ember-utánzatot csinálni, mert arra nem való. Ha behozzuk az emberi gondolkodás esetlegességét, abból soha, semmilyen számítási kapacitásal nem lehet kiverekedni magunkat. Lehet, hogy 0.0001% lesz a félreértés esélye a nagyon távoli jövőben, nagyon sok munka árán. De minek az egész, amikor ha a saját nyelvén szólok hozzá, akkor nincs szükség az egész kalamajkára? És mikor üt be az az igen pici esély? Az ilyen jelenséget programkódban "elvi hibának" szoktam nevezni, amit borzasztó sok munkával lehet csomó ideig kerülgetni, de akkor is elront mindent, amihez hozzáér.
Tudom, sokkal nagyobb az esély arra, hogy a piac a te megközelítésedet fogja nyomni, mert abban van a nagy pénz, az újabb gépvásárlás, a fejlődés. Én meg azt mondom, hogy ez a gép itt előttem az áram 98%-át feleslegesen zabálja meg, mert 75%-ban rám vár, 23%-ban pedig olyan oprendszer dolgokon rágódik, amit csicsának nevezek, és anélkül is tudnék levelet írni, szöveget szerkeszteni, böngészni, programozni. Nyilván, a kapacitás százszorosát is fel lehet zabáltatni újabb csicsákkal - de minek is?
Ezért aztán engem nem az érdekel, hogy mit lehet még megcsináltatni a géppel, hogy pörögjön a mókuskerék, hanem hogy ezt a csodálatos kapacitást, ami előtt most ülök (elaggott gépem formájában), hogyan lehetne valóban hasznos dolgokra fordítani.
Remélem, lesz módomban egyszer demonstrálni ezt a megközelítést (Don Quijote lenyomja a szélmalmot...)
Oké, de én két utat látok. Az egyik a kihasználatlan teljesítmény, a felesleges áramzabálás, a javuló gyártástechnológia: ezekből következhet az, hogy akinek csak arra kell a gép, ami ma a többségnek, az egy-két éven belül hadd vegyen egy 10x15 centis dobozt, szuperintegrált csippel, ami mindent tud, mint a mai gép, elhasznál 10 wattot, 'oszt jónapot. Ez is eszembe jutott a cikk írásakor, csak nem akartam ezzel hígítani.
A másik a csicsa útja: ez szükségszerű, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Persze, nem logikus, de az egész emberi történelem a csicsára épül, persze, hogy egyszerűbben is lehetne mailezni, ahogy a dolgok tárolásához nincs szükség szép szekrényekre, de az emberek igénylik, én is.
És mindenki álma egy okos robot, legalábbis azoké mindenképp, akik már egy Asimovot olvastak. A mesternél is olyan gépek vannak eleinte, amik csak meghatározott parancsokat értenek, nincsenek is nagyon hasznára az emberiségnek. A későbbiek már megértenek minket, ismerik a gondolatmenetünket, és valóban képesek kiszolgálni minket, sőt, ők görgetik tovább a fejlesztést. Ugyis ez az út, csak kérdés, hogy mikor.
Aztán jöhet a Terminator meg a SkyNet.
Igen! Az én jövőképem az a bizonyos 10x15cm-s doboz. Meg még egy rakás egyéb dolog, ami szintén csicsának tűnhet, de nem az.
Nyilván én is Asimov-fertőzött vagyok, ez foglalkozási ártalom. Csakhogy ezek szerint túl emberi vagyok: számomra sokkal inkább az emberről, találkozásáról az abszolút törvényekkel, lehetséges hibákról, stb szólnak - vagyis valahol programozói mindennapjaimról. Amikor az emberi gondolkodás a tiszta logika tükrén keresztül kénytelen magára nézni.
Nem vágyom az okos robotokra. A gépnek a gépben van a helye, inkább én megyek látogatóba hozzá, minthogy ő jöjjön hozzám (Gibson könyvek némelyike nagyon nekem tetsző módon fogja ezt a dolgot). A virtuális világ sokkal kényelmesebb terep a találkozásra, mint ez "idekint".
És ha már jövő: ha nem térünk észre, nem értékeljük át saját helyünket ebben a világban, akkor baromi nagyot fog roppanni az egész történet, utána pár száz évig nem az lesz a kérdés, hogy okos-e a robot, hanem hogy eszünk-e ma valamit... Két kézzel pocsékoljuk el a rendelkezésünkre álló erőforrásokat, szemeteljük tele ezt a világot, mondvacsinált igényeket hajszolva. Az össze negatív utópia a számomra ugyanarról beszél: igen, tudatában vagyunk annak, hogy fajunk e pillanatban igazolhatatlan, magyarázhatatlan, értelmetlen módon gyilkolja önmagát, tarolja le a világot - így ha külső logika szerint ítéletet kellene rajta mondani, akkor az elég egyértelmű lenne... thumbs down. Ahhoz, hogy észre térjünk, szerintem nagy segítséget fog nyújtani a számítógép, ami segíthet megszervezni az életünket, amikor túlleszünk jelenlegi gyermekbetegségeinken. Ehhez nem is kell semmi új, amit most tud, az pont elég hozzá - szerintem a kiút a 10 wattos doboz irányában van, és nem az 1000 watt újrafelosztása felé...
És bizony nagyon is hasznunkra vannak már most is: web, google, internetes újságírás, email (ahogy most minket is ez köt össze), skype; számítógép vezérlésű rendszerek, stb. Mindig ezzel jövök: mi _szükség_ az emberszabású, emberhez hasonló módon viselkedő, gondolkodó gépekre? Az ember folyamatosan szeretné megérteni önmagát, de ahelyett, hogy leülne gondolkodni, inkább ezer marhaságot kezd csinálni, például megpróbálja önmagát modellezni. De minek, az nem lesz ember...
Ja, és megpróbál megszabadulni a felelősségtől - semmi közöm ahhoz, hogy megbolondul lassan a világ... majd jönnek az okos gépek és eligazítanak mindent... Pedig ami itt van körülöttünk, azért én magam is felelős vagyok. És ha ezt vállalom, csodákat tudok tenni, igaz, aprókat, de mégis. Ehhez nem kellenek gondolkodó gépek, "akik" helyettem csinálnának ilyesmit. Akkor meg minek ez a hajcihő körülötte? Szemétdombot csináltunk a világból. Igen, és én is felelős vagyok azért, hogy napról napra nő. Ha nem akarunk belefulladni, nekünk kell eltakarítani, nem holnaputáni csodamasináknak, mert azt már lehet, hogy nem érjük meg.
Szóval, én hiszek az emberben (álmodás, döntés, tervezés, alkotás), és hiszek a gépben (elemzés, kommunikáció, vezérlés, működtetés) - mindegyiknek megvan a maga helye, és mindegyik gyönyörű a maga módján. Viszont attól, hogy gorillafejet ragasztunk a versenylóra, nem csináltunk gorillovat, ami gyors és erős, csak egy torszülöttet, ami egyik sem...
Kedves Csaba,
a cikkben megfogalmazott állításaival egyetértek: valóban, a felhasználó csak fizet a számítástechnikai ipar jelenlegi (és közelmúltbeli) fejlődéséért, sokat (a csilivili játékokon és az egyre idegesítőbb "segítek neked" szolgáltatásokon kívül) nem kap tőle.
A következtetésekben viszont nem értünk egyet. Véleményem szerint mindez annak köszönhető, hogy az iparág nem érdekelt a valódi fejlesztésekben, hiszen egy "kész, jó így" rendszeren nem lehet keresni, csak azon, ha minden félévben új verziót lehet eladni valamiből - idegesítő tulajdonsága a szoftvernek, hogy nem fogy el, mint a dobozból az Ariel.
Példa: lehetne-e céget alapítani a TeX programra? Nem igazán, hiszen nemhogy új verziói nincsenek, hanem " If you do succeed in finding a previously undiscovered bug in the programs for either TeX or METAFONT, I shall gladly pay you a reward of $327.68." ( http://www-cs-faculty.stanford.edu/~knuth/abcde.html )
Erősen remélem, hogy az Ön által is emlegetett "next big thing" nem abba az irányba tett lépés lesz, hogy a gép egyre inkább az ember bőrébe bújjon - erre ugyanis (véleményem szerint legalábis) azon kívül, hogy megint baromi sok pénzt lehet beleölni, semmi szükség. Sokkal inkább arra, hogy mi, szoftverfejlesztők végre "jól" csináljuk, csinálhassuk a dolgunkat, a lényegre fókuszálhassunk, és egy gyors gép tényleg gyorsan csinálja azt, amire kérem. Izzadjon meg, ha 3D felületen akarok csilivilizni, de ne azon, hogy árnyékot rajzoljon minden ablakom alá.
A home automation alapvetően jó irány, de sokkal értelmesebbnek tartom azt, hogy pl minimálisra szorítsuk a "standby" eszközök fogyasztását, egy központi vezérlő vegye el az áramot mindentől, ami éppen nem dolgozik - cserébe tárolja el a beállításait, szolgáltassa a pontos időt, amit így csak egy helyen kell beállítani, stb. Erre tudomásom szerint minden lehetőség adott, felhasználói igény is lenne rá, valahogy mégsem jelenik meg...
A gép ne legyen okos, ne csináljon helyettem semmit. Ahelyett, hogy felismeri és kiértékeli a pongyola szavaimat, gesztusaimat (durva számításigényű, ráadásul "definitíve" nem determinisztikus folyamat) - inkább szoktasson pontosságra, szabatos gondolkodásra. Miért is kell "átkúrni" bármit bárhová? Tényleg "fejlődés" az, hogy ma így beszélünk, és egyre inkább "polgárjogot" adunk neki mindenhol; nem csak embertől, hanem már a géptől is elvárnánk, hogy ne bámuljon értetlenül: tessék??
Legyen gyors és precíz, amikor megkérem valamire. Szomorú lesz felismerni, hogy amit most csinálok, azt egy tízéves architektúrán is meg tudtam volna csinálni - nekem persze nem, csak a hardvergyártóknak...
Jó példa: a google. Nem tudom már elképzelni a munkámat nélküle. Az eléréséhez definitíve SEMMI nem kell, ősi böngészőkön, pucér API-n keresztül elérem, nincs semmi csicsa - viszont mögötte brutális szolgáltatás áll, ami valóban használja az ipar csúcsait (szerverfarmok, terheléselosztás, szöveg- és kapcsolatelemzés, mesterséges intelligencia). Ez a felfogás az, ami számomra a "next big thing" árnyékát jelenti. Nem "az", de valami ilyesmi.
KL
PS: programozó vagyok, ebből élek - egy 1.7-es AMD Athlon előtt ülök. És addig, amíg egy Java alapú országos mezőgazdasági rendszeren dolgoztam, nem is kellett több. Újabban szűk a cipő, mert a fejlesztendő rendszert futtató rendszert futtató... rendszer megeszi az összes memóriát. Ez van... és ma hobbiból C-ben keresem a kiutat ebből a csávából.
Alapvetően egyet értek azzal, amit leírtál, akár kijönne belőle még egy cikk, de azt már vitatom, hogy jó lenne, ha a gép próbálna meg jó modorra nevelni. Ha anyám nem tette meg, akkor egy nyomtatott áramkör ne kényszerítse már ki.
... nem elsősorban a jó modorra gondoltam. Bár ezt a témát is lehetne ragozni egy darabig, hiszen szerintem az emberi civilizáció óriási vívmánya (sőt, a civilizáció alapja), hogy eljutottunk az üvöltözéstől a kultúrált emberi nyelvig, aminek hibátlan művelése alapkövetelmény volt, minél "magasabbra" került egy ember. Ennek az volt a legfontosabb eleme, hogy még a fejben ki kellett takarítani a gondolatokat, hogy kimondható legyen - ez a tisztelet egyik jele a kimondott gondolat és a hallgató iránt. Továbbmegyek: ha bárkinek mondok valamit, kutya kötelességem úgy fogalmazni, hogy a másik meg is értse - egyébként minek is beszélek? Mert tetszik a saját hangom? Ez újra az ősember szintje és a mai világ haladási iránya. Kár.
Technikailag viszont: inkább kényszerítsem én a gépet arra, hogy legyen béna neuronháló? Mert annak tényleg rossz... Komolyan az lenne a fejlődés, hogy megpróbáljuk a gépet megtanítani kiszámíthatatlanul viselkedni? Ez áramkörből van, egyesek és nullák, utasítás szekvenciák, limitált párhuzamos szálak, brutális sebesség, (üzemszerű működés esetén) hibátlan tárolás. Amire való: pontos utasítások gyors végrehajtása, hatalmas adathalmazok feldolgozása, emberileg kivitelezhetetlen pontosságú mérés, ellenőrzés, beavatkozás.
Akkor van elemében, ha egyértelmű közegben dolgozik, ehhez az ember túlzottan pontatlan input. Valóban két lehetőség van: az ember megtanulhatja az irányításhoz szükséges precizitást (egy ehhez megfelelően kialakított interfészen), vagy a gépet erőszakolhatjuk addig, hogy csak majdnem annyira értse félre a partnerét, mint ahogy egy ember tenné - borzalmas mennyiségű programozás, illetve futás közbeni erőforrásigény árán. Könyörgöm: mi értelme van ennek?
Tehát én kicsit tovább megyek: nem a jó modor a követelmény (a gépnek nincs "modora"), hanem a pontosság: egy feladat = egy utasítás ( "másol" != "kúr" ). Tudom, kezdő programozó korában mindenki (én is anno) nekiáll átfaragni a gépe utasításkészletét, hogy "egyéni" legyen. Aztán két hét és néhány elfelejtett/téves utasítás után hagyja az egészet a fenébe, mert akik kitalálták a parancskészletet, sokkal jobban tudták, mit és hogyan érdemes csinálni. És a tizedik "kúrd oda" már nem is humoros...
Aki biciklizni akar, meg kell tanuljon biciklizni, különben elesik - ez a "kényszer" elfogadható? Ha egy számítógépet akarok irányítani, akkor ne kelljen megtanulnom semmit, alkalmazkodjon a gép? Nem beszélve arról, hogy bringával pofára esni se jó - az viszont még inkább irritálna, ha félreértene a gép, és magyaráznom kellene neki, ahelyett, hogy gombokat nyomogassak. Számomra a maximum: egyszavas parancskészletet használva navigálni az aktuális szolgáltatáskészletben ("hangosmenü").
Azért rázott fel ennyire a téma, mert sok esetben volt alkalmam program forráskódot javítgatni, tehát olyan ember munkáját, aki elvileg tanulta a gép "etetését", ennek ellenére megengedhetetlen pongyolaságok voltak benne. És jött a kérdés, hogy miért nem megy. Hát azért, mert a gép - gép. Nem arra való, hogy kitalálja a gondolataidat, hanem arra, hogy a precíz utasításokat nálad milliószor precízebben és gyorsabban végrehajtsa. És hiába gyors és "hibátlan" gép, ha rosszul fogalmazol, vagy olyasmit csináltatsz vele, amire nem való, akkor lassú lesz és rossz eredményt kapsz. Erre lehet sóhajtani és várni a hardver további fejlődését, a gondolatolvasó számítógépet, programíró programot, ... - vagy levonni a következtetéseket, és fényképezőgéppel lehetőleg nem kalapálni. Jövőképemben szerepel a számítógép fejlődése, de homlokegyenest ellenkező az általad említett vízióval - és programozóként amit tudok, igyekszem meg is tenni érte.
A cikk pont arról szólt, hogy otthoni környezetben már nincs szükség az óriási kapacitásra, ez a rész:
"Amire való: pontos utasítások gyors végrehajtása, hatalmas adathalmazok feldolgozása, emberileg kivitelezhetetlen pontosságú mérés, ellenőrzés, beavatkozás."
profi környezetben indokolt, de otthon teljesen elvárható, hogy a 4-8 magos gépek (két év múlva középkategória)feles erőforrásait (90 százalék) arr fordítsuk, hogy a gép az emberekhez alkalmazkodjon. Egy otthoni felhasználónak miért is kéne megtanulnia bármit, ha az kikerülhető. Inkább olvasson el egy könyvet, minthogy a gép nyelvét tanulja, arról nem is beszélve, hogy a szüleinknek sokszor máig nehézséget jelent a gép kezelése.
A kúrd persze csak egy szélsőséges példa, a lényeg az, hogy ne keretek között kelljen gondolkozni, az ember legyen szabad, a gép meg szolga.
Szerintem nincs komoly ellentét köztünk, csak néhány alapfogalom
A jövendő 4-8 magos gép kapacitása számomra "óriási" (én még XT-n kezdtem programozni, 20MB vinyó, 386kB RAM, 8MHz ha jól emlékszem, onnantól kezdve végigdolgoztam az összes generációt), és teljesen feleslegesnek érzem egy háztartásba, feleslegesnek érzem a legyártását, stb. Viszont úgyis megcsinálják, és mire megjönnek, kijön az az oprendszer is melléjük, ami kisebb gépen nem fut el. És te, mint felhasználó még mindig semmit nem fogsz érezni a hatásából, és megírod a következő cikket...
Nekem az idősekről mindig a "nagyifon" jut az eszembe: az a telefon, amit pont annyit tud, mint egy telefonnak tudnia kell, és minden idős ember, külön szenvedés nélkül pillanatok alatt tudja használni. (nem mellesleg, én is ilyen nagyifon user vagyok, telefonnal telefonálok) Ez az egyszerű interfész a bonyolult szolgáltatás tetején.
Tehát pl ezt mondom: "Rozi! Állománykezelés - kiválaszt: fotók..." - aztán, mivel elfelejtettem, hogy mi van benne - "parancs: lista" - mire elmondja, hogy mi van benne - "kiválaszt: 20070101 - parancs: másol - dvd". Persze, megfelelő állapotváltásokkal a "parancs" megspórolható helyenként + nyilván létezik testreszabható "shortcut-lista" is. (de csitt! ez már olyasmi, amin tényleg törpölni fogok majd, ha minden jól megy)
És nem várom el tőle, hogy "Rozikám aranyom, valamikor a múlt héten benyomtam neked egy rakat képet, nyomassad mán ki korongra, lécci".
Mert szerintem a kettő egyenértékű, a gép oldaláról viszont a második mondatot megemészteni, visszakérdezni, szerencsétlenkedni állapotgráfokkal, szinonímaszótárakkal, stb. piszok drága. És minek?
Tényleg kíváncsi vagyok rá, hogy szerinted az első megközelítés miért nem jó, miért muszáj annyit szenvedni a másodikkal?
Miért baj, hogy a szolgát a saját szavaival kell irányítani? A két példa közül nekem a sajátom fejezi ki inkább az "úr-szolga" viszonyt, a második a "haver"/"titkárnő" kategória, aki ráadásul félreérthet és okoskodik is néha. Biciklizés közben is a szabadságot, a gyorsaságot érzem, és nem azon gondolkozom, hogy miért szögletes a pedál, miért nem lehet ugrálni, olvasni és fagyizni biciklizés közben, és miért van rajta kormány ahelyett, hogy azt mondhatnám neki "balra"... talán azért, mert nem mindig lenne időm megválaszolni a visszakérdést: "mennyire balra?"
Tényleg ugyanarról beszélünk nagyjából, csak az a plusz szenvedés, ami az értelmes gépekkel, szoftverekkel járna, az a programozóké, gyártóké, és én meg úgy gondolom, hogy inkább szenvedjenek ők (ti , mint a felhasználók. Ezt gondolom a verseny úgyis ki fogja kényszeríteni, és tényleg úgy gondolom, hogy egyszerűbb lenne a vezérlés, ha a gép mindent felfogna. Mac OS X-et használok, azt is lehet hanggal vezérelni, de nem mindig jut eszembe, hogy mit kell parancsolnom, mi a szó, ráadásul fel sem fogja mindig a gép, amit mondok neki, ezért nem is hasznlom. Ezért nem használja senki. Ha mindent megértene, használnám, örülnék neki, segítene.
Értem. És milyen égő, hogy még életemben nem püföltem OS-X-et... pláne nem beszélgettem vele
Viszont nem érdemes elfelejteni, hogy a "mi" szenvedésünk a "tiétek" is: hardverigény, lassúság, "nem azt csinálja a gép, amit akartam" (minél "humánközelibb", annál inkább) - és akkor még nem volt szó a biztonsági résekről, amiket minél szélesebb, rosszabban definiált egy bemenet, annál nehezebb elvarrni...
Meg ott van a "de én nem úgy gondoltam..." jellegű probléma (a'la Mézga család): milyen undok dolog lenne olvasni a logot, amely szerint 93%-ban egyértelmű utasítást adtam a gépnek a teljes zenekészletem megsemmisítésére, ami a beállításaimnak megfelelően (untam a visszakérdezést) azonnali végrehajtást eredményezett. Pedig csak hangosan dühöngtem egy kicsit a rossz minőségre ("a p*csába az összes nyávogással")...
Stimmel, egy terminológiát meg kell szokni, amikor egy eszközt használok - ez minden eszközre igaz. És ahogy egy grafikus gui-n ott van a lokálmenü, amit pont erre találtak ki; egy hangvezérlős rendszerben is látnám értelmét annak, hogy az aktuálisan elérhető parancsok listáját is meg tudjam kérdezni, illetve pl "tartalomtípushoz" ugyanúgy lehessen kérni.
Gyakorlatilag egy környezetérzékeny, on-line help-ről beszélek, amit ugyanúgy tudsz hanggal vezérelni, mint magát a parancsot kiadni; így igen gyorsan el tudod sajátítani a "gyors" terminológiát - ugyanakkor megmarad a rendszer zártsága, félreérthetetlensége, amit viszont én programozóként (a te szempontodból is) kritikusnak tartok. Egy ilyen kompromisszummal elégedett lennél?
(btw: egy gép előtt, ahol ott a billentyű meg az egér, elég korlátozott haszna van a hangvezérlésnek szerintem. viszont egy jó kis home automation már más tészta...)
hehe, most jövök rá, hogy alapvetően másra gondolunk, amikor számítógépről beszélek. én már mint otthoni vezérlőközpontra, médiacenterre gondolok,home automation, amivel lehet böngészni is, akkor persze jobb az egér, meg a billentyűzet. Máskülönben meg jobb szerintem a hangvezérlés: játszd le a Coldplaytől az XY-t, rakd ki házimozira a hangot, indítsd el a mosást, és amíg levetkőzöm, töltds be az index.hu-t, meg a bbc news-t. Ez viszont már nagyon kényelmes lenne.
És értem én, hogy ez a 4-8 magos gépeken lassan menne, mi is szívnánk, de ezt írtam is a cikkben: az első időkben annyira az ideálistól, mint DOS a Vistától. De azon az úton is végig mentünk, ezen is végig kell, és egy 80-100 magos gépnek már lenne elég erőforrása az ilyen folyamatokra
Amit elmondasz, szerintem ma is, egytől egyig működne, ha lennének korrekt szabványok, és kihasználnánk a lehetőségeinket - több mag se kellene hozzá. Egyetlen kitétel a "redukált utasításkészlet", tehát az, hogy nem magyar mondatokban adod ki az utasításokat, hanem az értelmezés számára előemésztett formában. Ennyi. Meg beszélgethetsz a helppel, ha nem jut eszedbe valami.
A szabadszöveg használat szerintem zsákutca, mert behozza az értelmezés nehézségeit, ami definíció szerint félreérthető, egyengetésébe borzasztó sok munkát kell befektetni, eszméletlen teljesítményt zabál fel, és akárhány magot teszel alá, soha, semmilyen módon nem lehet abszolút pontos. Vagyis olyan, amit én egy géptől alapban elvárok, és amit a gép tud is addig, amíg direkt meg nem hülyítjük. Sokpézér lesz rosszabb, de "barátságosabb"... én nem barátkozni akarok vele, hanem használni, gyorsan, pontosan. Mert ez egy gép. Nem "Ő".
Egyébként is: a gép lehet veled udvarias, ez programozás kérdése (egyszerű string konstansok ) - tőled viszont csak és kizárólag pontosságot vár el. De azt nagyon.
És még valami, amiben alapvetően mást gondolunk: én a Vistát nem tekintem olyan nagy "előre" lépésnek. Pontosabban: hatalmas szolgáltatáskészletet tolt a programozó alá, de még nagyobb árat fizettetett érte a felhasználóval: és nem csak a folyamatosan fejlesztendő gép árát, de pl az oprendszer függést is.
Szóval: szerintem értem, amit a cikkben írsz, logikus, kerek, koherens írás. Ugyanakkor programozóként, és ezen a téren "hivatásos álmodozóként" nem értek egyet a felvázolt irány alapelveivel, ezt igyekszem megvitatni veled. Az emberi nyelv lényege a sokrétegűség; az emberi gondolkodás csodálatos valami, amit csak vért pisilve lehet szimuláltatni nagyon okos gépekkel. De felesleges, a gépből nem érdemes ember-utánzatot csinálni, mert arra nem való. Ha behozzuk az emberi gondolkodás esetlegességét, abból soha, semmilyen számítási kapacitásal nem lehet kiverekedni magunkat. Lehet, hogy 0.0001% lesz a félreértés esélye a nagyon távoli jövőben, nagyon sok munka árán. De minek az egész, amikor ha a saját nyelvén szólok hozzá, akkor nincs szükség az egész kalamajkára? És mikor üt be az az igen pici esély? Az ilyen jelenséget programkódban "elvi hibának" szoktam nevezni, amit borzasztó sok munkával lehet csomó ideig kerülgetni, de akkor is elront mindent, amihez hozzáér.
Tudom, sokkal nagyobb az esély arra, hogy a piac a te megközelítésedet fogja nyomni, mert abban van a nagy pénz, az újabb gépvásárlás, a fejlődés. Én meg azt mondom, hogy ez a gép itt előttem az áram 98%-át feleslegesen zabálja meg, mert 75%-ban rám vár, 23%-ban pedig olyan oprendszer dolgokon rágódik, amit csicsának nevezek, és anélkül is tudnék levelet írni, szöveget szerkeszteni, böngészni, programozni. Nyilván, a kapacitás százszorosát is fel lehet zabáltatni újabb csicsákkal - de minek is?
Ezért aztán engem nem az érdekel, hogy mit lehet még megcsináltatni a géppel, hogy pörögjön a mókuskerék, hanem hogy ezt a csodálatos kapacitást, ami előtt most ülök (elaggott gépem formájában), hogyan lehetne valóban hasznos dolgokra fordítani.
Remélem, lesz módomban egyszer demonstrálni ezt a megközelítést (Don Quijote lenyomja a szélmalmot...)
Oké, de én két utat látok. Az egyik a kihasználatlan teljesítmény, a felesleges áramzabálás, a javuló gyártástechnológia: ezekből következhet az, hogy akinek csak arra kell a gép, ami ma a többségnek, az egy-két éven belül hadd vegyen egy 10x15 centis dobozt, szuperintegrált csippel, ami mindent tud, mint a mai gép, elhasznál 10 wattot, 'oszt jónapot. Ez is eszembe jutott a cikk írásakor, csak nem akartam ezzel hígítani.
A másik a csicsa útja: ez szükségszerű, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Persze, nem logikus, de az egész emberi történelem a csicsára épül, persze, hogy egyszerűbben is lehetne mailezni, ahogy a dolgok tárolásához nincs szükség szép szekrényekre, de az emberek igénylik, én is.
És mindenki álma egy okos robot, legalábbis azoké mindenképp, akik már egy Asimovot olvastak. A mesternél is olyan gépek vannak eleinte, amik csak meghatározott parancsokat értenek, nincsenek is nagyon hasznára az emberiségnek. A későbbiek már megértenek minket, ismerik a gondolatmenetünket, és valóban képesek kiszolgálni minket, sőt, ők görgetik tovább a fejlesztést. Ugyis ez az út, csak kérdés, hogy mikor.
Aztán jöhet a Terminator meg a SkyNet.
Igen! Az én jövőképem az a bizonyos 10x15cm-s doboz. Meg még egy rakás egyéb dolog, ami szintén csicsának tűnhet, de nem az.
Nyilván én is Asimov-fertőzött vagyok, ez foglalkozási ártalom. Csakhogy ezek szerint túl emberi vagyok: számomra sokkal inkább az emberről, találkozásáról az abszolút törvényekkel, lehetséges hibákról, stb szólnak - vagyis valahol programozói mindennapjaimról. Amikor az emberi gondolkodás a tiszta logika tükrén keresztül kénytelen magára nézni.
Nem vágyom az okos robotokra. A gépnek a gépben van a helye, inkább én megyek látogatóba hozzá, minthogy ő jöjjön hozzám (Gibson könyvek némelyike nagyon nekem tetsző módon fogja ezt a dolgot). A virtuális világ sokkal kényelmesebb terep a találkozásra, mint ez "idekint".
És ha már jövő: ha nem térünk észre, nem értékeljük át saját helyünket ebben a világban, akkor baromi nagyot fog roppanni az egész történet, utána pár száz évig nem az lesz a kérdés, hogy okos-e a robot, hanem hogy eszünk-e ma valamit... Két kézzel pocsékoljuk el a rendelkezésünkre álló erőforrásokat, szemeteljük tele ezt a világot, mondvacsinált igényeket hajszolva. Az össze negatív utópia a számomra ugyanarról beszél: igen, tudatában vagyunk annak, hogy fajunk e pillanatban igazolhatatlan, magyarázhatatlan, értelmetlen módon gyilkolja önmagát, tarolja le a világot - így ha külső logika szerint ítéletet kellene rajta mondani, akkor az elég egyértelmű lenne... thumbs down. Ahhoz, hogy észre térjünk, szerintem nagy segítséget fog nyújtani a számítógép, ami segíthet megszervezni az életünket, amikor túlleszünk jelenlegi gyermekbetegségeinken. Ehhez nem is kell semmi új, amit most tud, az pont elég hozzá - szerintem a kiút a 10 wattos doboz irányában van, és nem az 1000 watt újrafelosztása felé...
És bizony nagyon is hasznunkra vannak már most is: web, google, internetes újságírás, email (ahogy most minket is ez köt össze), skype; számítógép vezérlésű rendszerek, stb. Mindig ezzel jövök: mi _szükség_ az emberszabású, emberhez hasonló módon viselkedő, gondolkodó gépekre? Az ember folyamatosan szeretné megérteni önmagát, de ahelyett, hogy leülne gondolkodni, inkább ezer marhaságot kezd csinálni, például megpróbálja önmagát modellezni. De minek, az nem lesz ember...
Ja, és megpróbál megszabadulni a felelősségtől - semmi közöm ahhoz, hogy megbolondul lassan a világ... majd jönnek az okos gépek és eligazítanak mindent... Pedig ami itt van körülöttünk, azért én magam is felelős vagyok. És ha ezt vállalom, csodákat tudok tenni, igaz, aprókat, de mégis. Ehhez nem kellenek gondolkodó gépek, "akik" helyettem csinálnának ilyesmit. Akkor meg minek ez a hajcihő körülötte? Szemétdombot csináltunk a világból. Igen, és én is felelős vagyok azért, hogy napról napra nő. Ha nem akarunk belefulladni, nekünk kell eltakarítani, nem holnaputáni csodamasináknak, mert azt már lehet, hogy nem érjük meg.
Szóval, én hiszek az emberben (álmodás, döntés, tervezés, alkotás), és hiszek a gépben (elemzés, kommunikáció, vezérlés, működtetés) - mindegyiknek megvan a maga helye, és mindegyik gyönyörű a maga módján. Viszont attól, hogy gorillafejet ragasztunk a versenylóra, nem csináltunk gorillovat, ami gyors és erős, csak egy torszülöttet, ami egyik sem...
2006. november 13., hétfő
Kapcsolatkeresés - Egy Medve Útja
Kedves Csaba,
elnézést kérek azért, hogy ismeretlenül zavarlak, de tegnap este azzal a gondolattal aludtam el, hogy ideje lenne kapcsolatokat keresnem a világban. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy egy mese kering a fejemben, így aztán gyorsan leírtam: http://hajnalvilag.hu/tales/smith.php . Aztán gondolkozni kezdtem azon, hogy milyen érdekes, a butaságot "oktalanságnak" is nevezzük (erről is fogok majd írni :-) ). Rákerestem az "oktalan" szóra a google-en, a honlapodba botlottam, és megtetszett az, ahogyan dolgokról írsz. Így aztán úgy gondoltam, üdvözöllek. Ha gondolod és van időd, nézz körül itt: www.hajnalvilag.hu (jelenlegi "projekt"), esetleg itt: http://www.pserve.hu/~kedves/contents.htm (régi könyvem).
Hátha van mit megosztanunk egymással...
Kb két hónapos kellemes beszélgetés volt, vége lett.
elnézést kérek azért, hogy ismeretlenül zavarlak, de tegnap este azzal a gondolattal aludtam el, hogy ideje lenne kapcsolatokat keresnem a világban. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy egy mese kering a fejemben, így aztán gyorsan leírtam: http://hajnalvilag.hu/tales/smith.php . Aztán gondolkozni kezdtem azon, hogy milyen érdekes, a butaságot "oktalanságnak" is nevezzük (erről is fogok majd írni :-) ). Rákerestem az "oktalan" szóra a google-en, a honlapodba botlottam, és megtetszett az, ahogyan dolgokról írsz. Így aztán úgy gondoltam, üdvözöllek. Ha gondolod és van időd, nézz körül itt: www.hajnalvilag.hu (jelenlegi "projekt"), esetleg itt: http://www.pserve.hu/~kedves/contents.htm (régi könyvem).
Hátha van mit megosztanunk egymással...
Kb két hónapos kellemes beszélgetés volt, vége lett.
2005. augusztus 26., péntek
Kapcsolatkeresés - FreeSoft Kft.
Tisztelt Keresztesi úr,
Xxx Xxxxtól kértem el az Ön email címét, mivel nagyon szeretnék egyértelmű választ, vagy a személyes találkozás lehetőségét megkapni Öntől - az alábbiakban szeretném röviden elmondani, hogy miért.
Egész programozói pályafutásom alatt jellemző volt rám, hogy igyekeztem az általános feladatokat megragadni, struktúrákat építeni a fejlesztés alatt álló rendszerek alá, hogy a szerkezet "szellős" maradjon, így lehetővé váljon az alapréteg szolgáltatáskészletének továbbfejlesztése a stabilitás megtartása mellett - illetve hogy a konkrét feladatok megvalósítása során a fejlesztőnek kizárólag a saját részével kelljen törődnie, nem nyúlva idegen szintekhez, eszközökhöz.
Ez jelenlegi munkahelyemen olyan szintig jutott, hogy számos alapszolgáltatás (többek között: általános iratkezelés, törzskarbantartás, bizonylatkezelés, levelezés, XML alapú GUI mögötti alkalmazáslogika keret, külső adatkapcsolat, stb) alapjaiban az én elképzeléseim szerint (és javarészt általam) került megvalósításra. Így tulajdonképpen több, mint tíz éve egyre mélyebb szinten, egyre nagyobb rendszereken dolgozva olyan komponenseket, eszközkészleteket alkottam, amelyek a konkrét rendszerhez egyre kevésbé kötődnek; "bárhol" használhatók lennének, ha nem kötődnének programozási nyelvhez, illetve lett volna idő a korrekt tervezésre (mert természetesen a menet közben hozzácsapott, a kiindulással gyakran homlokegyenest ellentétes igények miatt a belső megvalósítás elég zavaros).
Az elmúlt időszakban egyre erősebbé vált bennem egy vízió, mely szerint ebben az irányban haladva megvalósítható egy általános alkalmazás keretréteg, amely a legalapvetőbb feladatokat leveszi a fejlesztők válláról, sok "gyakori" feladatra használható referencia implementációt ad; független operációs rendszertől, sőt, programozási nyelvtől is; homogén "node-halmazként" tekint a rendszert alkotó komponensekre, amelyek nem feltétlenül számítógépek, hanem a keret alapkommunikációját értő intelligens eszközök is lehetnek. A keret perspektívái pedig elképesztőek... (korábbi levelemben mindez kicsit részletesebben olvasható)
Ez a gondolat még számomra is gyakran tűnik "túl ambiciózusnak", mégis, képtelen voltam meggyőzni magam a lehetetlenségéről, sőt egyre erősebb bennem az az érzés, hogy ez az a dolog, amiért érdemes volt elkezdenem programozással foglalkozni, és hiányozna az életemből, ha nem tennék meg mindent a megvalósítása érdekében. Egyedül azonban egy ekkora munkába vágni irreális, és sajnos biztos vagyok benne, hogy jelenlegi munkahelyem profiljától teljesen idegen.
Itt jött képbe a Freesoft, amely "elég nagy" lehet egy ilyen szintű fejlesztéshez, hosszú távra tervez, társadalmi érzékenységet is mutat, és nem utolsósorban magyar cég; illetve személy szerint Ön, aki egy általam olvasott cikkben ( http://nws.iif.hu/ncd2003/docs/ehu/EHU-188.htm ) a jövő megértéséről, megtervezéséről és megvalósításáról beszélt. Ezért kerestem fel Önt, társat remélve álmaimhoz.
Nyilvánvaló azonban, hogy ez a gondolathalmaz, bármennyire is fontos nekem, nem feltétlenül jelent vonzó befektetést egy külső szemlélő - jelen esetben az Ön számára. Amennyiben ez lenne a helyzet, szeretnék erről mihamarabb értesülni, és más utakat keresni (mivel számomra egyértelmű, hogy nyugalmam érdekében el kell indulnom ebbe az irányba, és amennyiben lehetséges, professzionális keretek között foglalkozni vele); ellenkező esetben lehetőséget kapni egy részletesebb megbeszélésre.
Figyelmét köszönöm, várom válaszát
Kedves Loránd
Az önéletrajzomat bekérték, de onnantól semmi.
Xxx Xxxxtól kértem el az Ön email címét, mivel nagyon szeretnék egyértelmű választ, vagy a személyes találkozás lehetőségét megkapni Öntől - az alábbiakban szeretném röviden elmondani, hogy miért.
Egész programozói pályafutásom alatt jellemző volt rám, hogy igyekeztem az általános feladatokat megragadni, struktúrákat építeni a fejlesztés alatt álló rendszerek alá, hogy a szerkezet "szellős" maradjon, így lehetővé váljon az alapréteg szolgáltatáskészletének továbbfejlesztése a stabilitás megtartása mellett - illetve hogy a konkrét feladatok megvalósítása során a fejlesztőnek kizárólag a saját részével kelljen törődnie, nem nyúlva idegen szintekhez, eszközökhöz.
Ez jelenlegi munkahelyemen olyan szintig jutott, hogy számos alapszolgáltatás (többek között: általános iratkezelés, törzskarbantartás, bizonylatkezelés, levelezés, XML alapú GUI mögötti alkalmazáslogika keret, külső adatkapcsolat, stb) alapjaiban az én elképzeléseim szerint (és javarészt általam) került megvalósításra. Így tulajdonképpen több, mint tíz éve egyre mélyebb szinten, egyre nagyobb rendszereken dolgozva olyan komponenseket, eszközkészleteket alkottam, amelyek a konkrét rendszerhez egyre kevésbé kötődnek; "bárhol" használhatók lennének, ha nem kötődnének programozási nyelvhez, illetve lett volna idő a korrekt tervezésre (mert természetesen a menet közben hozzácsapott, a kiindulással gyakran homlokegyenest ellentétes igények miatt a belső megvalósítás elég zavaros).
Az elmúlt időszakban egyre erősebbé vált bennem egy vízió, mely szerint ebben az irányban haladva megvalósítható egy általános alkalmazás keretréteg, amely a legalapvetőbb feladatokat leveszi a fejlesztők válláról, sok "gyakori" feladatra használható referencia implementációt ad; független operációs rendszertől, sőt, programozási nyelvtől is; homogén "node-halmazként" tekint a rendszert alkotó komponensekre, amelyek nem feltétlenül számítógépek, hanem a keret alapkommunikációját értő intelligens eszközök is lehetnek. A keret perspektívái pedig elképesztőek... (korábbi levelemben mindez kicsit részletesebben olvasható)
Ez a gondolat még számomra is gyakran tűnik "túl ambiciózusnak", mégis, képtelen voltam meggyőzni magam a lehetetlenségéről, sőt egyre erősebb bennem az az érzés, hogy ez az a dolog, amiért érdemes volt elkezdenem programozással foglalkozni, és hiányozna az életemből, ha nem tennék meg mindent a megvalósítása érdekében. Egyedül azonban egy ekkora munkába vágni irreális, és sajnos biztos vagyok benne, hogy jelenlegi munkahelyem profiljától teljesen idegen.
Itt jött képbe a Freesoft, amely "elég nagy" lehet egy ilyen szintű fejlesztéshez, hosszú távra tervez, társadalmi érzékenységet is mutat, és nem utolsósorban magyar cég; illetve személy szerint Ön, aki egy általam olvasott cikkben ( http://nws.iif.hu/ncd2003/docs/ehu/EHU-188.htm ) a jövő megértéséről, megtervezéséről és megvalósításáról beszélt. Ezért kerestem fel Önt, társat remélve álmaimhoz.
Nyilvánvaló azonban, hogy ez a gondolathalmaz, bármennyire is fontos nekem, nem feltétlenül jelent vonzó befektetést egy külső szemlélő - jelen esetben az Ön számára. Amennyiben ez lenne a helyzet, szeretnék erről mihamarabb értesülni, és más utakat keresni (mivel számomra egyértelmű, hogy nyugalmam érdekében el kell indulnom ebbe az irányba, és amennyiben lehetséges, professzionális keretek között foglalkozni vele); ellenkező esetben lehetőséget kapni egy részletesebb megbeszélésre.
Figyelmét köszönöm, várom válaszát
Kedves Loránd
Az önéletrajzomat bekérték, de onnantól semmi.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)